Sanei

Két óra volt hátra Lóri gépének a landolásáig. Már csak ennyi időm maradt, hogy átgondoljam mit is fogok neki mondani. Mivel a fiúknak be kellett menniük az ügynökségbe, Nonoval mi is velük tartottunk, hogy legalább valamivel foglalkozzunk öt óráig. Délben megvolt a tévés vetélkedő, ami hiába volt, igazán vicces, én mégsem tudtam felhőtlenül nevetni rajta.

- Ki kellene mennünk a reptérre? – kérdezte tőlem Nono, lelógatva a lábait az asztalról, amire felült.

- Kellene? – kérdeztem vissza fel-alá járkálva a helyiségben, ezzel nem csak magamat idegesítve, hanem a többieket is. – Kellene, igaz? Vagy az furcsa lenne? Nem, mert legalább nem téblábolna feleslegesen keresve, hogy hova kell mennie. De, lehet, hogy...

Kai bármiféle szó nélkül odalépett hozzám, megállított és magához ölelt belém fojtva a szót. Mélyet lélegezve fúrtam az arcom a vállába, hogy kicsit megnyugodjak, de sajnos csak még frusztráltabbá váltam.

Hamarosan itt lesz a jövendőbeli ex barátom, akinek be kell vallanom, hogy már nem szeretem, és szakítani akarok vele. Igen, egy kicsit megnehezített a dolgokat, hogy nem tudtam elég boldogtalannak mutatkozni előtte, mert Kai karjaiban nagyon boldog voltam.

- Menjetek ki elé. – javasolta Chanyeol, félretéve a gitárját az öléből, amit eddig pengetett. – Nem kéne eltévednie egy ekkora városban, ráadásul nem is tudja Nono címét, igaz?

- Tényleg nem tudja. – rázta meg Nono a fejét. Leszállt az asztalról és a vállára dobta a táskáját. – Induljunk, Sanei. Nagy lesz a dugó az Incheon repülőtérig.

Összeszorított fogakkal bólintottam, de mielőtt követtem volna visszafordultam és egy rövid csókot nyomtam Kai ajkaira.

- Ezt miért kaptam? – mosolygott a fülem mögé simítva a hajamat.

- Hogy tudd, mennyire szeretlek. – mondtam, majd elengedve őt Nono után eredtem. Meghoztam a döntésemet. A szöuli életet választottam Kaijal, Nonoval, Chanyeollal és a többiekkel, a pesti életem helyett. Ez a szakítás igazából nem csak Lórinak szólt, hanem az egész megrekedtségnek, amit otthon éreztem.

A repülőtérre érve ismételten elfogott a pánik, mikor megláttam a kiírást, ami szerint Lóri gépe néhány perccel ezelőtt földet ért. Hamarosan ott áll majd előttem. És biztosan az a terve, hogy hazavisz magával Budapestre.

A számat rágcsálva forgolódtam, hátha megpillantom valahol a jól ismert férfit. Érdekes érzés fogott el, amikor észrevettem, ahogy egy kis bőröndöt maga után húzva kilépett egy csapat koreai fiatal mögül. Nem ment fel a pulzusom, nem görcsölt a gyomrom. Különösebben semmi komoly érzelmet nem váltott ki belőlem a jelenléte, szimpla bűntudaton kívül. És nem azért volt bűntudatom,

mert összejöttem egy másik fiúval. Csak azért éreztem ezt, mert boldog voltam nélküle, és tudtam, hogy össze fogom neki törni a szívét.

- Sziasztok. – állt meg velünk szemben. Láttam, ahogy az arcán átfutott egy mosoly, miközben végig mért bennünket, de le is hervadt róla azonnal, amikor mi nem viszonoztuk gesztusát. – Noémi, látom azóta se nőttél egy centit sem.

- Szerintem hanyagold a hülye vicceidet, Lóránt. – veregette meg Nono a vállát gúnyosan. Hangjában egy cseppnyi barátság sem szorult, amitől Lóri arca végleg elkomorult. Felém fordult, de én nem néztem rá. Nem voltam képes a szemébe nézni, mert tudtam, hogy, akkor rájönne mindenre, és nem tudnék több időt nyerni magamnak. – Induljunk el, mielőtt ránk esteledik és essünk túl ezen az egészen! – mondta Nono és maga előtt tapsolva kettőt megindult.

Az út alatt, amig a repülőtérről Nono lakásáig értünk kínos csend szállta meg a taxit. Egyikőnk sem szólalt meg, mondott vagy kérdezett valamit. Évek óta először voltunk így hárman újra együtt. De nem is sejtettük, hogy ilyen kínos helyzetben fog összehozni a sors minket.

A taxiból kiszállva Lóri felém fordult és elkezdődött az egész balhé, mielőtt tehettem volna egy lépést is a bejárat felé.

- Mi folyik itt, Szandi? Miért nem nézel a szemembe, amióta megjöttem?

Nono megpróbált volna eliszkolni a veszekedés elől, de Lóri megragadta a karját és visszahúzta. Kínosan álltam egyik lábamról a másikra. Elérkezett az idő, Sanei. Nincs visszatánc. Most vagy soha.

- Miért jöttél ide, Lóri? – kérdéssel, kérdésre. Nem kedves tőlem, de most nem a kedvességről fog szólni az egész. – Megkértelek, hogy hagyj békén, amíg itt vagyok.

- Haza akarlak vinni magammal. – válaszolt azonnal. – Holnap délután indul vissza a gép Pestre, és szeretném, ha velem jönnél. Egy hónapja itt vagy, ennyi idő elég kellett legyen, ahhoz, hogy rájöjj, mit akarsz, úgyhogy ideje hazajönnöd.

- Igazad van. – bólintottam megtörölve az arcomat, ahonnan legördült az első könnycsepp. – Rájöttem mit akarok, már az első hét után. Nem gondolkoztam túl sokat rajta, ha őszinte akarok lenni, mert csak úgy megtörténtek a dolgok. De tudom, mit akarok.

- Na, erről van itt szó. – ragyogott fel Lóri szeme, mert azt hihette, hogy nyert ügye van és vele tartok. – Tudtam, én, hogy...

- Nem fejeztem be. – szóltam közbe nagy levegőt véve. – Nem megyek veled haza, mert nem akarok hazamenni. Itt boldogabb vagyok, mint otthon. Itt vannak a barátaim, itt van minden, amire szükségem van. Itt van minden, amit szeretek, Lóri.

- De én nem vagyok itt. – mondta csalódottan. Leült a legalsó lépcsőfokra, könyökével a térdére támaszkodott, arcát a tenyerébe temette. – Végig tudtad, igaz? Tudtad, hogy szakítani akarsz velem, de nem voltál elég bátor, ahhoz, hogy bevalld nekem.

- Nem, nem tudtam. – vallottam be leülve mellé a lépcsőre. – Azt hittem, ha hazamegyek innen, hozzád akarok majd menni. De rájöttem, hogy már nem téged szeretlek. – szaladt ki a számon, amit azonnal meg is bántam. Lóri felkapta a fejét a félreérthetetlen mondatomra, és láttam, hogy megcsillannak a szemében a sírás jelei.

- Nem engem szeretsz. – ismételte meg kicsit lassabban, hogy felfogja, amit mondtam. – De ez azt jelenti, hogy valaki mást igen.

- Nem akartam ezzel kezdeni. – ráztam meg a fejemet szégyenkezve. – Mert nem ez az igazi oka, annak, hogy szakítani akarok veled. Ez csak egy a sok közül.

- Ki az? – fordult felém azonnal, meg sem hallva a többit.

- Teljesen mindegy, hogy ki az, Lóri. – hajtottam le a fejemet. A tüdőm kezdett egyre nehezedni a sírás miatt keletkezett plusz levegővételeimtől. – Azért szeretném, ha véget vetnénk a kapcsolatunknak, mert nem vagyok veled boldog. Nem a te hibád, hogy ezt érzem. Egyszerűen, amióta együtt vagyunk, nem tudom magam rendesen elengedni melletted. Feszélyezve érzem magam. Ettől függetlenül szerettelek, és akartam, hogy működjön, de...

- De nem sikerült. – fejezte be szomorúan helyettem a monológot. – Ha nem, úgy jöttünk volna össze, ahogy összejöttünk anno, most más lenne a kapcsolatunk?

- Nem tudom, Lóri. – vontam meg a vállamat. – Szerintem csak, arról van szó, hogy nem egymásnak lettünk teremtve. Ezért nem sikerült tökéletesen beléd szeretnem. Valószínűleg előtte sem szerelmes voltam beléd, csak rajongtam érted.

- Igazad lehet. Valahogy mindig éreztem, hogy te nem gondolsz rám életed szerelmeként. És valahol mélyen tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat is. De szerettem volna, ha megváltozik minden és elfogadod, hogy én vagyok a végzeted. – Lóri letörölte a sírás nyomait a szeméből és mosolyogva fordult felém. – Te mindig is hittél a sorsba. Úgyhogy mondd meg nekem. Ez a másik srác, ő az igazi?

Zavartan elnevettem magam. Nem az történt, amire számítottam. Lóri nem borult ki, nem veszekedett feleslegesen, mert felfogta, hogy nem nyerhet. Jobban szeretett engem, annál, hogy csúnyán váljunk el. Örültem neki, hogy így alakult. Úgy tűnik mindketten felnőttünk a kapcsolatunk alatt. Ő belátja, hogy boldogabb vagyok nélküle, én meg őszintén elmondok neki mindent.

- Igen, ő az igazi. – mondtam a lehető legmagabiztosabban. Nem találtam helyénvalónak az „azt hiszemet" vagy a „szerintem igent". Tényleg őszinte akartam lenni Lórival, ennyit megérdemelt. Ráadásul biztos voltam, abban, hogy Kai életem szereleme, ebben nem is kételkedtem. – Ugye nem utálsz? – kérdeztem félve, mire Lóri megrázta a fejét.

- Sosem tudnálak utálni, Szandi. Sajnálom, hogy nem én lettem álmaid pasija, de hálás vagyok, amiért elmondtad nekem. – felállt a lépcsőről engem is magával

húzva. Hosszasan magához ölelt, majd belecsókolt a hajamba és eltolt magától. – Remélem, nagyon boldog leszel vele.

- Én meg remélem te is megtalálod a hozzád illő lányt. – simítottam végig az arcán búcsúzóul. Lóri szomorú mosollyal az arcán bólintott.

- Hát ebből nem lesz életre szóló dráma. – csapott a térdére Nono, aki a beszélgetésünket a legfelős lépcsőfokról hallgatta végig. – Holnap délutánig szeretnél nálam maradni kedves, Lóránt?

- Ha csak nem akarod, hogy az utcán aludjak, igen. – fogadta el a felajánlást a volt barátom. – De nem lesz furcsa, hogy...

- Én majd alszom a fiúknál. – ajánlottam fel, mert hiába váltunk el egymástól szépen, valahogy nem akartam volna az éjszakát egy házban tölteni vele. – Vigyázz magadra, Lóri!

Lóri meglepetten bólogatott, mire integettem egyet neki és Nononak, majd elindultam a kollégium irányába. Nem vittem magammal a telefonomon kívül semmit, de nem is volt rá szükség. Felszabadultam. Szinte ugrándozva tettem meg a tíz perces utat, ami nem lehetett túl hétköznapi látvány a járókelők számára.

Izgatottan csengettem be, majd gondolkodás nélkül borultam bele az ajtót nyitó Chanyeol karjába, aki ijedten ölelt magához.

- Remélem, nem sírsz, Sanei-ya! – tolt el egy percre, hogy megnézze az arcomat, amin a világ egyik, ha nem a legnagyobb mosolya terült szét. – Fú, te ragyogsz, kislány! Nem gondoltam, hogy egy szakítás ennyire vidám dolog lehet.

- Nem is az. – legyintettem belépve mellette az ajtón. – De nyugodt körülmények között váltunk szét, én meg megkönnyebbültem. – tártam szét a karomat továbbra sem adva lejjebb a vidámságomból. Chanyeol elégedetten ölelt újra magához. Jó dolog volt, hogy egy ilyen barátra leltem benne, aki igazán önmagamért szeretett. Nem is engedtem volna el őt semmi pénzért.

- Kai itthon van? – érdeklődtem, mert szándékomban állt elmondani neki is, hogy száz százalékosan az övé vagyok. Na, nem mintha eddig nem lettem volna.

- A szobájában. – mutatta Chanyeol pimasz mosollyal az arcán az utat. Gyorsan odaiszkoltam és kopogtatás nélkül léptem be az ajtón.

Kai a telefonját nyomkodva ült az ágyán, és igencsak meglepetten nézett rám, amikor bezártam magam után az ajtót.

- Hát, te? – ült fel azonnal, én meg válaszadás helyett az ölébe ültem és hosszasan megcsókoltam. Kai keze a derekamra tapadt és erősen húzott közelebb magához, egy percre sem engedve el ajkaimat. Úgy csókolóztunk, mintha az életünk múlna rajta. Nem kellettek ide szavak. Tökéletes összhangban voltunk a másikkal és csupán ennyiből értettük egymást.

- Teljesen a tiéd vagyok, Jongin. – suttogtam a fülébe, amíg megszabadítottam a felsőjétől. – Testileg, lelkileg, mindenhogy. Nincs többé senki, aki az utunkba állhatna.

Kai a kulcscsontomtól kezdve végig csókolta a nyakamat az államig, majd a számhoz érve megállt egy pillanatra.

- Akkor innentől kezdve hivatalosan is a barátnőm vagy, Sanei.