-Nem.-toltam el hirtelen magamtól, és megtöröltem könnytől maszatos arcom.-Én nem vagyok romlott életű.-ráztam meg a fejem határozottan, és a fiúra néztem.
-Ezt meg hogy érted?-kérdezte összezavarodva és kicsit mintha kétségbeesett volna, amiért meghazudtolom őt.

-Jól hallottad. Nem vagyok romlott életű, veled ellentétben. És tudod, miért? Mert én nem süllyedtem le arra a szintre, hogy embert raboljak, és tönkretegyem ezzel nem is egy személy életét. Ha valaha romlottá válik az életem, az csakis a te hibád lesz.-a dühös és vádló szavak csak úgy törtek fel belőlem egymás után, ahogyan az ártatlanul csillogó szemeit néztem. Igazán felbosszantott azzal, amiért egy kalap alá vett minket, és azt hitte, hogy elfeledem neki, amit velem tett és tesz most is. Nem kezelheti úgy az életem, ahogyan a sajátját. Nincs meg hozzá a joga.
-Hagyd abba!-kért halkan, és arcizmai megfeszültek.
-Túltettem magam a nagymamám és az apukám halálán. Megtanultam nélkülük élni. Sikerült felépítenem a tánccal egy biztos védőfalat magamnak, és az anyukámmal jól éltünk. Aztán jöttél te, és leromboltad a falakat. Hogy képzelted? Te tényleg azt hiszed, hogy csak azért, mert egyedül vagy, és szar az életed, jogod van tönkretenni másét?!-kiabáltam a dühtől és újból feltörni készülő könnyeimtől remegve.
Taehyung szemei megteltek indulattal, és lendületből arcul ütött. Sikítva a pofon helyére kaptam tenyerem, majd elfordultam a fiútól, és ajkamba haraptam.
Lehajtott fejjel engedtem utat könnyeimnek, amik szüntelenül folytak végig arcomon, le az államon keresztül a nadrágomra.
-Ne haragudj, én...-hangja nyomban megtelt sajnálattal és lelkifurdalással, majd lassan kezemért nyúlt, ám én hátat fordítottam, és felhúzott térdemre döntöttem homlokom.
Hagytam, hogy kiengedett hajam az arcomba hulljon, és eltakarja egyre növekvő zokogásom.

-Eunji, én nem akartalak megütni.-remegett meg hangja, és megérintette hátam.
Érintésére összerándultam, ő pedig lemondóan elengedett, és felállt. Nagyot sóhajtott, némán várt pár pillanatot, majd elment.
Hangos zokogás tört fel belőlem, amint hallottam az ajtó záródását. Próbáltam halkan sírni, de túl feszült voltam, így hangszálaim nem engedelmeskedtek nekem.
Sírva álltam fel, és toltam az addig alattam lévő matracot a sarokba, majd ráhasaltam a kemény, elhasznált ágybetétre.

Később

Lüktető fejjel ébredtem fel. Álmosan és összezavarodva ültem fel a matracon, remegve magamra rángatva a takarót, ami ébrenlétemkor még nem volt rajtam. Valószínűleg Taehyung takart be, miután elaludtam.
A szobában sötét volt, csak a magas plafonhoz igen közel eső, kicsiny ablakokon át bevilágító holdfény adott némi világosságot. Vér szagát éreztem.
Sérült tenyeremre pillantottam. Borzasztóan égett a sebhely, a fájdalomtól mozgatni sem tudtam ujjaim.
Felálltam, majd leléptem a matracról. Igyekeztem úgy állni, hogy a holdfény rásüssön tenyeremre, és meg tudjam vizsgálni. A félhomályban is jól látszódott, hogy a kötés átvérzett, és az alkaromra rászáradt vér is csak jobban fokozta aggodalmam.
Émelyegni kezdtem. Most igazán szükségem volt valakire, aki mellett biztonságban tudhattam magam, és ez esetben csak egy emberre számíthattam. Biztos voltam benne, hogy nem bírom így sokáig. A fájdalom kezdte eltompítani az érzékszerveim, ezért gyorsan az ajtóhoz rohantam, és verni kezdtem azt.
-Taehyung!-kiabáltam kétségbeesve, és reménykedtem benne, hogy a fiú hamar felébred. Tényleg szükségem volt rá. Szédülés fogott el, meg kellett támaszkodnom a falnál, így abbahagytam a dübögést.
Abban a pillanatban vágódott ki az ajtó, és rohant be rajta Taehyung.