Sanei, aki itt még nem Sanei csak Szandi

Betekintés a gimnáziumi évekbe

- Megmondanád, hogy mégis mi bajod van velem? – próbáltam utolérni Lórit, aki az utolsó óra után öles léptekkel indult ki a teremből esélyt sem adva nekem, hogy beszélhessek vele.

- Nem. – adott egyszerű választ rám se nézve.

- Hallod, komolyan nem értem miért ignorálsz engem lassan egy hete. – nyúltam a válla után és akarata ellenére szembe fordítottam magammal. – Úgyhogy most szépen dalolni kezdesz, mint a kanári, mert barátok vagyunk, és nem csinálhatod ezt velem!

- Bezzeg, amikor te ignorálsz engem napokig, mert valamiért megsértődsz, azt neked nem kell megmagyaráznod. – Lóri sértődötten megtámasztotta a vállával a falat, én meg arrébb húzódtam, hogy a többi ember elmehessen mellettem a folyosón. Az ajkaimat csücsörítve nem válaszoltam, mert igaza volt. Amikor éppen nem bírtam tovább hallgatni a csajozós sztorijait, csak úgy egyik napról a másikra nem álltam vele szóba egy ideig.

- Akkor is. – dünnyögtem megemberelve magam. – Mit csináltam, ami miatt úgy teszel, mintha nem léteznék? Zavar valami, vagy mi van? Nem szeretem, hogy ezt csinálod!

Lóri hátra vetette a fejét és unottan felnyögött. Sajnálatos módon nem tudtam elmenni a tény mellett, hogy mennyire édes volt még olyankor is, amikor mérges volt. Mikor újra a szemembe nézett éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul, mint mindig, amikor kettesben maradtam vele. Hülye tagadhatatlan érzések. Sosem fogok tudni velük megbirkózni. Mindig az ütődött szívemre fogok hallgatni az agyam helyett!

- Nem kedvelem ezt az Erik gyereket. – nyögte végül, amitől megállt bennem az ütő. Hogy mi van? Jól hallottam a hangjában a féltékenységet? Mert, ha igen, akkor most nagyon össze zavarodtam.

- Te egy idióta vagy. – szaladt ki a számon gondolkodás nélkül. – Mi bajod van vele?

- Zavar, ahogy legyeskedik körülötted és duruzsol a füledbe. Undorító. – fintorgott én meg nem tudtam eldönteni, hogy most haragudjak rá vagy egyem meg, amiért ennyire édesen féltékenykedik. – Nem tetszik, hogy egy ilyen sráccal jársz. Jobbat érdemelsz nála, Szandi.

- Nem járok vele. – ráztam meg a fejemet hitetlenül. – Egyszer randiztunk, és vele megyek a bálba. Ez még nem azt jelenti, hogy gyerekeket szülök neki és együtt öregszünk meg.

- Jó, de, akkor is. Valaki olyan kéne melléd, aki ismer téged, nevet a hülye vicceiden, amik nem is viccesek, de tudja, hogy neked jól esik, ha úgy tesz, mintha az lenne. Aki tudja, hogy nem csokit kell neked venni Valentin napra, hanem müzli szeletet. Aki tudja, hogyha jó kedved van mindig Exo számokat

énekelsz és ugrándozva közlekedsz. Aki imádja nézni, ahogy önfeledten táncolsz az összes kedvenc dalodra, és nem érdekel semmi más olyankor. Aki elvisz kajálni és nem rökönyödik meg, amikor egyedül megeszel egy egész kosár KFC csirkét egy ültő helyedben. Aki tudja, hogy szenvedélyesen bele tudsz feledkezni bármibe, amit szeretsz. Aki szerint neked van a legszebb mosolyod, és minden nap alig várja, hogy láthassa. Aki, aki... - Lóri végig a szemembe nézett, amíg elmondta ezeket. Döbbenten, pislogás nélkül meredtem rá, mert fel sem mertem fogni, amiket az imént mondott.

- Te most... - nem tudtam mit kellene mondanom csak össze-vissza dadogtam, amikor Lóri hirtelen az állam alá nyúlt és felemelte a fejemet, amit ezidáig lehajtottam. Izgatottan csillogtak a szemei, ahogy egyre közelebb hajolt hozzám egészen, addig, amíg az ajkunk össze nem ért. Éreztem, ahogy belül megremegek. Ha valaki húsz perccel ezelőtt azt mondja nekem, hogy kicsengő után Lóri, akibe évek óta szerelmes vagyok meg fog csókolni, kiröhögöm. Mégis, amikor megéreztem puha ajkai simogatását az enyémen, már ösztönösen engedni is akartam, hogy nyelve átjusson az enyémhez. De nem tettem. Hátráltam egy lépést és a fejemet rázva néztem rá.

- Nem teheted ezt. – jelentettem ki továbbra is nehezen szedve a levegőt. – Nem, Lóri, a francba is! Évekig itt volt a lehetőséged, hogy rájöjj az érzéseidre vagy tudom is, de nem. Neked, akkor kell ezekkel előállnod, amikor látod, hogy valaki más szemet vetett rám. Hogy lehetsz ilyen? Én nem egy lány vagyok a sok közül, akivel szórakozgathatsz! – két kézzel a hajamba túrtam és végtelenül csalódottan néztem a szemébe. – Hagyj békén!

Azzal meg sem várva a válaszát elszaladtam mellette, mint egy idióta tinilány. Végtelenül mérges, szomorú és ideges voltam. Gondolkodás nélkül rohantam végig a folyosón, ki az iskola elé, ahol Noncsi az egyik osztálytársunkkal beszélgetett. Mikor észrevett elnézést kérve a lánytól, odajött hozzám, de mivel látta rajtam, hogy nem fogok megállni ő is felgyorsította lépteit. Elrohantam az iskola mellett, és amíg úgy nem ítéltem meg, hogy elég messze vagyunk, csak mentem és mentem. Noncsi pedig követett.

- Mi baj van? – kérdezte értetlenül, amikor a Déri múzeumhoz érve végre megálltam és leültem az egyik padra nem foglalkozva a ténnyel, hogy hideg van és le van fagyva.

- Lóri megcsókolt. – mondtam ki mindenféle bevezetés nélkül. Noncsinak először elkerekedtek a szemei, utána a mellkasához kapott, végül megkérdezte, hogy biztosan nem csak álmodtam-e az egészet. Feldúltan meséltem el neki, hogy mi történt, miután megpróbáltam kitudakolni miért nem beszél velem egy ideje.

Noémi azután, hogy végighallgatott percekig képtelen volt bármit is mondani, így csendben ültünk egymás mellett. Évekig vártam rá, hogy Lóri végre közeledjen felém. Szerettem volna én, lenni a lány, aki megtöri a szingliségét, akit nem hagy ott egy hét után. Azt akartam, hogy belém szeressen, de nem azt,

hogy csak azért akarjon magáénak tudni, hogy ne a másé legyek. Hogy tehette ezt? Ezzel a barátságunknak is befellegzett egy életre, az biztos.

Estefelé Noncsi a házunk elé jött, hogy együtt mehessünk a nyelviskolába, mert egy időben volt az én japán órám az ő koreai órájával. Útközben igyekeztünk mindenről beszélni csak Lóriról nem, mert képtelen voltam úgy beszélni róla, hogy ne ment volna fel az agyvizem egy másodperc alatt. Mindig is szerettem a japán órákat, de aznap különösen élveztem minden percét, mert valami olyanra terelődött a figyelmem, ami igazán a részemmé vált már az elmúlt egy évben. Erik nem jött el, ami miatt éreztem egy kis csalódottságot, de közel sem, akkorát, amit ne tudtam volna elviselni.

Az órám végeztével elindultam az épület elé, hogy megvárjam Noémit, akinek mindig tovább tartott az órája, mint nekem. Belebugyoláltam magam a téli ruhatáramba, majd a friss levegőre kiérve megpillantottam egy oda nem illő alakot az utcai lámpák fényében. Elgondolkodtam rajta, hogy azzal a lendülettel, amivel kijöttem vissza is megyek, de sajnos az idegen megfordult a tengelye körül és észrevett.

- Szia, Szandi. – köszönt egy halovány mosoly tekintetében, nekem meg az volt az első gondolatom, hogy ha valakinek azt mondjuk „hagyj békén" miért nem képes a kívánságunkat teljesíteni? De, most komolyan! Oké, aláírom a lányok e jellegű mondata a legtöbbször felhívás keringőre, mert a lelkük mélyén nem akarják, hogy békén legyenek hagyva. De én szerettem volna, ha Lóri békén hagy! Vagy nem? Ahj, tudja a fene, mit akartam pontosan!

- Szia. – nyögtem ki igyekezve a lehető legflegmább énemet előhívni. – Mit akarsz? – jól van, Szandi. Jó lesz ez.

- Bocsánatot akartam kérni tőled. – Lóri zavartan kerülte velem a szemkontaktust, amit nem értettem. Sosem láttam őt ezelőtt még ilyennek. – Igazad van. Hamarabb rá kellett volna jönnöm, hogy fontosabb vagy nekem, mint egy barát. De ez olyan klisé, nem? Barátok voltunk, te szerettél, de én nem akartam észrevenni. Később jött egy srác, mire rájöttem, hogy én is hasonlóan érzek irántad.

- Ja, elég klisé. – ismertem el, de a hangom továbbra sem tükrözött kedvességet. Lóri közelebb lépet hozzám, és bár meg voltam róla győződve, hogy el akarok távolodni tőle, a lábaim nem engedelmeskedtek. Francos franc! – De ugye nem akarod elhitetni velem, hogy te is szeretsz engem? Mert, ha ezt mondanád, akkor készítem a tüdőm, hogy jó hosszan kinevethesselek.

- Miért nem hiszel nekem, Szandi? – nyúlt felém, nekem meg sajnos nem volt elég akaraterőm, hogy elhajoljak az érintése elől. Gyenge voltam a jelenlétébe, ami miatt gyűlöltem magam. Miért akartam neki ennyire megfelelni?

- Mert te nem szeretsz senkit magadon kívül. – fordítottam el a fejem dühösen, megpróbálva kikerülni felém közeledő kezét.

- Akkor engedd meg, hogy megpróbáljalak téged szeretni. – ne mondj nekem ilyeneket, mert nem fogom tudni magam tovább tartani. Miért szeretlek ennyire, te idióta? Nem is érdemled meg az érzéseimet!

Durcásak szorítottam össze a számat. Nem volt kedvem folytatni ezt a beszélgetést és a jelek szerint neki sem. Ugyanis a következő pillanatban ajkát az enyémre tapasztotta, és legnagyobb bánatomra nem sikerült elszakadnom tőle. Hagytam, hogy életre keljen bennem az elmúlt három és fél év vágyakozása. Visszacsókoltam őt, karom a nyaka köré csavarodott, míg az övé a derekamnál fogva húzott közelebb magához.

Érdekes érzés volt. Meg voltam róla győződve, hogyha egyszer végre megtörténik ez köztünk az; varázslatos lesz és szenvedélyes. A lábaim remegni fognak, a bőröm pedig bizseregni. Ehelyett csak a hidegtől libabőröztem, a gyomrom meg csak egy különös érzéstől rándult görcsbe. Nem azt éreztem, amit érezni akartam. Jó volt vele csókolózni, de nem söpört végig rajtam a szerelem szele, ahogy azt elképzeltem tizenöt évesen. Lehet, hogy mégsem Lóri az, akit nekem szántak oda fent?

Elhessegettem ezeket a gondolatokat és úgy döntöttem csak élni fogok a kapcsolatunknak. Az elkövetkezendő hónapokban azonban elég sokszor ütődött be ismét ez a gondolatmenet az agyamba, de, annyira megijedtem tőlük, hogy még Noéminek sem mertem elmondani.

Az, hogy Lórival egy pár lettünk nem sokat változtatott az eddigi viszonyunkon. Talán csak, annyit, hogy a hivatásos szingliből egy olyan fiú lett, aki élt-halt a barátnőjéért. Ugyanis azután a november végi estétől, amiután összejöttünk Lóri egy teljes Pál forduláson esett át. Kedvesebb lett velem, figyelmesebb és tényleg minden porcikájával bizonyítani akart nekem. A legszomorúbb az egészben az volt, hogy mind ezek mellet bennem kialakult egy borzasztó megfelelési kényszer. Folyamatosan bizonytalan voltam, de nem magamban, hanem az egész kapcsolatunkban. Tudtam, hogy soha nem fogom neki elfelejteni, hogy csak azért vallott nekem, hogy ne jöjjek össze egy másik fiúval.

Az első hónapok kellemesen, idillikusan teltek. Szép karácsony, közös szilveszter, aranyos Valentin nap. Mi lettünk az iskola álom párja. A lány, aki mindenkit lekoptatott és a srác, aki mindenkit felszedett, de megállapodott. Noémi is örült nekünk, de valahogy láttam rajta, hogy jobban örülne neki, ha nem jöttünk volna össze, mert érezte rajtam a folyamatos bizonytalanságot.

A gimi végéig próbáltam tartani magamban az érzéseimet. De nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy nem voltam, annyira boldog, mint, amennyire, annak kellett volna lennem. Sok éjszakát átsírtam, mire végre belemondtam Noémi szemébe, amit gondoltam. Zokogva vallottam be neki, hogy nem vagyok felhőtlenül boldog, és nem vagyok, annyira szerelmes Lóriba, mint kellene. Noémi a hajamat simogatta az újdonsült közös lakásunk kanapéján, mert ez már jóval a gimnázium után történt a nyáron, amikor már az utolsó dobozunkat is Pestre költöztettük. Nem tudott nekem semmi okosat mondani, mert elmondtam azt is, hogy ezek ellenére nem akarok szakítani vele. Olyan ingadozó volt körülöttem minden, mint egy hullámvasút. Egyszer szerettem Lórit, élveztem a vele töltött pillanataimat. Máskor teher volt a jelenléte.

Meddig fogok tudni még hazudni magamnak?

Sziasztok!

Nagyon köszönöm, hogy átléptük a kétszáz megtekintést, igazán sokat jelent nekem! Remélem élvezitek a történetet, amiből már csak tizenegy fejezet maradt hátra, plusz epilógus. Azaz szombaton kerül ki az utolsó fejezet és az epilógus. Ezenkívül van három kis one shot a történethez, érdekelne, hogy éredekelne-e titeket az három kis dolog is.  Várom a kis véleményeteket, addig is további szép napot, estét, reggelt bármit, ami van, amikor olvassátok ezt!

Csók: Szeszih