Este van. Egyedül tartok hazafelé a tánc-iskolából, miközben telefonomat nyomkodom. Elindítok egy zenét a telefonomon, majd bedugom a fülest. -Ez az utolsó emlékem tegnapról.

Amikor magamhoz tértem, fogalmam sem volt, hol vagyok, és mi történt előző nap. Semmit sem láttam a szememet takaró rongytól, és kiáltani sem tudtam.
Kezeim összekötve, lábaim szabadon, de sehová sem tudtam mozdulni, mert valami visszatartott. A kötelek erősítve voltak valamihez.
Képtelen voltam felfogni a helyzetet. Próbáltam visszaemlékezni, hátha kiderül az emlékeimből valami, de hiába.
Pánikba estem. Elkezdtem rángatni a köteleket, de azok olyan erősen tartottak, hogy pár perc után lihegve feladtam. Próbáltam felállni, ám kezeim nem engedték; a kötél a padló felett pár centiméterrel volt rögzítve.
Bár ezerrel kattogott az agyam, engedtem fáradtságomnak. Lehet, hogy csak álmodom, és amikor felébredek, a szobámban leszek. Aludnom kell.

Fogalmam sincs, mennyi ideig nem voltam magamnál, de amikor újra felébredtem, a helyzet semmit sem változott. Nem a puha ágyamban és a rózsaszín pizsamámban voltam, hanem a tegnapi ruhámban, a földön fekve.
Teljesen kétségbeestem. Hiába próbáltam vigasztalni magam még mindig azzal, hogy ez csak egy újabb rémálom, tudtam, hogy ezzel csak saját magam csapom be. Szembe kell néznem a tényekkel. Elraboltak.
Amennyire a számban lévő rongy engedte, sikítani kezdtem. Míg én torkom szakadtából üvöltöttem, ajkaimon csak fojtott nyögések jöttek ki.
Ha más nem, egy valaki biztosan meghallotta. Másodperceken belül ajtónyílást hallottam tőlem pár méterre, majd lépteket. Abban a pillanatban némultam el. Ki ez?
Hirtelen valaki megsimította az arcom. Elfojtott zokogás tört fel belőlem.
-Ne! Ne sírj, kérlek!-hangja rémült volt. Mély férfi hang, mégis fiatalos.-Nem foglak bántani.-ígérte.
Megvárta, míg megnyugszom, majd ezt mondta.
-Testközelből még gyönyörűbb vagy.
Egy ilyen bóknak normális helyzetben örülnék, de ebben a helyzetben újra kedvem támadt tőle sírni. Ennek a megjegyzésnek valószínűleg köze lehet az elrablásom okához, ami nem túl sok jót jósol nekem.
-Biztosan éhes vagy. Hozok neked valamit.-hallottam hangján, hogy mosolyog. Mégis ki képes ilyenkor mosolyogni? 
Nem értem a kedvességét. Nem tudom hová tenni, hogy kétségbeesetten próbálja kihozni ebből a helyzetből a legjobbat. Valami nem stimmel itt.
Pár perc múlva visszajött, és leült mellém a földre. 
-Leveszem a kendőt, de ígérd meg, hogy nem kiabálsz. Úgysem fogja meghallani senki, ezért nem szeretném, hogy feleslegesen fájdítsd a torkod. Jó? Nem bántalak, ígérem.
Annyira kedves a hangja, nem illik bele a helyzetbe. Miért vagyok itt? Miért nem mondja el, mit keresek itt?

Óvatosan bólintottam, majd eloldozta a tarkómon megkötött rongyot.