Gondolkozni sem volt időm, olyan gyorsan történtek a dolgok.Taehyung a csuklóm után nyúlt, majd miután sikeresen elkapta azt, erősen elrántotta a torkom elöl. A lendülettől neki estem a mellkasának, mire ő válaszul jobb kezével magához szorított, bal kezével pedig fejem fölé emelte a karom, amivel a pengét szorítottam.
-Ereszd el!-sziszegte.-Nem látod, hogy vérzel? Add ide!
-Nem. Vigyél haza!-sírtam elkeseredetten, de tudtam, hogy úgysem fogja teljesíteni, amit szeretnék. Azt is tudtam, hogy nem kapok több kérdésre választ, és hogy amit most csinálok, az hiábavalóság. De nem tudtam, és nem akartam szót fogadni neki. Nem adtam oda a pengét.
-Eunji, ne légy ilyen buta és makacs! Add ide!-próbált ujjaival felfeszíteni ujjaim, hogy megszerezze az éles tárgyat. Bár nem láttam értemét tovább küzdeni, mégsem akartam újra veszíteni. Azt akartam, hogy mérges legyen rám, hogy elveszítse a türelmét, és békén hagyjon.
Végül sikerült neki. Túlságosan fájt a kezem, és a fiú fáradhatatlanul próbált utat törni tenyeremhez, így elérte a pengét. Arcával egy magasságba húzta kézfejem, megfogta a tárgyat, és a földre dobta.
Kezébe vette tenyerem, és vizsgálni kezdte. Arca aggódó volt, már az ő ujjai is bepiszkolódtak saját véremtől, fejét csóválta, és idegesen rám nézett.
-Látod ezt?!-mutatta felém kiabálva a véres kezem.
Tenyeremen hosszú, de nem túlságosan mély vágás húzódott végig, amiből szüntelen folyt a vér, le a karomra. A föld is tele volt apró cseppekkel, de Taehyung láthatóan nem ezért aggódott a legjobban. Szemei tele voltak csalódással és fájdalommal, ahogyan arcomat fürkészték.
Végül keserűen megrázta a fejét, megfogta csuklóm, és a mosdókagylóba tartotta. Bő hideg vizet engedett rá, hogy lemossa a vért. Felszisszentem. Ő villámgyorsan visszarángatott a szobába, ahol felébredtem, majd kulcsra zárta magunk után az ajtót, és leültetett a matracra.
Felvette a sarokban árválkodó elsősegély dobozt, amit még a fejem lekezelésekor hozott a szobába.

Szipogva néztem, ahogyan a dobozban keresgél, miközben egyik kezével a sérült kezem tartotta. Lenézett rám, és megtörölte az arcom.
-Ne sírj.-kérte halkan, aztán egy gézhengert vett elő.-Emeld magasra a kezed, és legalább annyira szorítsd, mint a pengét.-mondta epésen, majd a sebemre egy gézlapot, rá pedig a hengert helyezte.
Szófogadóan bólintottam. Karom fejem fölé emeltem, és erősen ökölbe szorítottam kezem. Néztem a fiú arcát, amíg tovább keresgél a dobozban. Vonásai megkeményedtek, láthatóan megviselte a jelenet, amit rendeztem.
Pólyát halászott elő, felállt, majd ujjaimért nyúlt. Engedtem a szorításon, hogy hozzáférjen a tenyeremhez, ő pedig elkezdte átkötni a sebet. 
-Add ide kérlek a ragtapaszt!-nyújtotta bal kezét, mire én magam elé húztam a dobozt, és a kért tárgy után kezdtem turkálni.
Felforgattam az egész tartalmat, mire megtaláltam. Kezébe nyomtam, ő pedig vastagon leragasztotta a befejezett kötést.
-Remélem nem fog átázni. Kérlek figyeld, és ha azt látod, hogy egy kicsit is véres, akkor kiálts ki. Ha szerencsénk van, nem kell összevarrni.-rendezte össze a dobozt előttem térdepelve.-Már két sebet is be kellett kötöznöm, kérlek, ne árts többet magadnak.-sóhajtott.-Nem foglak megkötözni, nem használna a kezednek.-fordult el tőlem. Nem tudtam rájönni, mit érezhetett ebben a pillanatban; keserűséget, csalódottságot, talán szomorúságot? Próbáltam kivenni a mozdulataiból, ám ő egyszerűen csak felkapta a dobozt, és egy pillantást sem vetve rám, fel akart állni.
-Köszönöm.-mondtam alig hallhatóan.
Visszafordult, arcomat kezdte fürkészni. Talán megdöbbentette a hálám?
-Sajnálom.-töröltem meg könnyes szemeim, mire ő magához húzott, és szorosan megölelt.