Sanei, aki itt még nem Sanei, csak Szandi

Betekintés az egyetemi évekbe

Sosem fordult elő korábban, hogy jóval többel vezettem hazafelé a megengedett sebességnél. De ez egy kivételes alkalom volt. Minél hamarabb otthon akartam lenni a Noémivel közös albérletünkben, hogy együtt nyissuk meg az e-maileket. Az övét, amit az SM Entertainment küldött benne a válasszal, hogy megkapta-e a sminkes állás, amire jelentkezett. És az enyémet, amit az egyetem küldött, hogy megkaptam-e a következő két szemeszteremre a japán ösztöndíjat.

A társasház elé érve idegesen mentem két kört a parkolóban, mire találtam egy szabad helyet, majd kiszálltam és már rohantam is, hogy Noémi ne várjon tovább. Berontottam a lakásba, lerúgtam a cipőmet és már a nappaliban is voltam.

- Felkészültél? – kérdeztem fojtott hangon leülve mellé a kanapéra. Noncsi bólintott egy aprót. Elővettük mindketten a telefonunkat, és egyszerre nyitottuk meg a tájékoztatókat. Nem telt bele egy percbe, hogy ismét csak egyszerre kiáltsunk fel örömünkben. Egymás nyakába borulva sírtuk el magunkat és nem tudtuk eldönteni minek örüljünk jobban, a másiknak, vagy magunknak.

Felbontottuk azt az üveg pezsgőt, amit anyukámtól kaptunk, amikor néhány hete itt járt és ezzel próbált bennünket ösztönözni, arra, hogy elhiggyük; sikerülni fog, amit elterveztünk. Hát, anya. Sikerült.

- Igyunk, arra, hogy, amíg te szeptembertől bármikor összetalálkozhatsz a folyosón a biasoddal, én Tokió utcáin fogok sétálni és minden lépésem után meg fogok fordulni, hogy megbizonyosodjak róla, nem követ-e egy ghoul. – emeltem fel pezsgős pohár híján a kávésbögrémet, amihez Noncsi hozzáütötte a sajátját, majd nevetve beleivott.

- Felhívod Lórit? – érdeklődött, miután elújságoltuk a hírt a szüleinknek, a rokonoknak és egy pár csoport társamnak.

- Azonnal? – riadtam meg elhúzva a számat. – Nem lehetne, hogy várunk még egy kicsit? Tuti ki fog akadni, és még szeretném egy kicsit kiélvezni ezt az érzést.

- Szandi. – tette le a bögréjét Noémi a dohányzóasztalra. Logikus. Két tizenkilenc éves lány albérletében van dohányzóasztal, de pezsgős pohár nincs. – Hívd fel most, mert ha nem mondod el ma, augusztus végéig húzni fogod és majd csak az indulás előtti napon mondod ki. Vagy, ami még jobb, aznap hívod fel a repülőtérről, hogy: „Szia, szívem, csak, annyi, hogy ma elutazok Tokióba. Igen. Mikor megyek haza? Júniusban. Na, leraklak, mert jön a gép, csá." Most komolyan? Ezt szeretnéd? – nézett a szemembe halál komolyan, igyekezve nem elröhögni magát, attól, hogy milyen zseniálisan sikerült engem utánoznia.

Két hatalmas sóhajtás után végül tárcsáztam a barátom számát. Lóri tudta, hogy pályáztam az ösztöndíjra, és bár jó pasi módjára úgy tett, mintha támogatna, tudtam, hogy igazából nem örülne neki, ha megkapnám. Nem azért, mert

rosszindulatú vagy ilyenek, csak nem szeretett volna ezerakáráhány kilóméterre tudni magától.

Jól sejtettem. Lóri a telefonba sem tudta elrejteni a gratulációjába csúszott csalódottságot. Megértettem, hogy nem örül felhőtlenül nekem, még jó, hogy megértettem. De azért szerettem volna, ha egy kicsit jobban lelkesedik a dologért.

Mivel kicsit rosszul éreztem magam, amiatt, hogy itt kell hagynom Lórit, próbáltam a maradék négy hónapban a lehető legtöbb időt vele tölteni. De közben szerettem volna Noémivel is lenni, mert ő nem csak egy évre, hanem nagy valószínűséggel évekre tervezett Koreába menni. Tudván, hogy ő mostantól nem lesz szerves része a mindennapjaimnak kissé letargiába estem. Nagyon régóta tudtam, hogy eljön ez az idő, amikor ő Szöulba költözik engem és mindenkit hátra hagyva, de, ahogy egyre közeledett az indulásunk napja, én egyre rosszabbul kezeltem. Kezdtem beleőrülni, hogy a legjobb barátnőm, a lelki társam a lány, aki már gyakorlatilag a testvéremmé vált, messzebb lesz tőlem, mint eddig valaha.

Egy héttel az indulás előtt a már majdnem teljesen üres lakásunk konyhájában ültünk. Én listáztam a dolgokat, amiket anyának majd utánam kell még küldenie, Noémi pedig néhány adminisztrációs munkát gépelt be.

- Te, Szandi. – szólalt meg hirtelen, mire felkaptam a fejemet. – Mit gondolsz, hogyan kellene bemutatkoznom az ügynökségnél?

- Németh Noémiként. – ráncoltam a szemöldökömet furcsán, nem értve, hogy miért akarna más nevet használni, csak, azért mert egy másik földrészre költözik.

- Jó, de azt nem fogják tudni csak úgy használni a mindennapokban. – forgatta a szemét lehajtva a laptopja tetejét. – Kéne valami becenév, amit könnyű kiejteni bármilyen nyelven.

- Ez eszembe se jutott. – tettem félre a tollamat és a füzetemet. – De ez butaság, a Noémit le lehet írni koreaiul is.

- Tudom, de valahogy szeretném, ha lenne valami kicsit érted, koreaisabb nevem.

Gondolkodóba esve végig pörgettem a Noémi összes, lehetséges becenevét. Milyen változatát lehetne a nevének „koreaisítani"? Hosszú percekig ültünk egymással szemben, gondolkodva neveken, amikor is az asztalra csaptam és kimondtam a szerintem tökéletes megoldást.

- Nono. – nyögtem ki bármiféle bevezető nélkül. Noémi csillogó szemekkel tátotta el a száját és már azelőtt tudtam, hogy tetszik neki a név ötletem, mielőtt ki is mondta volna.

- Nono. – ízlelgette a becenevet. – Tökéletes. Le is lehet írni, ki is lehet mondani, ráadásul még tökre aegyo is.

- Tartogasd a nyelvtudásod Szöulnak. – nevettem el magam, mert bár otthonosan mozogtam a koreai kifejezések között, nem voltam odáig, azért, ha belevittük a saját nyelvünkbe.

Azt a maradék hetet, ami még hátra volt számunkra igyekeztünk együtt tölteni. A hétvégére hazamentünk Debrecenbe a családunkhoz, hogy még velük is lehessünk, mielőtt én egy évre, Noncsi pedig kitudja, mennyi időre elhagyja az országot.

Szeptember első hetének hétfőjén indult Noémi gépe Szöulba reggel, míg az én gépem csak este szállt fel. Lóri kocsijával mentünk a repülőtérre. Tudtuk, hogy valószínűleg utoljára vagyunk így hármasban, legalábbis egy időre. Megbeszéltük, hogy a parkolóban elbúcsúzunk, hogy valamennyire megkönnyítsük a búcsút. De nem lett könnyebb. Így is rettenetesen nehéz volt.

- Furcsa lesz nem hallgatni, ahogy a kocsim hátuljában toljátok a carpool karaokét. – ölelte magához Lóri hosszasan Noémit, megpróbálva leplezni, kicsordulni készülő könnyeit. – És, rosszabb tudni, hogy te nem jössz haza júniusban. Most komolyan? Kit fogok szivatni az apró termete miatt, ha te már nem leszel itthon?

- Bárki mást. – nevetett Noncsi a szemét törölgetve. – De ugye tudod, hogy nem szűnök meg létezni? Attól még, hogy a világ másik végén leszek, ugyanúgy a barátod maradok.

- Tudom. De az valahogy nem ugyanaz. – rázta a fejét csalódottan Lóri. Noémi megsimította a vállát, majd felém fordult. Percek óta sírtam, nem is próbáltam abbahagyni. De, abban, a pillanatban, hogy rádöbbentem, a legjobb barátnőm, nem sokára tényleg felszáll a Szöulba tartó gépre és nem tudom, mikor ölelhetem meg újra, még jobban eltört a mécses.

- Nem hiszem el, hogy ez megtörténik. – mondta Noncsi megfogva a kezemet. – Valóra válik, Szandi az álmom. A tied is. Holnap este már mindketten a szerelem városunkban fogunk járkálni.

- Biztosan nem álmodunk, Noncsi? – kérdeztem megszorítva a kis mancsát, hogy erőt merítsek a búcsúzkodáshoz.

- Ha igen, remélem, soha nem ébredünk fel belőle. – mosolygott szomorúan. Keserédes pillanatok voltak ezek. Örültünk egymásnak, de mégis nehéz volt elválnunk a másiktól. Hat éve elválaszthatatlanok voltunk, csupán egy-két utca állt közénk.

De ha felszállunk a gépekre, kilóméterek, országhatárok fognak elválasztani minket.

- Nagyon szeretlek, Szandi! – ölelt meg utoljára, mielőtt elindult. Minkettőnk arcán folytak a könnyek. – Rettenetesen fogtok hiányozni, nekem.

- Én is szeretlek, Noémi! – töröltem meg az arcomat elmosolyodva. – Ha landoltál üzenj. Valószínűleg én még repülni fogok de, ha leszállok, visszaüzenek.

- Vigyázz magadra! – intett utána Lóri is, majd Noémi nagy levegőt véve hátat fordított nekünk és a bőröndjét maga után húzva elindult élete legnagyobb utazására.

Lóri nyakába temettem az arcomat, aki a hajamat simogatva próbált megnyugtatni. Nem örökre szól, ami most történik. Egyszer még úgyis újra csak egy-két utca fog a barátságunk közé állni.

De vajon mikor?