A falnak dőlve néztem, ahogyan beront és hozzám siet.
-Mi a baj?-kapkodta a levegőt idegesen, én pedig fáradtan sóhajtottam. Megkönnyebbültem attól, hogy ott volt velem, ugyanakkor a szédülés egyre csak rosszabb lett.-Eunji, mi a ...-kezdte, amikor lábaimat elhagyta az erő, és én a mellkasának estem.
Tenyereimmel támaszkodtam a pólójának, miközben a földet bámultam, és próbáltam nem összeesni.
-Jézusom, gyere, feküdj le!-fogta meg mindkét csuklóm erősen, és a matrac felé kezdett húzni. Nem mozdultam, túlságosan rosszul éreztem magam ahhoz, hogy egy millimétert is megtegyek.-Miért van itt ilyen hideg?-bosszankodott, majd rám nézett.
-Nagyon rosszul vagyok, Taehyung.-sírtam el magam, ő pedig az ölébe kapott, és kivitt a szobából, át egy másik helyiségbe.
A folyosón égett a villany, szemeimet bántotta a fény, ezért erősen lecsuktam őket.
Nem telt pár pillanatba, a fiú lerakott egy puha és meleg ágyra, aminek Taehyung illata volt. Nem nyitottam ki a szemem, jobban éreztem magam így, hogy nem vettem tudomást semmiről sem, ami körülöttem volt. Épp elég nehéz volt a bensőmben lejátszódó harcot elviselni, ami egyre csak rosszabb és elviselhetetlenebb lett.

Egy meleg tenyeret éreztem meg előbb az arcomon, majd később a homlokomon is.
-Jézusom, te vérzel!-hallottam kétségbeesett hangját, és szinte láttam magam előtt a felismerést átvillanni arcán.-Eunji, nézz rám!-kért sürgetve, mire lassan kinyitottam a szemem.
Fehér pólóján ott volt egy véres tenyérnyom, ujjai fürgén tekerték le a kötést kezemről. Hol rám, hol tenyeremre pillantott.
-Volt valaha is olyan sebed, amit össze kellett varrni?-kérdezte, én pedig némán megráztam a fejem. Lecsuktam pilláim, ám ő rögtön rám szólt.-Eunji, kérlek szépen, tarts nyitva a szemeid! Nézz rám, jó?-érintette meg arcom. Kinyitottam szemeim, és próbáltam ellenállni a kísértésnek; annak, hogy újra legyőzzön a fájdalom és a fáradtság.-Jól van. Figyelj. Tudom, hogy most nagyon meg vagy ijedve, de hagynod kell, hogy összevarrjam a sebet. Muszáj..-kezdte, mire én kétségbeesetten ráztam meg a fejem.
-Nem, nem fog menni. Hisz te nem is tudsz...-fakadtam ki, ám ő félbeszakított.
-Orvos akartam lenni. Bízz bennem, kérlek. Meg tudom csinálni, és meg is fogom, mert muszáj.-mondta, aztán felpattant és kirohant a szobából, minden bizonnyal kellékekért az ő kis műtétéhez.
Borzasztóan megijedtem. Inkább haltam volna meg ott rögtön, mintsem hagytam volna, hogy semmilyen érzéstelenítő nélkül összevarrja a kezem. Ráadásul úgy, hogy sosem csinált még ilyet. Komolyan egy "orvos akartam lenni" című indokkal akart megnyugtatni? Ezzel vállal felelősséget értem?

Amint a fiú visszajött, sírva könyörögtem.
-Taehyung, kérlek..Nem lehetne ezt máshogy megoldani? Kösd be olyan erősen, ahogyan csak tudod. Vagy csinálj vele akármit, de kérlek...
-Eunji, tudod, hogy ha lehetne másképp csinálni, megtenném. Nyugodj meg, jó? Nem lesz semmi baj.-hadarta frusztráltan, miközben mindenféle dolgot pakolt az éjjeliszekrényre.

-Soha nem csináltál ilyet, mégis hogyan nyugodhatnék meg? Undorodom az ilyesmitől, ráadásul semmilyen normális eszköz nem áll a rendelkezésedre. Se szakképzettséged, se felszerelésed. Tényleg komolyan gondolod ezt?-próbáltam érvelni és számomra logikusnak tűnő érveimmel meggyőzni őt. Egyre reményvesztettebb voltam, biztos voltam benne, hogy nem tudom megállítani őt.
-Könyörgöm, bízz bennem. Ha te bízol bennem, akkor én is bízok magamban, és akkor meg tudom csinálni.-ült le mellém és nyúlt sérült kezemért, hogy a rajta maradt utolsó gézréteget is letekerje.