-Taehyung, nem!-rántottam el a kezem riadtan. A hirtelen mozdulat következtében éles fájdalom nyilallt belém.-Most mondom, el utoljára, hogy...
-Eunji, figyelj rám!-hajolt közel arcomhoz, miközben megfogta csuklóm. Kissé zavarba jöttem, de nem húzódtam el.-Ha kell, lekötözlek, de akkor is meg fogom csinálni. Ha ellenkezel, akkor csak sokkal rosszabb lesz. Legyél okos, és fogadj szót, rendben?-nézett mélyen a szemembe, és várta, hogy bólintsak.
Bár kimondhatatlan mennyiségű félelem gyülemlett fel bennem, mégis bíztam a fiúban. Szemei biztonságot és megértést sugároztak felém, ami kicsit csillapított zakatoló szívemen.
-Nem fog menni.-ráztam meg a fejem sírva. Már ott volt a nyelvem hegyén a beleegyezés, de nem mertem kimondani. Tudtam, hogy igaza van, de a hátam közepére kívántam ezt az egész összevarrósdit. Féltem.
-De igen, menni fog.-bólintott, le sem véve íriszét enyémről.-Ez egy nagy próba lesz neked, de minél hamarabb elkezdjük, annál hamarabb vége lesz. Túl fogod élni, érted? Csak bízz bennem, könyörgöm!-kérte kétségbeesetten, én pedig nagyot sóhajtottam, és szemeimet lehunyva bólintottam. Nem volt más választásom.-Rendben, okos lány vagy.-fektette ölébe kezem. Jóformán nem volt olyan dolog körülöttünk, amelyen ne lett volna legalább egy csepp vér.
Elnéztem, nem akartam látni, amit csinál, sem azt, hogyan néz ki tenyerem. A fal felé fordítottam fejem, és belekapaszkodtam a takaróba.
-Beszélj hozzám, jó?-kértem, hangom megremegett a félelemtől, és a bennem lévő óriási adrenalinmennyiségtől.
-Jó. Nem akarom, hogy elveszítsd az eszméleted.-hallottam sürgető, ideges hangját.-Most ki fogom tisztítani a sebet.-figyelmeztetett, én pedig összeszorított foggal és lehunyt szemmel vártam, mi fog történni.
Két másodpercbe sem telt, máris éreztem a maró folyadékot a tenyeremen. Bár próbáltam hangtalan maradni, amint megéreztem a fertőtlenítőszert, ordítani kezdtem.
-Eunji, ne csukd le az ujjaid!-parancsolt rám a fiú, majd hirtelen felállt, és kirohant.
Levegőt kapkodva feküdtem az ágyon, ugyanúgy, ahogyan ott hagyott, és próbáltam megnyugodni. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy a nehezén már túl vagyok, és hogy ettől már csak jobb lehet, de sovány vigasz volt minden. Óriási késztetést éreztem arra, hogy összezárjam tenyerem, hátha így enyhül a fájdalom, de nem tehettem.
Taehyung visszajött, kezében egy kendővel. A fejemhez lépett, óvatosan megemelte azt, majd a ronggyal szorosan átkötötte a szám.
-Tompítja a hangod, és ráharaphatsz, ha fáj.-magyarázta.-Folytathatom?-kérdezte, és újra leült. Szuszogva, fáradtan bólintottam.-Nagyon jól csinálod. Nemsokára készen is leszünk, csak ne mozgasd a tenyered. Most be fogom varrni, rendben? Meglátod, nem is lesz olyan rossz, mint gondolod.
Hát azt én is nagyon remélem -gondoltam magamban.
Nem késlekedett, rögtön hozzáfogott a seb bezárásához. Tűszúrásokat és húzásokat éreztem. Testem megfeszült a fájdalomtól, amit a seb körüli gyulladt rész ingerlése okozott.
Ráharaptam a kendőre, belemarkoltam a takaróba, és szemem olyannyira lehunytam, hogy már-már fájt.
-Jól van, nagyon ügyes vagy. Mindjárt készen vagyok.-hallottam utoljára, még mielőtt a fájdalomtól elvesztettem volna eszméletem.