Sanei

El sem tudom mondani mennyire izgatottan léptem be az SM Entertainment épületének bejáratán. Mondhatni majd kiugrottam a bőrömből és még az sem szegte kedvemet, hogy idefele jövet eltévedtem és egy fiatal lánytól kellett útbaigazítást kérnem.

Hangosan ki-be lélegeztem miután beszálltam a liftbe és jól szemügyre vettem magam a kihelyezett tükörben. Fekete térdig érő cicanadrágot viseltem, piros ejtett vállú haspólóval, ami alá egy szürke sportmelltartót vettem fel. A hajamat két copfba rendeztem, sőt egy kis sminket is hagytam magamon, mert nem akartam, hogy Kai natúr arccal lásson.

A próbaterem emeletére érve azonnal szembe jött velem Chen és Baekhyun, akik láthatóan végeztek. Arcukon láttam a fáradtságot, de egyben vidámak is voltak, amitől nekem is mosoly szökött az arcomra.

- Szóval kettesben fogtok táncolni? – kérdezte Baekhyun pimasz mosollyal az arcán, miután elmagyaráztam, hogy kerülök oda.

- Úgy tudom, igen. – próbáltam lazának látszani, de még én sem hittem el, hogy nyugodt vagyok.

- Hát, jó szórakozást. – Chen ugyan mosolygott a hangjában felfedeztem némi kellemetlenséget, amit nem tudtam hova tenni. Megölelgettem őket, majd elindultam az eredeti úticélom felé.

Újból hatalmasat sóhajtottam mielőtt lenyomtam a kilincset. Beléptem a számomra még mindig érthetetlenül nagy táncterembe.

A képzeletemben valami olyasmit képzeltem, hogy valami lágy zene szól, a padlón rózsaszirmok és Kai öltönyben felkér lassúzni.

Ehelyett ott állt, csípőjével az egyik oszlopot támasztva. Izzadt volt már a korábbi próbától, de én még sosem láttam őt olyan szexinek, mint, akkor. Nem tudtam levenni róla a szemem, de még a szám sem akart kinyílni. Olyan voltam, mint egy bamba hal.

- Örülök, hogy itt vagy, Sanei. – lépett oda hozzám és azt hittem megölel, ehelyett azonban csak egy puszit nyomott a homlokomra.

- Én is örülök. – nyögtem ki végre nagy nehezen. Ledobtam a sarokba a táskámat és kíváncsian fordultam újdonsült tánctanárom felé. – Mit fogunk csinálni?

- Arra gondoltam megtanítom nektek az egyik koreográfiánkat. Valamelyik könnyebbet és azzal elbabrálhatunk. – magyarázta miközben a hangfelszereléshez lépett, hogy kiválaszthassa a zenét.

- Remek ötlet. – kezdtem karkörzéseket végezni, hogy könnyebben mozoghassak.

- Mit szólsz a „The Eve" táncához? – pillantott felém a válla mögött. Elfojtott vigyorral bólintottam egyet. Oh, Kai. Fogalmad sincs, mire vagyok képes.

Elindította a szám instrumentális verzióját és mellém állva elkezdte mutatni a lépéseket, amiket úgy tettem, mintha nem tudnék elsőre megcsinálni. Igen, valóban bénáztam egy kicsit, abban reménykedve, hogyha elég ügyetlen leszek muszáj lesz közelebbi, fizikai kontaktusba lépnünk egymással. Istenem, milyen borzalmas ember vagyok!

- Mozgasd lágyabban a csípődet. – tettem meg végül a lépést, amit vártam. Mögém lépett és kezeivel mutatta meg rajtam, hogyan is kellene csinálnom. Lélegzetvisszafojtva engedtem neki, hogy óvatosan egyik irányból a másikba forgassa a csípőmet, el is feledkezve róla, hogy lehet kezdünk átlépni egy határt. Megint.

A zene leállt, Kai keze viszont még mindig rajtam volt. A tükörben láttam, hogy erőteljesen a földet bámulja, majd felnézett és szeme megtalálta az enyémet. Tekintetünk összekapcsolódott, és szinte könyörögtem, hogy fordítson meg, hogy ajkaink találkozva kellemes keringőt járhassanak. De csak hangosan lélegezve néztük egymást. Tudtam az okát, miért nem csókolt meg. Nem akart az a fiú lenni, aki rányomul a lányra, akinek barátja van, amíg éppen szünetelnek. Én pedig magamtól nem tehettem meg a lépést.

- Ne haragudj. – lépett el mellőlem. – Lehet mégsem volt jó ötlet ez az egész. – zavartan túrt a hajába és ismét a zenegéphez lépett.

- Az én hibám. – ráztam a fejem csalódottan. – Nem kellene, hagynom, hogy így eluralkodjanak rajtam az érzéseim.

Kai meglepetten kapta felém a fejét, mikor is rádöbbentem, hogy milyen mondat hagyta el a számat. Basszus, Sanei. Te hülye vagy?

- Milyen érzéseid? – kapta el a mondatom azon részét, amit érdekesnek talált. Improvizáljak vagy mondjam el az igazat? Mivel ártok kevesebbet?

Az alsó ajkaimat harapdálva figyeltem őt. Fekete pólója rátapadt az izzadságtól, ami kiemelte izmos felső testének minden, apró porcikáját. Halántékáról csorgott a verejték és a száján keresztül szedte a levegőt. Szívem hangosan dörömbölt a mellkasomban ettől az ismeretlen érzéstől, amit csak és kizárólag Kim Jongin tudott kiváltani belőlem.

Rá akartam vetni magamat és, addig csókolni, amíg a tüdőm bírja szusszal. Vagy még, annál is tovább bevállalva a fulladás kockázatát. Le akartam rángatni róla a pólóját és végig tapogatni az összes létező kockát a hasán. Mindennél jobban vágytam rá, és talán még az is rá segített, hogy nem lett volna szabad ezt éreznem.

Ezért döntöttem úgy, hogy elmondom neki az igazat. Nincs veszíteni valóm. Többé már nincs. Egyszer az életben Szende Alexandra is lehet bevállalós, és igenis fejest ugorhat a mélyvízbe.

- Te vagy a biasom! – mondtam ki mindenféle hezitálás nélkül. Ez nemhogy mélyvíz, konkrétan tengeri mélység. Mintha a nyílt óceánba vetettem volna bele magam, pontosan azután, hogy utánam kiabáltak, ne tegyem.

Innentől azonban nincs visszatánc. Ezt már nem vonhattam vissza.

Lehunytam a szememet, mert nem bírtam Kai szemébe nézni. Hogy mondhattam ezt? Sanei lehet jobb lett volna, ha továbbra is megtartod magadnak ezt a titkot...

Továbbra is sötétségben tartottam a tekintetemet, amikor megéreztem egy selymes érintést az állam környékén. Félve adtam meg magamnak a látás erejét újra, hagyva, hogy az állam felemelkedjen a kéz hatására.

Kai kisimított egy hajtincset az arcomból és homlokát az enyémnek támasztotta. Annyira közel voltunk egymáshoz, hogy nem tudtam megkülönböztetni az ő lélegzet vételét az enyémtől. Testemmel hozzá simultam. Szabad kezét a derekamra vezette és azzal szorított magához, hogy ne tudjak megszökni. Mintha képes lettem volna elszakadni tőle egy pillanatra is.

Átkarolva a nyakát megszűntettem az összes szabad távolságot közöttünk és éreztem, hogy ajkai az enyémet súrolják, de nem érintik teljesen. Nem csókolt meg, holott rég átléptük azt a bizonyos határt.

Nem tudom meddig álltunk ott egymást ölelve, de szerettem volna, ha örökké így maradhatunk. Mégis én szakítottam meg ezt a tökéletes pillanatot, amikor megkondult a fejemben a vészharang.

Kai ellépett tőlem és bár arra számítottam, hogy csalódott lesz, az arcán hatalmas vigyor ült.

- Folytatjuk? – a zenefelszereléshez ment és úgy tett, mintha az előző néhány perc meg sem történt volna. Értetlenül bámultam utána. Mi. A. Fene.

- Mi? – ennyi. Összesen ennyi hang jött ki a torkom, ráadásul ez is magyarul szóval Kai nem érthette. A győztesek mosolyával fordult felém, amitől csak még nagyobbra nőtt bennem a kétely.

- Mondtam, hogy várni fogok. – mondta visszaállva mellém. – Várok rád, Sanei.

Kétszer is kimondta, hogy vár rám. Ez akkor azt jelenti, amire gondolok? Hogy ő is érez irántam valamit?

Hasonlóan hozzá, az én arcomat is elöntötte a végtelen boldogság. Annyira más lett a hangulat, hogy hirtelen megfeledkeztem magamról és véletlenül már nem voltam béna.

Tökéletesen csináltam az összes mozdulatot Kai után, még akkor is, amikor ő megállt, hogy engem figyeljen. Döbbenten állt félre, én meg egyedül táncoltam tovább a már jól ismert koreográfiát. Hoppá, lebuktam.

Mikor véget ért a zene, lihegve támaszkodtam meg a térdemen és kipirulva vártam Kai reakcióját.

- Lenyűgöző vagy, Sanei-ya. – tátott szájjal állt a felszerelés mellett. – Hogy csináltad? A lépések nagy részét nem is mutattam még meg...

- Nono és én a középiskola utolsó éve előtti nyarat azzal töltöttük, hogy a ti számaitokra táncoltunk. – vallottam be szégyenlősen és lelki szemeim előtt megjelent két kamaszlány, ahogy a kertben egész nap kedvenc előadóik zenéire készítenek táncokat, olyan komolyan véve az egészet, mintha egy videóklippben lennének. – Ragadt rám ez az, három hónap alatt és ezek szerint még emlékszem.

- Magatoktól tanultátok meg a koreókat? – lepődött meg Kai átgondolva, hogy mennyire lehetetlen is az egész. Aprót biccentettem. – Lenyűgöztél, Sanei. Minden pillanatba, amikor megtudok rólad valami újat, azt érzem még jobban beléd... - elharapta a mondatának a végét. – Beléd...

- Igen? – ragyogó szemekkel vártam, hogy hogyan akar kikecmeregni a szituációból. Viszont, amit mondott végül, teljesen belém fojtotta a szót.

- Minden pillanatban, még jobban beléd szeretek.