Sanei

Nono aznap éjjel nem aludt otthon, ezért egyedül voltam a lakásban, ami be kell valljam teljesen a frászt hozta rám. Először éreztem, hogy el vagyok veszve egy idegen országban. Olyan volt, mintha nem ismernék senkit, holott tíz percre gyalog ott volt egy kollégium, ahol biztosan szívesen láttak volna.

Már rég elmúlhatott éjfél, de én még mindig képtelen voltam egy percre is lehunyni a szememet. Csak feküdtem a kanapén mozdulatlanul és üres tekintettel bámultam a plafont, amin a kint közlekedő autók fényszórója időnként be-be világított.

Mikor Tokióba költöztem is hasonlóan kényelmetlenül éreztem magam egy hétig, amíg meg nem szoktam, hogy magamra vagyok utalva. De most más volt. És nem akartam egyedül lenni.

Hirtelen ötlettő vezérelve kipattantam az ágyból és a bőröndömhöz léptem. Magamra kaptam egy pulcsit és a sportcipőmet, majd bepakoltam a hátizsákomba egy váltásruhát. Az egész alakos tükör előtt még összefogtam a hajamat egy copfba és meg kellett állapítanom, hogy elég érdekesen festettem a Harry Potteres pizsama nadrágomban és a kedvenc lila pulcsimban.

Bezártam magam mögött az ajtót és a lehető leghalkabban lesiettem a lépcsőn, hogy ne ébresszem fel az alvó szomszédokat.

Az utcára kiérve megcsapott a kellemes nyári szellő, ami különösképpen megnyugtatóan hatott rám.

Határozott léptekkel indultam meg úticélom felé, mert százszázalékig biztos voltam benne, hogy egyedül képtelen lennék elaludni. Gyáva voltam, de kit érdekel? Biztos nem én vagyok az egyetlen lány, aki a világ másik felén berezelt egy kis magánytól.

A fogaimat csikorgatva álltam meg az Exo kollégiuma előtt. Mit csináljak? A csengőt nem nyomhatom meg, ha kopogok, nem hallják meg. A zsebemből előrántottam a mobilomat és tárcsáztam, annak az embernek a számát, akiről biztosan tudtam, hogy nem alszik.

- Sanei-ya? Miért vagy még ébren? – Chanyeol hangján nem hallottam az álmosságot, hiszen Nono éppen élvezhette Baekhyun társaságát, ezért ő megint kimenekülhetett a szobájukból.

- Beengedsz? – siklottam el a kérdése felett, remélve, hogy nem sértődik meg. Pár pillanattal később szembe találtam magam a fiúval, aki döbbenten meredt rám az ajtóból, teljesen érthetően.

- Hogy kerülsz ide? – nevette el magát hitetlenül.

- Nem tudtam aludni. – vontam meg a vállamat, mintha csak a világ legegyszerűbb dolga lenne ez. – Kakaó?

- Kakaó. – bólintott és már el is engedett maga mellett, hogy beléphessek a házba. Lerúgtam a cipőmet és követtem Chanyeolt a konyhába, hogy elvégezhessük a kis szertatást, amit néhány napja is csináltunk.

Ezúttal nem mentünk a nappaliba meginni az italainkat. A konyhában maradtunk, mert nem volt kedvünk elmozdulni onnan.

Szokásomhoz híven, a pulton ültem, velem szemben Chanyeol leült egy székre, hogy tudjunk normálisan beszélgetni.

- Te tudod ugye, hogy Nono és Baek min vesztek össze? – kérdezte, amíg én felnyúltam a mögöttem levő polcra, hogy kérésére levegyek egy zacskó cukorkát.

- Persze. Jelen is voltam a nagy jelenetnél. – bólintottam megbontva a csomagot. Bedobtam egy marékkal a számban, ezután odaadtam neki, hogy hasonlóképpen cselekedhessen. – Taeyeon volt a feszültség kiváltó oka.

- Sejtettem, hogy ebből baj lesz még egyszer. – jegyezte meg kicsit sem meglepődve. – Nonot nagyon zavarja, hogy nem lehetnek hivatalosan együtt, igaz?

- Nem igazán szokott erről beszélni. – vallottam meg kínosan. – Sok minden megbeszélünk, de ha Baekhyun kerül szóba, valahogy megpróbál hárítani.

Chanyeol látva rajtam, hogy zavarba hoz a téma, inkább más felé terelte a beszélgetésünket. Elmeséltem neki, hogy pontosan miért is nem alszok „otthon", ami után azt hittem ki fog nevetni, de megértően bólogatni kezdett.

Jó érzés volt, hogy találtam valakit, akivel sikeresen megértjük egymást és nyugodtan tudunk beszélgetni. Bármilyen dolog szóba jött, nem kerültük ki. Fesztelenül és felettébb felszabadultan éreztem magam a társaságában. Chanyeol valóban egy nagyon jó barát volt és szívből örültem neki, hogy ő is annak tartott engem.

Észre sem vettük, hogy mennyire elrepült felettünk az idő egészen addig, amíg meg nem pillantottuk a hajnali napfény első sugarait.

- Jobb lenne, ha lefeküdnél aludni. – javasoltam Chanyeolnak, miközben elmosogattam a bögrémet. – Néhány óra múlva mentek gyakorolni, nem?

- Nincs kedvem visszamenni a szobámba? – sóhajtotta fáradtan. – A kanapén kéne aludnom. – töprengett hangosan.

- Nekem meg nem ártana hazamennem. – dörzsöltem meg az arcomat. – Mit fognak szólni a többiek, ha itt találnak, amikor felkelnek?

- Örülni fognak. – veregette meg a vállamat, amíg elhaladt mellettem. – Na, gyere. Elférünk ketten is azon a kanapén.

A nagy szekrényből kiszedett két takarót és két párnát, amíg én leszedtem a díszpárnákat és szépen elhelyeztem őket az arra fenntartott kosárban.

Furcsa volt, hogy kicsit sem volt furcsa befeküdni Park Chanyeol mellé. Olyan volt, mintha Nono aludna mellettem, holott pontosan tudtam, hogy az a fiú van a néhány centis távolságomban, akinek a mosolyáért tizenhét éves korom óta ölni tudtam volna.

Nem tudom pontosan hány óra elteltével ébredtem fel. A reggeli napfény elárasztotta a nappalit, Chanyeol helyett pedig Nono feküdt mellettem sugárzó arccal, amivel a frászt hozta rám.

- Te meg mit keresel itt? – kérdeztem reggeli rekedtes hangon.

- Ezt inkább én kérdezhetném tőled. – ült fel ledobva magáról a takarót. Előre hajolva megérintette kétszer a földet, végül újra felém fordult. – Mielőtt kérdeznéd, senki nem látta, hogy Chanyeollal aludtál. Fél hatkor kijöttem és még azelőtt helyet cseréltünk, hogy a többiek felkelhettek volna.

- Nem akartam megkérdezni, hogy látták-e... - tereltem zavartan érezve, hogy elvörösödik az arcom. Még jó, hogy nem látták! Mit szólt volna hozzá Kai? És nekem miért az az első gondolatom, hogy mit gondolt volna ő?

- Hát persze. – Nono hitetlenkedve bólintott egyet. Megragadta a takarómat és gyorsan lerántotta rólam. – Menjünk haza. Ők már elmentek próbálni, de puszilnak, és azt üzenik, hogy úgy alszol, mint Csipkerózsika.

- Nézték, ahogy alszom? – soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer az Exo nézni fogja, ahogy alszom. Szuper, életem vágyai teljesültek be.

- Le is fotózták. Na, gyere, Csipke, éhes vagyok. – mielőtt reagálhattam volna, legjobb barátnőm már magára is hagyott és eltűnt a konyha irányában.

A nap további részében egyfolytában a telefonomat szuggeráltam, abban a reményben, hogy kiad valami jelet. Igen, egy üzenetet vártam. Igen, Kaitól, mert igen, tudtam, hogy megvan neki a számom.

Két napja megbeszéltük, hogy hétfő este megtartjuk az első táncóránkat. És éppen a hétfői napot éltük. Tegnap megbeszélhettünk volna egy időpontot, de az események hirtelen felpezsdülése miatt valahogy mindketten elfeledkeztünk róla. Lehet megfeledkezett a táncóráról is?

Unottan ütögettem a pálcikámmal az elém kihelyezett késői ebédemet. Nonoval kilencre értünk haza és reggeli után, annyira elbeszéltük az időt, hogy meg is feledkeztünk az ebédről. Ezért döntöttünk úgy, hogy lesétálunk a bisztróba enni valami finomat. Négy órakor.

Habár élveztem Nono társaságát és örültem, hogy kicsit kettesben dumálhatunk olyan csajosan, mégis szerettem volna kapni valami üzenetecskét Kaitól. Nem is akar velem táncolni?

- Minden rendben? – lökte meg Nono pálcikájával az ujjaimat, visszarángatva engem a valóságba. – Hol jársz fejben?

- Nem tudom. – nyögtem ki csalódottan. Egy szezámmagos csirkét helyeztem a két pálcika közé, a számba nyomtam és szépen lassan rágni kezdtem, abban bízva, hogy így lelassul az idő. – Meddig próbálnak ma a fiúk?

- Ötig. – vágta rá Nono kapásból egy percet sem gondolkozva. Mondtam már, tökéletesen végzi a munkáját, mindig tudja, hol vannak a srácai és bármikor ugrik nekik, ha kell. – Miért?

- Csak úgy. – ködösítettem egy adag rizst rágcsálva. Nono összehúzta a szemét és tudtam, hogy nem győztem meg, de nem is érdekelt különösebben. Majd elmondom neki, ha lesz mit elmondanom. Addig meg nem akarom a szentbeszédét hallgatni, arról, hogy nem kéne ennyire feltűnően epekednem Kai után.

Két pittyegéssel jelezte a telefonom, hogy smsem érkezett, aminek következtében egy pillanat alatt elhajítottam az evőeszközeimet, hogy megleshessem.

„Gyere hatra a szokásos próbateremhez. Várni foglak, Sanei! Alig várom, hogy lássalak. Kai"

Kisebb sikoly hagyta el a számat és éreztem, hogy eláraszt az a bizonyos földöntúli boldogság. Ma végre kettesben lehetek Kaijal. És táncolni fogunk.

Nono értetlenül meredt rám, én pedig úgy éreztem igazságosnak, ha végre beavatom.

Milyen lesz az első táncórám a biasommal?