Sanei

Idegesen mozgattam az orromat, miközben Nono keze szorgosan dolgozott az arcomon.

- Biztos szükség van erre? – kérdeztem bizonytalanul, amíg ecsetet váltott. – Nem lesz túl feltűnő, hogy ennyire készülök?

- Kérlek. Észre sem fogják venni, hogy jobban ki vagy-e öltözve a kelleténél. – legyintett hanyagul, majd folytatta a szemsminkem elkészítését.

Miután Nono befejezte a munkáját kissé frusztráltan néztem meg magam a falra felakasztott egészalakos tükörben. A kedvenc kék nyári ruhám volt rajtam, vajszínű telitalpú szandállal. A hajam félig összefogva, hullámosan esett a mellem alá. A sminkem számomra kicsit túlzás volt, de Nono szerint fontos, hogy ma este jól nézzek ki. Persze mert valószínűleg azért utaztam Koreáig, hogy magamba bolondítsak egy csapat idol fiút.

- Beraktad a pizsamádat? – kiabált ki legjobb barátnőm a hálószobából, mire fintorogva visszaszóltam neki, hogy természetesen.

Mikor tegnap felszálltam a gépre, eszembe se jutott, hogy az első szöuli éjszakámat az Exonál fogom tölteni. Ami, azt illeti nem is számítottam rá, hogy már az első napon találkozni fogok velük. Bár nagyon szép emlékek élnek bennem az első találkozásunk óta, elfog a zavartság, ha arra gondolok, egy házban alszom velük.

Gyalog tíz perc alatt tettük meg az utat a kollégium felé, ami egészen vicces fordítása a koreai kifejezésének, arra a lakásra, ahol ezek az extra híres emberek élnek. Be kell, valljam, ha Nono nem ragadt volna meg a karomnál fogva, legalább tíz percet töltöttem volna a kapu előtt azzal, hogy tátott szájjal bámulok az óriás épületre. Mire is számítottam? Ez itt Dél-Korea, hahó. Persze, hogy egy ekkora házban lakik kilenc szuperaranyos híresség. Na, jó, Sanei, szedd össze magad.

Idegesen tekergettem az ujjam köré egy hajtincsemet, amíg vártuk, hogy ajtót nyissanak nekünk. Vajon emlékeznek még rám? Vagy már teljesen elfelejtettek? Buta gondolataimból az ajtót nyitó emberke zökkentett ki.

- Sanei- ssi! Üdv Szöulban! – Suho állt a bejáratban, egy végtelenül nagy mosoly társaságában. – Ja, szia Nono. Észre sem vettem, hogy itt vagy.

- Ne felejtsd el, oppa, hogy holnapután nagy koncertetek lesz! És az én kezemben lesz az arcod! – forgatta meg a szemét Nono, de szemei sarkában látszódott, hogy igazából nagyon jól szórakozik.

Suho magához húzta Nonot és egy homlok puszival köszöntötte, amivel együtt valószínűleg azt is jelezte, hogy csak viccelt. Miután Nono átlépte a küszöböt, én továbbra is kint ácsorogtam. A táskám pántját markolászva nem tudtam rá venni a lábaimat, hogy induljanak meg előre.

- Gyere Sanei! Nem eszünk meg vacsorára, ne aggódj. – nyúlt a kezem után Suho és szó szerint berángatott a házba.

Lerúgtam a szandálomat és követtem őket a nappaliba, ahol a további nyolc ember is jelen volt. Jobban izgultam, mint az érettségim napján. Pedig aznap reggel, annyira remegett a kezem, hogy kétszer is kiesett a toll a kezemből, mielőtt elkezdtem írni.

- Sanei-ssi! – a bandatagok egy emberként pattantak fel a kanapéról érkezésemre és viccen kívül, nekem rontottak és egy hatalmas csoportos ölelésben részesítettek. Akkorában, hogy felborultam és simán hanyatt estem volna, ha a mögöttem álló fiú nem kap el esés közben.

- Köszönöm. – fordultam meg hálásan, hogy megpillanthassam ki mentett meg egy esetleges gerincsérüléstől. Chanyeol állt mögöttem kitárt karokkal.

- Mivel megmentettelek, nekem jár egy külön ölelés. – mondta, mire nevetve átkaroltam a nyakát. – Jó, hogy itt vagy velünk, Sanei-ya!

Mivel nem akartam kivételezni senkivel, sorban megöleltem a többieket is. Utoljára Kai előtt álltam meg, aki érkezésem óta nem nézett rám. Vajon haragszik rám valamiért?

Kai lassan emelte fel a fejét, amitől a szívem hangosan dörömbölni kezdett a mellkasomban. Nem kéne ezt éreznem, helytelen. Mégis, amikor belenézett a szemembe, legszívesebben az ajkaira vetettem volna magam.

- Örülök, hogy látlak, Sanei-ya. – mosolyodott el édesen és a derekamnál fogva magához ölelt. Szinte reagálni sem tudtam rendesen a döbbenettől. A vállára hajtottam a fejemet és néhány percig élveztem a helyzetet egészen, addig, amíg meg nem hallottam Nono krákogását.

- Én is örülök, Kai. – zavaromban ismét a hajamat kezdtem el piszkálni. Hogy lehet ennyire tökéletes egy férfi?

Chen, D.O és Chanyeol egy csomó papírtányért, poharat és kaját halmozott fel a nappali nagy dohányzóasztalán, ahová mindannyian leültünk. Én magam Nono és Sehun között foglaltam helyet, majd érdeklődve figyeltem, ahogy Chen lepakol mindenféle finomságot. Volt ott csirke, rizs, tészta, és számomra ismeretlen ételek is.

- Van rizssütemény is. – bökött oldalba Nono, mire nevetve kinyúltam egy tányérért. Még mindig tudja a legnagyobb gyengepontomat ez a lány.

Természetesen vacsora közben sem maradt abba a már megkezdett beszélgetés. Először a fiúk akartak egymás szavába vágva beavatni engem az elmúlt három év eseményeibe, azután pedig én lettem a soros. Kifaggattak mindenről, én meg egészen nyugodtan válaszolgattam.

- És most minek is tanulsz pontosan? – kérdezte Sehun felém fordulva, amíg én végre egy rizssütit helyeztem a számba.

- Óvónőnek. – válaszoltam figyelve rá, hogy ne mutassam meg közben a szám tartalmát. – Gyerekeket akarok tanítani, és foglalkozni velük. Mindig is ez volt az álmom.

- Azt hittem az volt az álmod, hogy velünk találkozz. – tettet csalódást a velem szemben ülő Baekhyun, amitől egy vigyor került az arcomra.

- Nem csak egy álma lehet az embernek. – vontam meg a vállamat. – De ha az egyik megvalósul, akkor keresni kell újat.

- Van benne valami. – bólintott Chanyeol egyetértve velem.

- Azért remélem, a táncocskánkra még emlékszel. – állt fel végül kihívóan Baekhyun, mire én letettem a pálcikámat az asztalra és felemelkedve a földről hasonló fejet vágtam, mint ő.

- Hogy feltételezheted, hogy elfelejtettem? – kértem ki magamnak azonnal. Nono is gyorsan felpattant, hogy csatlakozhasson a hármas táncunkhoz, amit még Tokióban improvizáltunk le viccből. A fiúk hangosan huhogni kezdtek, amikor a világ legidétlenebb produkcióját adtuk elő nekik. Viszont mi remekül szórakoztunk rajta, ami számomra mindent megért.

Fél kettő is elmúlt, amikor Xiumin ásítását követően mindenkin jelentkezni kezdtek az álmosság jelei. Közös megegyezés alapján mindenki elindult aludni, mi pedig Nonoval a kanapén maradtunk kettesben.

- Na, hogy érezted magad? – kicsit furcsa volt újra magyarul beszélgetni. Már kezdtem átszokni a koreaira, de persze egymás között Nonoval szerettünk volna az anyanyelvünken kommunikálni.

- Hihetetlen volt, hogy ennyire érdekeltem őket. – vallottam be, miközben átvettem a pizsamámat. – Azt hittem három év alatt elfelejtettek.

- Dehogy felejtettek. Sokszor kérdezték mi van veled, amikor hallották, hogy veled beszéltem telefonon. – Nono megigazította a párnáját és úgy alakította a takaróját, hogy úgy tűnjön benne aludt. – Most pedig magadra hagylak, ha nem haragszol.

- Valahogy éreztem, hogy ez hamarosan bekövetkezik. – pimaszul mosolyogtam legjobb barátnőmre, aki hozzám vágott egy párnát, jelezve, hogy nem vagyok vicces. – Menj, már biztos vár téged. – öltöttem rá a nyelvemet.

Nono eltűnt Baekhyun szobájába menet, én meg egyedül maradtam. Lekapcsoltam a villanyt, hogy aludjak, de az álommanóknak eszükben sem volt meglátogatniuk. Az agyam megállás nélkül kattogott és, ami a legszomorúbb, hogy nem Lórin. Csak Kai édes mosolya és végtelenül férfias illata lebegett előttem. Szerettem volna belopódzni hozzá, befeküdni mellé és csak minden szó nélkül megcsókolni őt.

Hirtelen elöntött a keserűség. Egyáltalán, hogy gondolhatok ilyenekre? Normális vagyok én? Hiszen nekem van barátom. Vagyis, valami olyasmi. Lóri otthon vár rám, azt remélve, hogy hozzá megyek feleségül, míg én itt fejben már ki tudja hányszor megcsaltam. Jaj, Sanei tanulj meg uralkodni magadon!

Már éppen hagytam volna, hogy fel emésszen a bűntudatom, amikor lépteket hallottam a szobák felől. Ijedten felültem a kanapén és kicsit megnyugodtam, amikor megpillantottam Chanyeol barna üstökét.

- Felébresztettelek? 

Sziasztok!

Végre elérkeztünk az első Sanei szemszögéből íródott részhez. Most már kezdenek kicsit hát izgisebbek lenni a dolgok. Ha itt vagytok velem, remélem kedvelitek a történetet.. :) További szép napot nektek.

Puszi: Szeszih