Sanei, aki itt még nem Sanei, csak Szandi

Betekintés a gimnáziumi évekbe

- Noncsi, Noncsi, Noncsiiii. – böködtem az ujjaimmal, legjobb barátnőmet, aki búskomor arccal meredt maga elé. Karjait a melle alatt összefonva tartotta, és egészen úgy tűnt, mintha konkrétan nézne valamit, de a szemei üresek voltak.

Tegnap óta így viselkedett, amióta látott egy videót, amin Baekhyun az ultimate biasa, egy másik lánnyal, azaz az SNSD leaderével, Taeyeonnal elég közeli állapotokat élt meg.

- Hagyjál! – lökte el a kezemet. Bedugta a fülesét a fülébe és a padra hajtotta a fejét. Remek. Most megint kaptam magam mellé egy árnyékot. Miért kell így viselkednie? Baekhyun a létezésünkről sem tud, és lehet nem is fog soha. Ha barátnője van, hát barátnője van. Oké, lehet, ha Kai jönne össze valakivel én is ilyen lennék. Rendben nem lennék ennyire durva, de azért hasonlóan viselkednék.

- Sziasztok, lánykáim! – csusszant fel a padunk tetejére Lóri, félre lökve a kihelyezett felszerelésemet. Erőltetetten rá vigyorogtam, de Noémi még csak észre sem vette, hogy vendégünk érkezett. – Mi baja van? – legyezte meg a fiú, Noémi arca előtt a kezét, amit a lány azonnal félre is tolt és az ablak felé fordult, hogy ne is lásson minket.

- Nem fontos. – sóhajtottam, tudva, hogy Lórinak felesleges bármi ilyesmit elmondani. – Mit szeretnél?

A hangom elég gúnyosan csengett, ami szimplán csak azért volt, mert nem volt különösebben kedvem vele beszélgetni. Miért? Nos, akkor elmagyarázom.

Vári Lóránt volt a középiskola ügyeletes szívtiprója, aki minden ismétlem minden héten más lányt csavart az ujjai köré, igen nagy sikerrel. Más kérdés, hogy később egyiknek sem emlékezett a nevére. Állítása szerint négy nő volt az életében, annyira fontos, hogy megtanulja a nevét. Ez a négy az anyukája, a húga, Noémi és hát jómagam.

A gimi első percétől fogva így voltunk hárman a lehető legközelebbi kapcsolatban. Persze másokkal is barátkoztunk, de magunk közé senkit nem engedtünk. A triumvirátusunk szent volt és sérthetetlen. Csakhogy az én érzéseim Lóri iránt a legkevésbé sem barátiak voltak. Tizenöt éves korom óta szerettem őt, mert élveztem, hogy én nem csak egy lány vagyok neki a sok közül. A barátja voltam, és ha felhívtam, hogy bajban vagyok, na, nem azonnal, de segített. Reménykedtem benne, hogy idővel észre veszi, mennyire máshogy nézek rá, de nem. Lassan négy éve nem változott közöttünk semmi, ráadásul mivel a barátja voltam, végig kellett hallgatnom az összes csajozós sztoriját, még, akkor is, ha nem voltam rá kíváncsi.

- Csak érdekelt, hogy áll-e még a hétvégi moziestünk. – Lóri vagy nem vette észre a gúnyos hangomat, vagy csak szokás szerint átsiklott felette, mint

mindene. Megforgattam a szememet és egy határozott mozdulattal lelöktem őt a padról.

- Nem, te hülye. Mondtam, hogy itthon lesz apa, és vele akarok lenni. – nyúltam a telefonom után. Mérhetetlenül ideges voltam, amiatt, hogy Lóri már megint nem figyelt rám eléggé. Szuper egy barát vagy, mondhatom.

- Jó, ne haragudj, elfelejtettem. – tette fel a kezét védekezően. – Noncsival azért megtarthatom a moziestet, nélküled?

- Ugye tudod, hogy ilyenkor nagyon utállak? – fújtattam a karját csapkodva. – Menj el az aktuális nőddel moziba, basszus! Ne csak olyankor csicskáztass minket, amikor éppen szingli vagy.

- Nana. – ragadta meg a kezemet, hogy befejezzem a csapkodást. – Én mindig szingli vagyok.

A szünet végét jelző csengő mentette meg őt az idegkirohanásomtól. Ha nem szeretném őt olyan őrülten minden hibájával együtt, már rég elküldtem volna a francba!

A nap további része Lóri mentesen és legnagyobb bánatomra Noémi mentesen telt, mert továbbra sem volt hajlandó élő emberként viselkedni. Esküszöm az élő Istenre, ha egyszer szemtől szemben fogok Byun Baekhyunnal állni, kitekerem a nyakát ezért!

A délutáni japán órám előtt még hazaugrottam, mert nem volt kedvem a késő őszi hidegben mászkálni másfél órát kezdésig.

- Szia, anya. – mentem a nappaliba, ledobva magam a kanapéra, ahol anya a laptopján dolgozott. – Milyen napod volt?

- Szokásos. Két túlsúlyos lány nem tudja felfogni, hogy hiába adok nekik másik étrendet, ha nem mozognak rendszeresen, semmi nem fog változni. – vázolta anya a napját, mire felnevettem. Édesanyám életvezetési tanácsadóként dolgozott, emellett étrend szakértőként is tevékenykedett a közeli konditeremben, pusztán hobbiból.

- Hívott apa? – érdeklődtem izgatottan. Anya nem válaszolt csak a kezembe nyomta a telefonját. Pár perccel később csalódottan adtam neki vissza a készüléket, amiben apa üzenete volt. Megint nem tud hazajönni a hétvégi születésnapomra. Kezdek hozzászokni, hogy jó esetben tavasszal van itthon és időnként karácsonykor. Az, hogy haza jöjjön a szülinapomra, szinte luxus kérésnek számít.

Egy három órás japán tanfolyam után, már éppen indulni akartam a buszmegállóba, amikor valaki utánam kiabált a nyelviskola folyosóján. A tengelyem körül megfordulva vettem észre a felém közeledő Eriket, aki azon kívül, hogy az évfolyamtársam volt, az ide évtől már együtt is jártunk a japán kurzusra.

- Hazakísérhetlek? – kérdezte, amikor megállt velem szemben. Meglepetten pislogtam rá egy párat, nem tudva, hogy mit válaszoljak. Erik nagyon helyes srác volt, ez tény. Kusza szőkés-barna haja mindig a homlokába hullott. Szürkés szemei csillogtak és olyan édes gödröcskés mosolya volt neki, amitől a normális

lányok azonnal elolvadtak. Én mégse néztem rá soha egy percig se ilyen szemmel. Nem sokat beszélgettem vele, ezidáig. Köszönő viszony volt közöttünk és időnként elkérte a jegyzeteimet, mert én régebb óta jártam az órákra, mint ő. Ezenkívül azonban nulla kommunikáció volt közöttünk.

- Persze, ha szeretnél. – mosolyogtam rá a fejemre húzva a sapkámat. Erik kinyitotta előttem az ajtót, majd miután maga elé engedett követett ő is.

A szemerkélő esőben sétáltunk a viszonylag messzire elhelyezett buszmegállóig. Egy pár méter mgtétele után Erik kezdeményezte a beszélgetést.

- Szerettem volna megkérdezni, hogy van-e már kísérőd a tél nyitó bálra... - mondta, amitől megakadt bennem a levegő. Hogy mi? Most jól értelmezem, hogy szeretne elhívni magával a bálra?

A tél nyitó bál volt az iskolánk egyik, ha nem a leggyönyörűbb hagyománya. Minden lány hercegnőnek öltözhetett, a fiúk csodásan festettek szmokingban. Igazi filmbe illő bál volt, amin kötelező volt a részvétel. Imádtuk ezt az esemény, még úgy is, amikor „szingliként" érkeztünk. Mindenki tudta, hogyha egy fiú elhív erre egy lányt, akkor annak a srácnak komoly szándékai vannak a lánnyal. Persze, ez alól is volt egy kivétel, de nem fontos.

- Tessék? – álltam meg egy pillanatra, hogy felfogjam mit mondott az előbb. Erik felém fordulva rám mosolyogott.

- Érdekelne, hogyha még nem hívott el senki, akkor lehetnék-e én a szerencsés fiú, aki elkísérhet. – most már biztos volt, hogy szó szerint elhívott a bálba. Igazság szerint nem ő volt az első fiú, aki elhívott a bálba. Elég sok alsó éves írt rám, vagy jött oda hozzáma folyosón, hogy mennék-e velük, de mindenkit elutasítottam, mivel én egy fiú hívására vártam, természetesen feleslegesen. Évek óta ezt csináltam. Mindenkinek nemet mondtam, abban a reményben, hogy Lóri elhív és végül mindig Nonoval mentünk kettesben. Eljött az ideje, hogy feladjam az egészet és tovább lépjek. Lóri úgysem néz rám úgy, ahogy én rá. Akkor meg mi veszíteni valóm van, abból, hogyha egy helyes sráccal megyek a bálba?

- Szeretném, ha a kísérőm lennél. – bólintottam megadva magam. Erik arcára ezerwattos vigyor került a válaszom után.

- Komolyan? De, jó, Szandi! Egyébként régóta terveztem már, hogy elmondom neked, hogy egy ideje nagyon tetszel nekem. – vallotta be, amitől a gyomrom görcsbe rándult. – És szerettelek volna randira hívni, hogy jobban megismerjelek. Benne lennél?

- Igen. Megadom a számomat. – mielőtt bármit is csinálhattam volna, Erik már felém is tartotta a mobilját várva a számokra. Örültem, hogy így alakult a mai esténk, és örültem, hogy igent mondtam neki. Minek várjak valakire, aki meg sem érdemli, hogy várjak rá?

Másnap izgatottan mentem a suliba, és bíztam benne, hogy Noncsi végre hajlandó lesz újra önmaga lenni. A terembe érve láttam, hogy a telefonját nyomkodva várja a csengőt. Szerencsére nem volt már az asztalán a két napja

hozzá nőtt százas csomag zsepije, ebből pedig gyanítottam sikerült megemésztenie a dolgokat.

- Jó reggelt, napfény! – dobtam le a helyemre a táskámat. Mosolyogva rám nézett én meg úgy döntöttem, hogy nem kérdezek semmit, nehogy megint rossz kedve legyen. – Képzeld, kinek van kísérője a téli bálra.

- Ahh, máris? Pedig csak két nappal előtte szokott képbe jönni valaki. – csettintett csalódottan Noncsi, mert azt hihette Lóriról beszélek. Nos, igen. Az eddigi években mindig megbeszéltük, hogy hármasban megyünk el a bálba, de Lóri drága az utolsó pillanatban mindig összejött valami random lánnyal, akivel együtt érkezett, majd azzal a lendülettel ott is hagyta őt, hogy inkább velünk szórakozzon.

- Ja, nem neki. – legyintettem hanyagul. – Illetve még nem tudom. Mindegy. Tegnap japán óra után, Erik hazakísért és megkérdezte akarok-e vele menni, én meg igent mondtam!

Noémi örömében felsikkantott, amitől osztályunk többi része felénk fordult, úgyhogy a szájára tapasztotta apró mancsait. Hirtelen folyni kezdett belőlünk a szó, mint általában és egészen odáig vidáman beszélgettünk, amíg társaságunk harmadik tagja le nem vágta magát ismételten csak a pad tetejére.

- Noémi jó, hogy megint önmagad vagy. – mondta ezt üdvözlésképp, mire az említett csak kiöltötte rá a nyelvét. – Szandikám, remélem lenyugodtál és ma már nem fogod leharapni a fejem.

- Meglátjuk. – motyogtam a mellkasom alatt összefonva a karomat.

- Na, és, mit csinálunk vasárnap? Iszunk, bulizunk? – dörzsölte Lóri a kezét, amitől Noncsival értetlenül meredtünk rá.

- Miért is? – meredtem rá választ várva.

- Hát a tizennyolcadik születésnapod miatt, te dilis lány. – válaszolt. Ekkor történt, hogy Noncsiból és belőlem egyszerre szakadt ki a felhőtlen nevetés. Valóban vasárnap lesz a szülinapom, nem ez volt a vicces. Hanem...

- De cuki, idén nem fogod elfelejteni? – törölgettem a nevetéstől kicsordult könnyeimet.

- Mikor volt olyan, hogy elfelejtettem? – tettette a sértődöttet a srác.

- Mindig. – vágtuk rá Noncsival tökéletes szinkronban egymással. Lóri fújtatva motyogott magának valamit, de különösebben nem vette magára, ahogy sose semmit. Ő már csak ilyen irtó laza srác volt.

- Egyébként, nem köszi. Semmi felhajtást nem akarok a szülinapomra. – ráztam a fejemet. Biztos máshogy éreztem volna, hogyha apa hazajön, de mivel nem jött, nem érdekelt az egész születésnapom. – Meg, amúgy is. Szombaton randim lesz. – vontam vállat vigyorogva. Noncsi a combomat kezdte ütögetni örömében, Lóri azonban döbbenten meredt rám.

- Hogy mit mondtál? – kérdezte teljesen komor arccal. – Kivel lesz neked randid?

- Erikkel a másik osztályból. – mondtam egyszerűen. – Nem tök jó? Még a bálra is elhívott.

- De, remek. Egyszerűen fantasztikus. – fintorgott Lóri, majd se szó, se beszéd leszállt a padról és kiment a teremből jól becsapva maga után az ajtót. Az egész osztály meglepetten bámult utána, habár ez elég megszokott volt tőle, hogy ilyeneket csinált. Mégis mi baja lett hirtelen? Noncsival értetlenül néztünk össze.

- Valami rosszat mondtam? – töprengtem hangosan. Noémi széttárta a kezét, de nem tudott ő se okosat mondani.

Lehetséges lenne, hogy Lóri féltékenységből rendezett jelenetet?