Sanei

Mire beléptünk az augusztusba, egyre inkább kívánni kezdtem, hogy ne legyen vége a nyárnak. Gimnazista koromban nem könyörögtem így a nyári szünet meghosszabbításáért, mint, amióta idejöttem. Egyszerűen képtelen vagyok szembenézni a ténnyel, hogy egy hónap múlva el kell hagynom a boldog életemet, és vissza kell csöppennem a monotonitásba, egyedül. Fojtogatott a gondolat, hogy haza kell mennem és be kell lépnem a félig kiürült lakásba, ahol már nem fog várni senki. Nem arról van szó, hogy megbántam a szakítást, mert nem. Inkább csak rossz tudni, hogy otthon nem szeret engem úgy senki, mint itt.

Szomorúan bámultam a tükörképemet zuhanyzás után. A hajam félig vizesen lógott a mellem alá, keretezve az arcomat. A szemem egyszerre mosolygott és volt rémesen gondterhelt. Megint előjött bennem a „Kinek mondjam el vétkeimet?" érzés, amit utoljára végzős koromban éreztem. Nononak nem mondhattam, mert ő sem tehetett semmit, hogy segítsen rajtam. Chanyeol megijedne, ha megtudná, hogy ezt érzem. Kai bepánikolna a gondolattól, hogy el kell mennem és azt hinné szakítani, akarok vele. Chen vicceket kezdene nekem mondani, hogy elterelje a hazautazásom keltette idegességet, de ő sem tudna okosat mondani. Akkor, meg kihez fordulhatnék? Hisz a többi fiú is rosszul lenne, ha meghallanák, hogy egyébként nem maradok itt. Pedig szeretnék.

Sóhajtva átvettmem a tréningruhámat, hajamat szokásos kontyba kötöttem a fejem tetején. A táskámba dobtam a telefonomat, egy üveg vizet, a pénztárcámat és a kulcsomat. Kai ma végre megint tud időt szakítani a táncóránkra, ami örömmel töltött el, mikor reggel elmondta. Mondjuk, csak két óránk van, utána megint a többi taggal kell gyakorolnia, de az is több, mint a semmi.

Be akarok kopogni Nonohoz, hogy szóljak neki távozásomról, amikor meghallom, hogy legjobb barátnőm énekel.

- Boldog szülinapot! Boldog szülinapot! Boldog szülinapot Lara és Livi! Boldog szülinapot! – hallottam a félig nyitott ajtón keresztül. Fenébe. El is felejtettem, hogy ma van az ikerhúgai születésnapja! Nekem is üzennem kell nekik, mielőtt elfelejteném! – Ugye megkaptátok az ajándékaimat?

- Ja, megkaptuk. – mivel nem láttam, hogy melyik lány mondta hangról nem tudtam beazonosítani. – Mint minden évben, te összedobsz egy random koreai csomagot, feladod a postán és megérkezik a szülinapunk előtti napokban. Megszoktuk. De ez nem te vagy, Noncsi.

- Tudod, Lara, hogy nem mehetek haza. – válaszolta Nono, de a hangja nem mérges volt, inkább csalódott.

- Vagy csak ezt mondod. Szerintem pedig meg tudnád oldani, de neked már fontosabb az a rakat ázsiai popsztár vagy idol, vagy tudom is én, mint a saját családod. – vágott vissza feltehetőleg a másik lány. – Itt se leszel, amikor

először megyünk gimibe! Pedig tudod mennyire fontos ez nekünk! Erre te mit csinálsz? Sztár barátnőt játszol.

- Ja, hangoztatod itt, hogy mennyire nehéz, hogy távol vagy, közben meg azzal a Baekhyunnal enyelegsz. Rosszul vagyok tőled, nővérkém. – fájdalmasan kaptam a szívemhez ezeket hallva. Mikor utoljára találkoztam a lányokkal májusban, még nem voltak ilyenek. Mi változott?

- Ne haragudjatok rám lányok. Hamarosan változni fognak a dolgok, és ott lehetek veletek a következő születésnapotokon! – ígérte meg Noémi, és még csak nem is hangzott sértődöttnek. Bánatos volt leginkább.

- Minden évben ezt mondod, Noncsi. Aztán megint mi maradunk hoppon. – mondta továbbra is mérgesen az egyik iker lány. Hogy lehetnek ennyire kegyetlenek a testvérükkel? – Bocsi mennünk kell. Jönnek a barátaink ünnepelni minket. Ők legalább itt vannak a születésnapunkon!

A hívás megszakadhatott, mert hallottam, ahogy Noémiből kiszakad a sírás. Hezitálás nélkül löktem be az ajtót és öleltem magamhoz. Pár percig nyugtatgattam, mire sikerült kicsit abbahagynia a zokogást.

- Hogy nem vagy mérges, amiért így beszélnek veled? – ráztam a fejem, kiszedve egy zsebkendőt az éjjeli szekrénye fiókjából.

- Megszoktam. Évek óta ez megy. Ők nem tudják, hogyha az embernek külföldön van munkája, nem utazgathat kedve szerint ide-oda. – fújta ki az orrát egy szuszra. – Csak, annyit látnak, hogy a nővérük nincs ott a születésnapjukon, karácsonykor, vagy bármilyen fontos eseménykor. Nem haragudhatok rájuk, hiszen még csak gyerekek.

- Már, annyira nem gyerekek. – nevettem el magam visszagondolva rá, hogy májusban Lívia elárulta nekem, hogy az egyik osztálytársa szerelmes levelet adott neki és megkérte, hogy legyen a barátnője. – Kamaszodnak, persze, hogy így beszélnek.

- Kamaszodnak. – sóhajtotta Nono elismételve, amit mondtam. – Mikor eljöttem Debrecenből még gyerekek voltak, akikkel minden hétvégén mesét kellett néznem és leveleket szednem a házi feladatukhoz. Most meg gimnáziumba mennek. Elhiszed ezt, Sanei? Lemaradtam a felnőtté válásukról.

- Ne emészd magad, Nono. – simítottam meg kedveskedve a vállát. – Hamarosan, annyiszor látogatod meg őket, ahányszor csak akarod. – utaltam rá, hogyha Baekhyunnal összeházasodnak, megkapja az állampolgárságot és kedve szerint elhagyhatja az országot.

Még egy keveset ott ültem vele, hogy megbizonyosodjak róla, rendben van, majd végre elindulhattam a táncórámra. A próbaterembe érve, meglepetten vettem észre, hogy még a többi fiú is ott van.

- Sanei-ya, hogy vagy? – integetett nekem a kanapén fekvő Sehun. – Ne aggódj mindjárt felszívódunk, és kettesben lehettek, csak most fejeztük be és pihenünk.

- Jaj, miattam nem kell sietnetek. – legyintettem leülve a falnak támaszkodó Chanyeol mellé. – Kai? – érdeklődtem, mert feltűnt, hogy nincs jelen.

- Elmentek Layel vízért. – bökte meg a vállam Chanyeol. Félre billentve a fejét, egy pillanatig fürkészte az arcomat. – Minden rendben?

- Hm. – bólintottam egyet, mert tényleg azt akartam, hogy így legyen. – Viszont. Hívd fel a menyasszonyodat, ma van a húgai születésnapja. – fordultam Baekhyun felé, aki ezt hallva elhúzta a száját. Legnagyobb meglepetésemre nem csak ő, a többiek is.

- Kívánj neki kitartást, vagy ne is! Mondd meg neki, hogy jöjjön ide, és vigyük el valahova. – ajánlotta fel Xiumin azonnal. A kezeit dörzsölgetve gondolkozott tovább. – Vegyünk neki valami aranyosat, attól jobb kedve lesz, ugye?

- Vigyük el, abba a drogériába, ahol mindig órákig képes mászkálni! – tapsolt egyet Baekhyun.

- Jó, és megveszünk neki bármit, amit szeretne. – helyeselt Xiumin. Baekhyun félre vonult telefonálni én meg boldogan néztem rájuk. Tudtam, hogy Nono mindenkivel nagyon közeli viszonyban van és, imádják őt. De azt is tudtam, hogy valamiért Xiuminnal találta meg leginkább a közös hangot Baekhyunon kívül. Ez persze nem azt jelentette, hogy kivételezne bárkivel, de neki Xiumin volt olyan, mint nekem Chanyeol.

Kai és Lay visszatértek köreinkbe, mindenkinek adva egy üveges vizet, ezután a barátomon kívül mindenki elindult a két órás szünetre. Baek, Minseok, Chen és Chanyeol mentek felvenni Nonot, hogy elvigyék a kedvenc helyére, a többiek pedig a titkos lakásba aludni. Szép az élet, nemigaz?

Egy gyors köszönés után Kai elindította a zenét, hogy a már jól begyakorolt közös koreográfiánkat eltáncoljuk. Kétszer, háromszor is végig csináltuk, amiután már valahogy nem a tánccal foglalkoztunk. Mindig ez történik. Egyszer-kétszer sikerül eltáncolnunk, amit el kell, azután, annyira felforrósodik a levegő, hogy Kai keze becsúszik a pólóm alá, én meg nem lököm el onnan. Megfordít, szenvedélyesen megcsókol és hát, igen, vízszintesben folytatjuk a táncot.

- Gondolkoztál azon, hogy mi lesz szeptemberben? – kérdeztem meg hirtelen, mikor már egymás karjaiban feküdtünk a kanapén, ahogy szoktuk. Jongin egy hajtincsemet tekergette az ujja köré, a másik kezével a derekamnál fogva ölelt magához. Hátammal a mellkasának dőltem, így feküdtünk félig ülő helyzetben.

- Nem igazán. – vallotta be egy kis szünet után. – Mióta együtt vagyunk, csak a jelenre gondolok. Tudod, mielőtt idejöttél, mindig kihallgattam Nono veled való telefonbeszélgetéseit.

- Igen? – néztem rá meglepetten.

- Mondjuk nem sokat értettem belőle, pontosabban semmit, de tudtam, hogy veled beszél, és mindig elképzeltem, hogy ott vagy mellette. Folyton arra gondoltam, minek kellene történnie, hogy ide gyere. De utána haragudtam magamra, mert azt gondoltam, ha ide is jönnél, nem lehetnél az enyém. – folytatta egyre szorosabban ölelve magához. – Mikor megtudtam, idejössz, elhatároztam, hogy valamilyen módon a közeledben maradok. Barátként, legfőképp. Csakhogy ezek közben még jobban beléd szerettem, vagy inkább

teljesen és nem tudtam a barátod maradni. Amikor megtudtam, hogy te is így érzel irántam, eldöntöttem, hogy nem fogok a jövőn gondolkodni. Melletted, veled csak a jelen érdekel. Hogy mi lesz holnap? Nem tudom. Mi lesz szeptemberben? Nem érdekel. Amíg itt fekszel a karjaimban, érzem a szívdobogásodat, akkor csókollak meg, amikor akarlak, mert az enyém vagy, nem tudok foglalkozni az elkövetkezendő napokkal. Csak te létezel számomra, Sanei.

Hitetlenül mosolyogva húztam le az arcát magamhoz, hogy megcsókolhassam. Miközben a nyelvem a jól ismert ritmust vette fel az övével, megint elöntött az a keserédes érzés. Nem tudom itt hagyni őt. Nem, képtelen vagyok rá. Túlságosan szeretem. Képes vagyok érte feláldozni mindent. De, ha eljön az idő is ezt fogom mondani?