Sanei

- Nos, drága Sanei-ya. Innentől kezdve húsz perced van ide tolni a csinos ki pofidat és befejezni az ignorálásunkat. – Chanyeol komolyan mondta, amit mondott, de a hangján hallottam, hogy mosolyog. – Nem szép dolog, hogy négy, ismétlem, négy napja még csak a telefont sem veszed fel.

- Sajnálom, oppa. Kicsit el akartam tűnni a világ elől. – vallottam be, közben pedig bekopogtam Nonohoz, aki a laptopján böngészett valamit.

- Igen, feltűnt. – gúnyolódott Chan a vonal másik végén. – Tizennyolc perc! Ha nem vagytok itt, megsértődünk. Mindannyian!

- Jó, jó. – motyogtam, de már nem hallhatta, mert megszakította a hívást. – Menjünk, Nono, mielőtt meglincselnek.

Barátnőm nevetve félretette a gépét és kijött velem a szobából. Átvettem egy farmersortot, amihez zöld topot párosítottam, így szabadon hagyva a hasamat. Beleugrottam a telitalpú szandálomba és türelmesen megvártam, amíg Nono is átöltözött.

Gyalog tíz perc alatt tettük meg az utat a kollégiumig. Be kell valljam kicsit ideges voltam, hiszen tényleg négy napja nem beszéltem velük a saját butaságomból. Nono végig közvetítette a nekem szánt üzeneteket leginkább Chanyeoltól, Chentől és Baekhyuntól. Eleinte csak hiányoltak, utána közölték, hogy nem hiányzom, mert már el is felejtettem őket. Ezután jött, hogy már nem szeretnek és nem is akarnak velem találkozni. Végül megüzenték, hogy vicceltek és nehogy komolyan merjem venni, amit mondanak.

- Sanei-ya! – Sehun nyitotta ki nekünk az ajtót és egészen úgy tett, mintha Nonot észre sem vette volna. A karjaiba kapott és szorosan megölelgetett. – Komolyan meg akartál tőlünk szabadulni? Mert nem fogsz!

- Dehogy akartam te buta. – ráztam meg a fejemet. – Most már levakarhatatlan leszek, mint a fára ragasztott matricák.

Sehun nevetve behúzott maga után a házba, Nono pedig elképedve motyogott valami olyasmit, hogy végül is csak öt éve lesz, hogy ismerik egymást, de nem fontos.

- Megkerült az elveszett lány! – ordította el magát Chen boldogan, amikor megpillantott a nappaliban. Nem gondoltam volna, hogy újra részem lesz, abban az üdvözlésben, amit a Szöulba érkezésemkor kaptam. Hát, tévedtem. Ugyanis ezután a mondat után ismét kilenc fiú rohant meg felém, hogy megfojthassanak a szeretetükkel. Ezúttal azonban nem állt mögöttem Chanyeol, hogy elkapjon, aminek következtében a földre estem, rajtam pedig ott landolt a teljes Exo. Remek, mondhatom. Lesz egy kis sérvem, de megérte, nem?

Miután lemásztak rólam, egyesével megöleltem őket és szintén egyesével biztosítottam őket róla, hogy többet nem csinálom meg ezt velük.

Amikor Chanyeolhoz értem és kitártam felé a karomat ellépett, hogy ne érhessem el. Csalódottan hajtottam le a fejemet és indultam meg utána, ezzel

kialakítva egy kellemes fogócskát. Merthogy az idol futni kezdett. Elrohant a folyosó felé, onnan vissza a nappaliba, felmászott a kanapéra, végül kiment az udvarra. Én meg természetesen végig kergettem, reménykedve benne, hogy elkapom és megszorongatom egy hatalmas öleléssel.

Az udvarra érve elkezdtünk körbe-körbe szaladgálni, amikor is meguntam a gyerekes játékot és egy határozott mozdulattal a hátára ugrottam.

- Chanyeol! – kiabáltam rá, mikor megpróbált levetni magáról. – Ne már!

- Haragszom rád, Sanei, na. – ütögette továbbra is a kezemet, amivel szorosan átkaroltam a nyakát. A lábaimat átkulcsoltam a derekán nem engedve, hogy ledobjon.

- Ne haragudj már. – borzoltam össze fél kézzel a haját. – Kérlek szépen. – duruzsoltam a fülébe.

- Kicsit azért még haragszom. – fonta össze maga előtt a kezét. Leszálltam róla és elé lépve végre normálisan is megöleltem. – Miért csináltad ezt?

- Bepánikoltam. – hajtottam le zavartan a fejemet és a földet kezdtem szuggerálni, mintha csak valami érdekeset találhatnék rajta. – Kellett egy kis távolság.

- De tőlem is? – biggyesztette le az ajkait szomorúan. – Azt hittem barátok vagyunk, Sanei-ya.

- Azok vagyunk, Chanyeolie. – biztosítottam a vállába bokszolva. – Megígérem, hogy nem fordul elő többször.

Chanyeol a derekamnál fogva magához húzott és nyomott egy puszit a homlokomra. Bízott bennem, amitől elfogott a megkönnyebbülés.

Visszamentünk a nappaliba, ahol nem tűnt fel különösképpen senkinek, hogy néhány percig távol voltunk. Felhúzott lábakkal beültem Kai mellé, aki az érkezésemet egy fél oldalas mosollyal fogadta. Boldog voltam, hogy a fiúk nem haragudtak rám, és boldog voltam, hogy Kai nem vette kikosarazásnak, amit hétfőn tettem. Közelebb húzódtam hozzá, hogy a vállára hajthassam a fejemet. Éreztem, hogy karja a derekam köré kulcsolódik és egy pillanatra úgy éreztem, mintha egy pár lennénk. Csakhogy az ilyen apró érintésektől eltekintve másra nem voltam még egyelőre képes. A vészjelző sajnos nem akarta abbahagyni a fejemben a csipogást. Addig pedig, amíg meg nem szűnt a fülsüketítő hangja, muszáj volt beérnünk ennyivel.

Óvatosan körbe kémleltem a szobában, hogy megfigyeljem ki vette észre a Kai és köztem lévő változást. Igazából nem sokan foglalkoztak velünk. Vetettek ugyan egy pillantást a kettősünkre, de már tovább is fordultak. Chanyeol, D.O. és Nono azonban le sem vették rólunk a tekintetüket.

Az előbbi két fiú mosolyogva méregetett bennünket. Örültek annak, hogy így látnak minket.

Nono viszont nem mosolyogott. De mérgesnek sem tűnt. Leginkább az értetlen arckifejezését láttam rajta, ami megijesztett. Tegnap este beszámoltam neki mindenről. Egy részletet sem hagytam ki, hiszen miért is titkolnék el előle bármit? Megértette, teljes mértékben, hogy mit éreztem. Csakhogy továbbra sem

tartotta jó ötletnek, hogy Lóri háta mögött ilyeneket csináljak. Igen, én sem. De ki az, aki tud a szívének parancsolni?

Egy órán keresztül beszélgettünk mindenféle témáról, ami csak szóba került. Turnékról, koncertekről, cikis sztorikról vagy éppen, Nono néhány első bandájáról, akikkel dolgozott. Baekhyun dobta fel az ötletet, hogy játszanak valamit, amikor Kai a fülemhez hajolt.

- Gyere velem. Mutatni akarok valamit. – suttogta a hallójáratomba, amitől végig futott rajtam a kellemes bizsergető érzés. Aprót bólintottam, majd kibontakozva az öleléséből felálltam. Mivel a többiek el voltak foglalva az új játékkal, aminek Baekhyun éppen akkor találta ki a szabályait, fel sem tűnt nekik, hogy mi ketten leléptünk.

Kai összekulcsolva az ujjainkat húzott maga után az udvarra. A kollégium egyik oldala felé irányított, ahová egy létra volt támasztva. Elengedve a kezemet felfelé indult rajta mutatva, hogy kövessem a példáját.

A tető egyik lapos részére érkeztünk, ahol kényelmesen le tudtunk ülni. Lábunkat lelógattuk az építmény széléről. Elállt a lélegzetem a látványtól, ami elém tárult. Tökéletesen lehetett látni a lilára színezett éget, ahol a napgolyó éppen elhagyni készült minket néhány óra erejéig.

Tátott szájjal néztem meg jobban a kilátást, megpróbálva minden négyzetcentiméterét elraktározni a memóriámba.

- Tudod, Sanei, gyönyörű vagy, amikor megfeledkezel magadról. – szólalt meg mellettem Kai. Mosolyogva felé fordítottam a fejemet. – Bár miket beszélek? Te mindig gyönyörű vagy.

- Ne mondj ilyeneket, mert elpirulok. – böktem meg a könyökömmel az oldalát. – Nem vagyok én az ilyen bókokhoz hozzá szokva.

- A barátod sosem mondja, hogy szép vagy? – ráncolta össze a szemöldökét és egy kis idegességet véltem felfedezni a hangjában. Elszoruló torokkal fordultam el, mert nem mertem bevallani az igazat. Lóri szájából sosem hangzott el semmi olyan kedvesség, amivel feldobhatta volna a napomat. Nem viccelek. Soha, egyszer sem az elmúlt évek alatt.

- Gyönyörű ez a naplemente. – mondtam megpróbálva témát váltani. Kainak nem kellett tudnia róla, hogy ő az első fiú, aki bókol nekem úgy igazán. Nem tűntette volna fel túl jó fényben Lórit, amit nem akartam.

- Mindig is tudni szerettem volna valamit. – nyúlt végül kezem felé Kai elfogadva, hogy nem akarok a kapcsolatomról beszélni. Érdeklődve pislogtam rá, hagyva, hogy ujjait az enyéimbe fűzze. – Mi az igazi neved?

Vigyorogva ráztam meg a fejemet. Nem erre számítottam. Néha meg is feledkeztem már róla, hogy nem Sanei a valódi nevem. Annyira megszoktam már, hogy mindenki így hív, hogy furcsa volt a születési nevemet hallani más szájából.

- Alexandra. – mondtam ki egyszerűen kicsit magyaros kiejtéssel. – De mindenki csak Szandinak hívott, amíg nem lettem Sanei.

- Alexandra. – ízlelgette Kai koreai hangzással kimondva keresztnevemet, ami iszonyatosan szexin hangzott a szájából. – Szandi. Nagyon szép neved van.

- De azért maradjunk a Saneinál. – javasoltam arcomat a nyakába fúrva.

- Mindig is a Saneim leszel, Sarang. – simított végig selymes ujjaival az arcomon.

Elmondani nem lehet milyen boldog voltam, abban a pillanatban.