-Kérlek, soha többé ne csinálj ilyet.-kért halkan, miközben még mindig erősen magához szorított, és a hajam simogatta. Mélyen magamba szívtam az ismerős parfüm illatát.-Megyek, csinálok neked valami ételt.-húzódott el, majd meglepetten rám nézett.-Te sírsz? Ne sírj már!-törölte meg arcom nevetve, aztán felállt, és megborzolta a hajam.
Összezavarodva néztem rá. Próbáltam megfejteni a tekintetét, a viselkedését, bele akartam nézni a gondolataiba, és olvasni akartam bennük. Meg akartam érteni az érzéseit. Tudni akartam, miért csinálja ezt az egészet, és hogy miért így csinálja. Ez egyáltalán nem logikus.
Ő teljesen más ember volt, mint bárki, akivel eddig valaha is találkoztam.  Lehetséges lenne, hogy egy ilyen emberre nem emlékszem? Állítása szerint már találkoztunk, de miféle találkozás lehetett az, ha akkor egyáltalán nem gyakorolt rám nyomást a személyiségével?
Taehyung kiment, és kulcsra zárta az ajtót. Újra egyedül hagyott a kusza gondolataimmal, amiket sehogy sem tudtam megfejteni, és ő sem segített rajtuk, sőt. Az előbbiek után még elveszettebbnek éreztem magam, mint valaha. Próbáltam kiutat keresni, legalább egyetlenegy kérdésemre választ találni a történetben, de nem ment. Ahogy egyre zavarosabb lett az egész, inkább feladtam.
Nem akartam gondolkozni. Elegem volt az állandó fejtörésekből, amikkel semmire sem jutottam. A bekötött tenyeremet kezdtem vizsgálni. Taehyung jó munkát végzett, a kötés elég szoros lett, de nem annyira, hogy elszorítsa a vérkeringésem. Vajon honnan értett ennyire hozzá? 
Nagyot sóhajtva feküdtem le a matracra, magamra rángattam a takarót, és az egyszerű, fehér plafont kezdtem bámulni. Semmire sem akartam gondolni, ami vele volt kapcsolatos, ezért a szobát kezdtem jobban szemügyre venni.
A falak igazán jó állapotban voltak, sehol nem volt egy penészfolt sem, egy helyen sem vált le a vakolat. Ennek ellenére nem értettem, miért ilyen barátságtalan ez a szoba, főleg a családias kis fürdőszoba után. Sokkal jobban éreztem volna magam, ha legalább valami színe lett volna a falaknak.

Hallottam, ahogy nyílik az ajtó, de nem foglalkoztam vele. Fekve maradtam, és tovább meredtem a felettem lévő mennyezetre. 
Szemem sarkából láttam, ahogyan a fiú leteszi az asztalra az ételt, amit nekem készített, majd mellém csoszog. 
A következő mozdulataira egyáltalán nem számítottam. Már szándékomban állt feltápászkodni, amikor Taehyung hirtelen lefeküdt mellém, és kíváncsian azt kérdezte: -Mit nézünk?
Jobb könyökömre támaszkodtam, összehúzott szemöldökkel néztem le a mellettem lévő fiatal fiúra, aki csak rám nézett, és ártatlanul mosolygott.
-Ne ráncold. Olyan marad.-simogatta meg homlokom gyermekien, miközben én még mindig döbbenten figyeltem.
Nem lehetett megérteni, amit művel. Szerettem volna utálni őt, azért, hogy elrabolt, de egyszerűen nem ment, amiatt, amilyen kedvességgel fordult hozzám. Folyton az az érzésem volt, mintha már gyermekkorunk óta legjobb barátok lennénk, és azért hozott volna ide, hogy megvédjen a gonosz világ elől. Nem tudtam hová tenni ezt az egészet.
-Instant levest csináltam neked.Gyorsan szerettem volna valamit, mert tudom, hogy éhes vagy.-pattant fel, és az asztal mellé lépett. Levette a tálat és a pálcikákat.
Törökülésbe helyezkedtem, ő pedig óvatosan, hogy ki ne öntse a levest, leült mellém a matracra.
Az instant ramen finom illata rögtön farkaséhessé tett. Automatikusan a pálcikákért nyúltam, aztán sérült tenyeremre kaptam a tekintetem.
Taehyung is tudta, mire gondolok, utána ugyanis rögtön ezt mondta: -Majd én segítek.
Mosolyogva kezébe vette az evőeszközt, és etetni kezdett. 
Jól esett a meleg leves, és hálás voltam a fiúnak, amiért segít. Bármennyire is akartam, tényleg nem tudtam rá haragudni, sőt, bűntudatom volt. Az eszem nem, de a szívem őszintén azt mondta, hogy ez a fiú nem érdemelte meg, hogy így viselkedjek vele.
Egy újabb falat után arcát kezdtem vizsgálni. Nem nézett rám, a levest bámulta, és a tésztával játszadozott. Fáradt és nyugodt volt, láttam rajta, hogy ráférne egy kis alvás.
-Egyél te is.-mondtam hirtelen, mire rám kapta tekintetét.
Legalább annyira össze volt zavarodva, mint én, amikor valami nem ebbe a helyzetbe illőt tesz. Például amikor lefeküdt mellém.

-Én majd eszek később.-bólintott halvány mosollyal az arcán, és felém nyújtotta a következő falatot.
-Nem kérek többet.-ráztam meg a fejem.- Edd meg, és menj aludni.