Sanei

- Szerintem meg Sanei az igazi, aegyo! – öltötte ki a nyelvét Chen Xiuminra, aki állította, hogy Nono az aegyo. Már legalább tíz perce tartott a veszekedés a kilenc fiú között, hogy melyikünk az aranyosabb lány, amit mi Nonoval csendesen és kimondottan kínosan figyeltünk kívülről.

Késő este volt már, mi mégis kint ültünk a medencénél, mert az időjárás végre nekünk kedvezett és újból felmelegedett az idő. A srácoknak sajtómegjelenésük volt néhány órája, ami után siettek haza, hogy csapatosan tölthessünk egy kis időt.

- Rendben, akkor érvelj! – adta parancsba Baekhyun, aki természetesen a menyasszonyát tartotta édesebbnek. Chen bólintott felvéve a harcot, és kimondta a világ legidétlenebb indokát.

- Sanei nem szokott káromkodni!

A fejemet fogva néztem össze Nonoval, és szinte egyszerre szakadt ki belőlünk a nevetés. Hát, Chen-ssi drága, ez nem feltétlenül igaz.

- Persze, hogy nem szokott. – törölgette a nevetéstől kicsorduló könnyeit Nono. – Nem tud koreaiul káromkodni.

- Ez igaz. – ismertem be zavartan. – Valahogy az kimaradt a nyelvoktatásból, hogy hogyan beszéljünk csúnyán.

A teljes kilenctagú Exo döbbenten nézett rám, mintha éppen az űrből jöttem volna le és valami halandzsa nyelven mondtam volna, hogy „Békés szándékkal érkeztem".

- Akkor japánul sem tudsz káromkodni? – töprengett Chanyeol átgondolva, amit az imént mondtam.

- Hát, ott azért éltem másfélévet emberek között, úgyhogy ragadt rám egy-két mondás. – vakargattam a kezemet visszaemlékezve az egyik japán éjszakámra, amikor a csoporttársaimmal karaoke bárba mentünk és egy másik csoport japán diákkal versenyeztünk, akik utána megtanítottak minket káromkodni. Vicces egy este volt az szent.

- Akkor ezt most szépen pótoljuk! – dörzsölte izgatottan a kezét Baekhyun felkészülve a nyelvórára. – Nono, kérlek, fordíts neki!

Noémi az arcába temette a kezét, végül vigyorogva beleegyezett. Mindegyik fiú akart nekem tanítani egy-egy csúnya szót, ezért szinte repült az idő ezzel.

Ahogy ott ültem a földre kiterített pokrócon a csillagok alatt, azokkal az emberekkel, akik a világot jelentették számomra, éreztem, hogy könnyek öntik el a szememet. Már csak két napom volt hátra. Holnapután délután visszamegy a gépem Budapestre.

Néztem, ahogy a nyelvóra után Chanyeol és Lay a kezükbe veszik a gitárjukat és mindenfélét játszanak rajta. Baekhyun és Chen voltak az éneklés hangadói, Xiumin a térdén dobolt, Kyungsoo dilis táncmozdulatokkal szórakoztatott minket. Suho és Sehun egymást átkarolva énekelték a gitárosok által választott

dalt. Kai a derekamat átkarolva ringatózott a zenére, a fülembe dúdolva a nótát, velünk szemben pedig Nono ölelte át mindkét karjával Baekhyun nyakát hátulról és a fiú vállán pihentette az állát. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy Baekhyun az örökös poénkodása mellett fél kézzel megfogta barátnője kezét.

Jongin mellkasának döntöttem a fejemet, keserédesen figyelve az eseményeket. Nem akartam elhinni, hogy pár nap múlva már nem ugorhatok át hozzájuk, amikor akarok. Nem tudom megölelni egyikőjüket sem, amikor akarom, nem kávézhatok reggelente együtt Nonoval, és nem mondhatom Kai szemébe, hogy „Szeretlek".

- El sem hiszem, hogy véget ért a nyár. – sóhajtotta a dalolászás után csalódottan Sehun, hanyatt fekve a földön. – Hétfőtől visszakapjuk a szoros beosztásunkat és megint nem lesz egy szabad percünk sem. Pedig élveztem, hogy ilyen laza volt az egész nyarunk.

- Nekem nem a laza beosztás miatt fáj, hogy véget ér a nyarunk. – szólalt meg Chanyeol és közben mélyen a szemembe nézett. A számat beharapva ráztam a fejemet, hogy fel ne merészelje hozni a témát, de már késő volt. – Igaz, Sanei-ya?

Szorosan lehunytam a szememet, mert elérkezett az idő. Nem volt több időhúzás, amit az elmúlt hetekben játszottam. Két napom maradt, és igazság szerint tényleg eljött az ideje, hogy beszéljünk erről.

- Miről van szó? – kapkodta köztem és Chanyeol között a fejét Chen. Éreztem, hogy Kai is enged a szorításon, és óvatosan eltolt magától, hogy láthassa az arcomat. Minden szempár felém szegeződött, köztünk a szerelmem tekintete, aki teljesen értetlenül fürkészett. Nono a karját széttárva várt, hisz ő sem értette, mire akart utalni Chanyeol ezzel. Senki nem érhette igazán, mert úgy titkoltam ezt, mintha csak hétpecsétes titok lett volna.

- Honapután indul vissza a gépem Magyarországra. – mondtam ki, de, annyira vékony volt a hangom, hogy szinte el sem hittem, hogy én beszélek.

Kilenc döbbenten pislogó szempárt kaptam válaszul. Mindannyian csendben meredtek rám, de csak néhány másodpercig, mert ezután elszabadult a pokol.

- Mi az, hogy indul a géped?

- Komolyan jól hallottam, amit mondtál?

- Nem mehetsz el, Sanei-ya! Itt van rád szükségünk!

- Miért csak most mondod ezt el?

- Ugye csak viccelsz, dongsaeng, ugye?

A könnyeim sebesen kezdtek végig száguldani az arcomon. Képtelen voltam a hirtelen hozzám vágott kérdésekre válaszolni. Csak ültem ott és bambán sírtam. Három ember volt, akik nyugodtan ültek, leplezve, hogy mennyire idegesek is igazából. Kai, Nono és Chanyeol voltak azok. A többi tag, azonban teljesen kétségbeesetten dobálózott felém különféle kérdésekkel.

- Én, nem mertem elmondani, mert féltem, hogy azután másképpen kezelnétek. Ha tudtátok volna, hogy hamarosan megyek vissza, nem lett volna minden a

régi. – magyaráztam, de alig lehetett érteni, amit mondok, annyira sírtam közben.

- De mi az, hogy visszamész? – kérdezte csalódott arcot vágva Sehun. – Miért akarsz elmenni? Nem jó itt neked?

- Én... - próbáltam volna válaszolni, amikor Nono végre megszólalt.

- Ti is tudjátok, hogy ez elejétől kezdve így volt eltervezve. – kelt a védelmemre, úgy, hogy közben az ő szemei is megteltek könnyekkel. – Sanei csak a nyárra jött ide. Az, hogy időközben megtörténtek azok a dolgok, amik megtörténtek nem változtatták meg a tényt, hogy neki haza kell mennie. – láttam rajta, hogy mennyire nehezére esik ezeket elmondania sírás nélkül. – Sajnálom, Sanei, hogy elfeledkeztem róla. A többiek is sajnálják!

A fiúk ekkor mind elhallgattak. Igaz volt, amit Nono mondott. Csak a nyárra menekültem Szöulba. Végig ennyi volt a terv. Azonban az élet közbe szólt. Megváltoztatott körülöttünk mindent. Nem csak bennem, mindenkiben. Mert azzal, hogy idejöttem az ő életük részévé váltam. Együtt csináltuk végig az elmúlt két és fél hónapot, ott voltam velük szinte minden este. Annyira a társaságuk részévé váltam, hogy nem csak ők, de még én is elfelejtettem, hogy nem maradok itt életem végéig.

- Tényleg elmész? – nézett rám könnyes szemekkel Chen. Senki nem bírta könnyek nélkül a beszélgetést.

- El kell mennem. – mondtam fájdalmasan.

- Nincs rá valami mód, hogy itt maradj? – rázta a fejét Kyungsoo nem fogadva el a tényeket. – Kell lennie valaminek.

- D.O. – fogta meg Nono a fiú kezét. – Saneinek van egy élete Magyarországon, amit nem hagyhat hátra csak úgy.

- De... - akart volna megint mondani valamit, de nem volt rá képes.

Lopva Kaira pillantottam, aki ugyan nem szólalt meg a vita kezdete óta, le sem vette a szemét rólam. Amikor összetalálkozott a tekintetünk, a gyomrom görcsbe rándult, attól, ahogy nézett engem. A tekintete mindenről árulkodott, akkor csak, arról, nem, amit látni akartam volna rajta.

- Kai... - próbáltam volna neki mondani valamit, de feltette az ujjait, hogy ne szólaljak meg.

- Srácok – hallottam meg ekkor Chanyeol hangját. – Menjünk be, inkább. Saneinek és Kainak van mit megbeszélniük.

Nem tudtam eldönteni, hogy örüljek vagy sírjak, amiért Chanyeol megint jobban átlátta a helyzetet, mint bárki. Senki nem ellenkezett vele, mert felfogták, hogy kettesben kell lennünk. Hogy jutottunk idáig? Miért?

Pár másodpercen belül már kettecskén ültünk a kertben, a vízen úszó felfújható flamingóval együtt. Félve vártam, hogy Kai mondjon valamit, mert úgy éreztem ezt a beszélgetést neki kell elkezdeni.

- Mikor akartál szólni? – szólalt meg hosszú hallgatás után továbbra is kerülve a lehetőségét, hogy rám nézzen. – Majd pénteken, vagy, amikor már a gépen

vagy? Vagy, ami jobb. Majd két hónap múlva hívsz, hogy ja, egyébként szakítsunk, mert hazajöttem.

- Ki mondta, hogy szakítani akarok? – döbbentem el azonnal.

- Mert visszafogsz jönni? – nézett végre rám, szemeiben a sírás előjeleivel. – Visszafogsz jönni valaha Szöulba, Sanei?

- Nem tudom. – leheltem lehajtva a fejemet. Kai kínosan elnevette magát, és idegességében felállt a földről, hogy mozgásban legyen. – De ez nem jelenti azt, hogy szakítanunk kell, Kai! Szeretlek és szükségem van rád, én nem...

- Nem fogod fel? – állt meg egy pillanatra. – Ha elmész, nem tudunk együtt maradni. Időeltolódás, koncertek, neked egyetem. Egy idő után nem fogunk tudni beszélni, és bumm, véget ér, ami köztünk van, mert nem lesz időnk egymásra.

- Szóval te akarsz velem szakítani. – értelmeztem egyre dühösebben. – Értem én, de jobb lenne, ha nem kennéd rám az egészet.

- Mondd, te hülye vagy? – túrt a hajába erőszakosan. – Nem vetted észre, hogy mennyire szerelmes vagyok beléd? Van fogalmad róla, mióta vágytam már, arra, hogy veled legyek? Szerinted csak úgy eldobnálak magamtól, mindezek után?

- Úgy tűnik, hogy most pont ezt csinálod. – vágtam rá sértődötten.

Kai egyik pillanatról a másikra megragadta a kezemet és felrántott a földről. Időt sem adva rá, hogy felfogjam a történteket, magához húzott és erőszakosan megcsókolt. Úgy gyengültek el a térdeim édes nyelvének ízétől, hogy szinte összerogytam. Még szerencse, hogy olyan erősen szorított magához, hogy erre esély sem volt.

Mindketten sírva húzódtunk el egymástól. Ő továbbra is a derekamon tartotta a kezét, én pedig a mellkasára tettem mancsaimat.

- Szeretlek, Sanei! Ezért nem tudom elfogadni, hogy elmész. Nem mehetsz el! – döntötte a homlokát az enyémnek nekem pedig egyre jobban fájt őt így látni.

- Nem akarok elmenni, de hogy maradhatnék itt? Nincs munkám, lakásom. Csak ti vagytok itt, de egy élet leéléséhez ennél több kell. – fűztem egyik kezemet a hajába.

- Még van rá két napunk, hogy kitaláljunk valamit. – suttogta lehunyt szemekkel, majd újból megcsókolt. Ez már kevésbé volt erőszakos, annál inkább szeretetteljes és varázslatos.

Másnap, amíg ők bementek egy jó kis próbára, Nono segített nekem csomagolni. Amíg pakoltunk a bőröndömbe, folyamatosan beszélgettünk, visszaemlékezve az elmúlt hetekre. Időnként úrrá lett rajtunk a szomorúság, időnként hangosan nevettünk egy-egy emlék miatt.

Nem tudtam felfogni, hogy véget ért az itt töltött időm. Még, annyi mindent szerettem volna megtenni. Nem láttam azokat a látványosságokat, amiket meg akartam nézni. Nem voltunk Nonoval vásárolni, azokon a helyeken, amiket megbeszéltünk. Nem találkoztam Kai családjával. Egyszerűen nem álltam még készen, arra, hogy elhagyjam Koreát. Annyi minden várt még itt rám. Szinte minden, amellett szólt, hogy maradjak, de tudtam, nem így működik az élet.

- Baekhyun írta, hogy öltözzünk fel szépen és menjünk át este. – olvasta fel Nono hangosan az újonnan kapott üzenetét. – Mire készülnek?

- Remélem semmi rosszra. – húztam össze nagy nehezen a bőröndömet. Látva, hogy minden holmim készen áll az indulásra ismét elkomorodtam. – Noncsi, nagyon köszönöm neked ezt az egészet.

- Szandi, nem kell megköszönnöd. – fogtam meg a kezemet kedvesen mosolyogva. – Azzal, hogy ide jöttél valahogy minden más lett. A fiúk, én és te is. Ha nem ijedsz be az esküvő miatt, soha nem utazol ide, szerettek egymásba Kaijal, és akkor lehet én se lennék Byun Baekhyun menyasszonya. Ha valakinek meg kell köszönnie valamit, az én vagyok. Szóval köszönöm, hogy jöttél és felforgattál mindent!

Hosszasan magamhoz öleltem őt, kihasználva az utolsó lehetőségeimet, amit a legjobb barátnőmmel tölthettem. Ki tudja mikor lesz rá lehetőségem, hogy megint vele legyek?

Ugyanazt a ruhát és szandált vettem fel, amit az első Szöulban töltött napomon viseltem, amikor átmentünk és a kollégiumban aludtunk. Aznap este lettünk Chanyeollal barátok. Noémi szépen kisminkelt mindkettőnket, kivasaltuk a hajunkat és egymás kezét szorongatva valószínűleg utoljára sétáltunk át együtt a dormba.

A bejárati ajtó nyitva volt, és egy lap volt rá ragasztva, hogy menjünk a felső szintre. A lépcsőn felsétáltunk, majd benyitottunk a játék szobába.

- Meglepetés! – kiabálta az Exo nekem. Mindenhol konfetti, héliumos lufi és hasonló party kellék volt. – Ez itt a te nembúcsú bulid, mert nem akarunk tőled elbúcsúzni! – nyomott a fejemre egy műanyag tiarát Chen.

- Ne felejtsd el, Sanei, hogy ide bármikor jöhetsz, ha kedved tartja! – mondta Sehun, ezután egyesével megölelgettek.

- Annyira, köszönöm fiúk. – töröltem meg a szememet meghatottan. – Nagyon szeretlek titeket.

- Mi is szeretünk dongsaeng. – lépett hozzám Suho. – Sosem fogunk elfelejteni téged. – nyomott egy puszit a homlokomra.

- Ez a tiéd. – nyomott egy nagy masnival bekötött dobozt a kezembe Chanyeol. – Azt szeretnénk, ha te se felejtenél el minket, úgyhogy ígérd meg, hogy csak, akkor bontod ezt fel, mikor már landolt a géped Budapesten.

- Megígérem. – bólintottam bazsalyogva.

Chanyeol és Lay beálltak a DJ pultba, úgyhogy hivatalosan is megkezdődött a bulizás. Kaihoz sétáltam és csendesen átkaroltam a nyakát. Nem mondott semmit, csupán egy hosszú csókot nyomott a halántékomra, utána egymást átölelve néztük a tagokat, akik előkaptak néhány üveg alkoholt és a tiszteletemre iszogatni kezdtek.

- Nem szakíthatunk. – mondta Kai a levegőbe. – Érzem, hogy holnap történni fog valami csoda, ami visszahoz hozzám téged.

- Remélem igazad lesz, jagi. – hajtottam a vállára szomorkásan a fejemet. – Nem akarok nélküled élni.

Az este további részében igyekeztem mindenkivel tölteni egy kis időt, hogy megőrizhessem az agyam legbelső részében a nehezebb napjaimra, amiket nélkülük kell holnaputántól eltöltenem. Táncoltam, billiárdoztam, csocsóztam vagy djskedtem, hogy kiélvezzem az összes pillanatot.

Megállapodtunk benne, hogy úgy megyek el tőlük, hogy nem búcsúzunk el, mert mielőtt beülök, a reptéri transzferbe átjönnek Nonohoz és majd akkor.

A hajnali órákban mentünk vissza a társasházba, ahol szinte azonnal elnyomott bennünket az álom. Reggel lementünk reggelizni egy utolsót a bisztróba, utána sétáltunk egyet a közeli parkban Nonoval, hogy a maradék időmet Szöulban együtt töltsük.

Két óra felé érkezett meg a ház elé a repülőtéri transzfer, vele egy időben meg a teljes létszámú idolcsapat. Mindannyian sírtunk, amíg ölelkeztünk csoportosan és önállóan is.

- Nem akarok nyálas lenni, úgyhogy csak szeretném elmondani, mennyire hálás vagyok nektek, amiért a barátotok lehetek. Köszönöm nektek ezt a feledhetetlen nyarat. Remélem minden rendben lesz veletek és, azért fogjuk tartani a kapcsolatot. – álltam meg velük egyre nehezebben kontrollálva remegő hangomat. – Hiányozni fogtok! Nagyon szeretlek titeket!

Újból megöleltük egymás csoportosan és egyesével is, végül Nonohoz léptem, aki velem együtt zokogott, mintha egy drámát néznénk.

- Nem tudom mennyi idő lesz megszoknom, hogy megint csak a videóchaten láthatlak. – tárta szét a karját, majd szorosan magához ölelt. – Vigyázz magadra és hívj, ha leszálltál!

- Szeretlek. – suttogtam a nyakába, majd elengedtem és Kaihoz mentem.

Nem foglalkoztunk a közönséggel, ami körülvett minket hosszasan megcsókoltuk egymást, többször egymás után.

- Még mindig várom a csodát, Sanei. – mondta könyörgő hangsúllyal fél kezében tartva az arcomat. – Nem akarom elmondani mennyire, szeretlek, mert még akarom, hogy legyen alkalmunk, hogy máskor mondhassam el. Nem akarom, azt mondani, hogy te vagy életem szerelme, mert még akarok időt, hogy máskor mondhassam el.

- Nagyon szeretlek, Kai! – hajoltam hozzá közelebb és utoljára hozzá érintettem az ajkaimat az övéhez. – Kérlek, ne haragudj rám...

Elléptem előle és az autóhoz siettem, aminek az ajtajából utoljára visszanéztem. Intettem feléjük egy utolsót, majd beszálltam és elindultunk a repülőtérre.

Nagyon szeretlek, Kai! Kérlek, ne haragudj rám...