-Én majd csinálok magamnak később. Edd csak meg!-tartotta számhoz a pálcikákat, ám én megráztam a fejem.
-Nem kérek többet. Edd meg, és...közben talán beszélgethetnénk is egy kicsit. Persze csak ha van kedved hozzá.-sütöttem le a szemem zavartan.
Taehyung elhúzta a kezét, majd falatozni kezdett.
-Na és miről szeretnél beszélgetni?-kérdezte kíváncsian.
-Mesélhetnél magadról. Bármit, amit szeretnél. Ígérem, nem fogok feltenni a jelenlegi helyzettel kapcsolatos kérdéseket.-néztem fel rá őszintén, mire ő bólintott.
-Hol is kezdjem?-sóhajtott, tekintetét a plafonra szögezve.-Két évvel idősebb vagyok tőled. Hét éves koromban a szüleim egy utcai lövöldözésben az életüket vesztették, ezután a nagynénémhez kerültem, aki őszinte szeretettel nevelt.-hangja elmélyült a fájdalomtól, ami a lelkét nyomta. Letette a kezében lévő tálat az evőeszközökkel együtt. Szomorúan néztem rá, szerettem volna megölelni, és vigasztalni.- A sajátjaként bánt velem, -folytatta- neki nem volt gyermeke, csak én. Etetett, elszállásolt, és iskolába járatott. Két éve mellrákot diagnosztizáltak nála. Tavaly nyáron hunyt el.-csuklott el a hangja, majd lehajtotta a fejét, és eltakarta a szemét.
-Sajnálom.-mondtam halkan.
Nem igazán tudtam, mit tegyek. A szívem azt súgta, hogy húzzam magamhoz, ahogyan ő tette, amikor nekem volt szükségem vigaszra, de az eszem nem engedte. Zavarban voltam, és már bántam, hogy megkértem, meséljen magáról.
-Jól vagy?-tettem végül vállára kezem, hogy legalább ennyi támasza legyen.
-Igen, persze.-bólintott sietve, majd megtörölte a szemét.-Miután meghalt, ott kellett hagynom az egyetemet. Onkológus szerettem volna lenni, amióta kiderült a betegsége. Segíteni akartam azokon, akik hozzá hasonlóak. Emlékszem, amikor először mondtam el neki, hogy ez a célom, elsírta magát.-mosolyodott el keserűen.-Bár a nagynéném hagyott rám pénzt, de ez nem lett volna elég ahhoz, hogy fizetni tudjam a régi lakás bérleti díját. Ezért kerestem egy olcsó albérletet, és ideköltöztem. A pénzt, amit örököltem, félretettem, és csak nagyon ritkán veszem elő. Teljes munkaidős állásban dolgoztam már több helyen is, de nemrég felmondtam.-nézett rám, miután befejezte a mondandóját.
Tudtam, miért. Ez egy utalás volt arra, hogy miattam mondott fel.
De miért? Miért kellek neki? Mire jó az, hogy csak szaporítja a gondjait? Nincs elég problémája így is?
-Most te jössz.-bökött felém fejével.
-Mit mesélhetnék? Hisz tudsz rólam mindent.-sóhajtottam gúnyosan.
-Ez nem igaz. Csak bizonyos dolgokat tudok rólad. Nem mindent.-rázta meg a fejét ártatlanul.
Fáradtan felnevettem. Még mindig nem tudtam, mit vár tőlem.

-Legyen.-bólintottam.-Amint az kiderült, két évvel fiatalabb vagyok tőled. Fogalmam sincs, mit tudsz rólam, ezért csak mesélem, ami eszembe jut. Egyke vagyok, és sohasem bántam. Volt elég barátom az iskolából, ezért nem zavart, hogy én vagyok anyáék szeme fénye. Nagyon szerettek engem, és bármit megadtak nekem, amire csak feltátottam a számat. Amikor kicsi voltam, minden nyáron elmentünk az apai nagymamámhoz Busanba, és én imádtam ott lenni. Nagymama gyönyörű helyen lakott, és lovai is voltak. Olyan is volt, hogy egész nyáron nála voltam, míg a szüleim csak egy hetet, de sohasem unatkoztam. Aztán amikor tizenkét éves lettem, egy nap anya bejött a szobámba, leült mellém, és azt mondta: "A nagymamád nagyon szeretett téged, tudod?". Nagyon szomorú voltam abban az időszakban, és sokat sírtam. Egy héten keresztül minden este vele álmodtam, és ez segített feldolgozni a halálát. Úgy éreztem, hogy elbúcsúzott tőlem, ezért nekem is el kellett engednem őt. Anyáék eladták a házát, és soha többé nem mentünk Busanba. Én elkezdtem táncolni, hogy levezessem a feszültséget, de apa depressziós lett nagymama halála miatt, és inni kezdett.-hajtottam le a fejem könnyes szemmel, ahogy feltörtek bennem az emlékek. Még mindig élénken éltek a szívemben a pillanatok, amik körüllengték apa emlékét. -Sokat veszekedtek anyával, de odáig sosem fajult a dolog, hogy bántson minket, ezért mindig nagyon hálás leszek neki. Anyával mindketten tudtuk, hogy mindennél jobban szeret minket, és hogy csak azért csinálja ezt, mert hiányzik neki nagymama és nem tudja elfogadni azt, ami történt. Anya minden este összeszedte a kocsmából és hazahozta, próbálta vele megbeszélni a dolgokat. Azt hittük, hogy ez csak egy ideiglenes állapot, és apa majd megnyugszik, de...egy este anyának nem a kocsmába, hanem a kórházba kellett mennie. Apa aznap annyira részeg volt, hogy járni sem tudott. Elesett, beverte a fejét, és...-ráztam meg sírva a fejem, majd tenyerembe temettem arcom.
-Jól van.-kezdte el simogatni a hátam Taehyung, és megfogta az ép kezem, majd összekulcsolta ujjainkat.-Ne sírj!-ölelt át vigasztalón.-Tudom, min mentél keresztül. Borzasztó volt a múltad, de a jelened ettől csak jobb lehet. Látod? Mi mindketten ugyanolyan romlott életűek vagyunk.