Sanei

Chen ölébe hajtva a fejemet kezdtem el nézni Nono telefonján a képeket, amiket az előző órában készítettünk. Mondjuk kicsit nehéz volt koncentrálnom, mert Chen drága azzal foglalta el magát, hogy félig megszáradt hajammal csikizte az arcomat.

Mosolyogva húzogattam a képernyőn az ujjamat, és reménykedtem benne, hogy ez a pillanat örökre megmarad az emlékeimben.

- Ez aranyos kép lett. – hajolt lejjebb Chen, hogy ő is megnézhesse, melyik képről beszélek. A képernyőn éppen Baekhyun és Chen a levegőbe dobták Nonot, akinek egyszer sikerült átütnie a hálón a labdát. Mondjuk a következő képen Nono a homokban landolt, mert Baekhyun nem nyúlt érte időben, Chen pedig ijedtében elejtette a lányt. De Nono azután is nevetett, mert büszke volt a sikerére.

- Remélem nem húztad meg semmidet. – pillantott nevetve Nono felé Chen. Barátnőm éppen belekortyolt a vizébe, miközben a távolba nézve várta, hogy a másik három fiú visszatérjen.

- Nem hiszem, de ha igen majd kimasszíroztatom veletek. – öltötte a nyelvét ki játékosan, ezzel is mutatva, hogy egyáltalán nem haragszik a történtekért.

- Szerintem Baekhyun nem örülne, ha én masszírozgatnálak. – húzogatta a szemöldökét Chen, Nono pedig hozzávágta az üvegének a kupakját.

A három fiú néhány percen belül megérkezett, magukkal hozva hat bubiteát. Addigra felültem Chen öléből, nehogy félreértések legyenek, de úgy láttam ezt ő kicsit csalódottan fogadta. Különös.

- Tényleg, Sanei. – szólalt meg Baekhyun a tea elfogyasztása közben. – Nem is kérdeztük még meg, hogy neked ki a kedvenced a bandából...

Éreztem, ahogy az arcomat elöntötte a pír, és tudtam, hogy erre nem fogok tudni tökéletes választ adni. A szemem sarkából láttam, hogy Nono érdeklődve támasztotta meg állával Baekhyun vállát, úgyhogy tudtam, ő sem lesz a segítségemre.

- Nem mondom meg. – ráztam meg a fejemet, tudva, hogy ezzel még nem úsztam meg a válaszadást.

A srácok cuki kiskutya fejjel bámultak rám, amivel megpróbáltak engem szuggerálni.

- Csak, annyit mondj meg, akkor, hogy itt van-e most, vagy nincs. – kérlelt Chanyeol. Te áruló! Szúrós szemmel néztem a barátomra, mert tudtam, hogy ő anélkül is tudja a válaszomat, hogy most elmondanám.

A homokot kezdtem bámulni, mert nagyon nem akartam kinyögni, hogy „Kai a kedvencem". Kicsit kínos lett volna. Nem csak nekem, de neki is.

- Igen itt van. – szaladt ki a számon, amit azonnal meg is bántam. Hogy lehetek ilyen hülye? Ennyi erővel, akár már a nevét is kimondhattam volna. Buta, Sanei!

- Biztos, hogy Kai az. – gondolkodott hangosan Baek, amitől az említett srác láthatóan igencsak zavarba jött.

- Az is lehet, hogy én vagyok. – vette a védelmébe Chanyeol Kait, aki ettől csak még inkább lehajtotta a fejét. – Igaz, Sanei?

- Csak, annyit mondtam, hogy itt van a kedvencem. De ez még te is lehetsz, oppa. – mondtam Baekhyunnak. A kijelentésemtől nemcsak ő, de még Nono is hangosan felnevetett. Sőt, néhány másodperccel később a fiúkból és még belőlem is kiszakadt a röhögés. Nem, Baekhyun nem lehetett a kedvencem, hiszen a legjobb barátnőm nem hivatalos barátja volt. Ezt meg nagyon jól tudtam én is és ők is.

Nem sokkal hét után szálltunk be újra a kisbuszba. Nagyon élveztem a tengerparti délutánt. Levakarhatatlan vigyorral ültem egész úton, amíg az Exo kollégiumához nem értünk.

- Ma is nálatok alszunk? – kérdezte Nono, miután kiszálltunk a járműből.

- Akár lehetne úgy is, de most egy kérést teljesítünk éppen. – kacsintott rám Chanyeol, amit se én, se Nono nem tudtunk hova rakni.

- Mi? – legjobb barátnőm továbbra is zavartan meredt a fiúkra. Egészen addig, amíg szépfiúja karon nem ragadta és be nem vonszolta magával a házba.

Chen és Chanyeol intettek egyet nekem mielőtt bementek, utána ott maradtam egyedül. Vagyis én azt hittem, hogy nincs velem senki.

- Hazakísérhetlek? – állt meg mellettem Kai, amikor is körvonalazódott bennem, hogy ezek direkt kettesben hagytak minket. Nem tudtam hirtelen, hogy mérges legyek rájuk, vagy csak élvezzem a helyzetet. Az utóbbi mellett döntöttem.

- Menjünk. – vigyorogtam a fiúra, akit látszólag feldobott, hogy kettesben lehet velem. Kit hülyítek? Én is határtalan boldogságot éreztem, ahogy elindultunk Nono lakása felé.

Néhány percig csendben mentünk egymás mellett, amit én elkönyveltem zavartságnak.

- Akartam már kérdezni egyébként. – kezdeményezett ő beszélgetést. Megnyugodtam, hogy végre akad valami, amiről tudunk dumálni, mert nekem az istenért sem akart eszembe jutni semmi. – Miért tanultál koreaiul is a japán mellett? Nem volt elég egy nehéz nyelv?

- Jól néz ki az önéletrajzomban. – feleltem, de persze viccnek szántam és örültem, hogy Kai is annak vette, hiszen nevetni kezdett. – Nem, igazából szerettem volna mindkét nyelven megtanulni. A japán volt az első számú szerelmem, de volt egy fiúbanda, akik miatt érdemesnek láttam megtanulni koreaiul is. Valami dilis társaság volt, természetfeletti erőkkel meg ilyenek, hallottál már róluk?

- Igeigen, valami rémlik. Szörnyekről énekelnek és oltári jó táncokat csinálnak, igaz? – addig bírtam ki nevetés nélkül, utána viszont meg kellett állnom, mert elkapott a görcs és könnyezni kezdtem. Kai is velem nevetett, aminél édesebb dolgot talán soha nem láttam az eddigi huszonhárom évem alatt. – Komolyan miattunk tanultál meg koreaiul?

- Lehet. – vallottam be és már cseppet sem éreztem magam kellemetlenül. Felengedtem mellette és jól éreztem magam a társaságában. – Tizenhét évesen meg voltam róla győződve, hogy nekem koreai vagy japán férjem lesz.

- És most már nem vagy? – komolyan nézett a szemembe, amitől ismét dörömbölni kezdett a szívem és remegni kezdett a lábam. Legszívesebben elárultam volna neki azt is, hogy azt akartam, hogy ő legyen a férjem, de azért az, sok lett volna.

- Nem tudom. – vontam meg a vállamat. – Meggyőződve nem vagyok róla, de reménykedni még reménykedek.

Úgy gondoltam, ha tudná, hogy ő a biasom ez már felért volna egy szerelmi vallomással.

Kai nem mondott erre semmit, de láttam, hogy mosolyog. Lehet, mégis érez irántam valamit? És, ha igen elég lesz, ahhoz, hogy lépjen és bevallja nekem, vagy elriasztja a gondolat, hogy barátom van? Milyen borzasztó ember vagyok, hogy arra várok, egy másik férfi közeledjen felém, miközben foglalt vagyok. De nem akartam elengedni azt az érzést, amit Kai váltott ki belőlem. Szerettem volna tudni mi is az, ami napok óta alakulgat közöttünk. És legbelül volt egy olyan érzésem, hogy ő is hasonlóképpen van velem kapcsolatban.

Nono háza elé érve nem mentem be sietve, mert még mindig beszélgetni akartam vele.

- Holnap este lesz egy SMTOWN megjelenésünk, de hétfőn csak délelőtt lesz próbánk, ezért arra gondoltam, hogy megtarthatnám neked a beígért táncórát. – egy szuszra hadarta el a mondatot, amit nem is fogtam fel elsőre. – Persze csak, ha te neked is jó és szeretnéd, hogy...

- Szeretném, Kai. – meglepetten nézett a szemembe, miután kimondtam a nevét. Mosolyogva vettem fel vele a szemkontaktust és hagytam, hogy végig fusson rajtam az a kellemes bizsergés, amit csak az ő jelenlétében érezhettem.

Közelebb lépett hozzám, kezét a derekamra csúsztatva magához húzott, de tudtam, hogy nem fog megcsókolni. Pedig, annyira szerettem volna, hogy ajkai az én ajkaimmal járjanak szenvedélyes táncot.

A mellkasára hajtottam a fejemet, hallgatva szívének legalább olyan gyors ütemét, mint, amilyen az enyémnek is volt. Szorosan ölelt, arcát a nyakhajlatomba temetve. Nem akart átlépni egy határt, amit én szerettem volna, ha megtesz.

Búcsúzóul nyomott egy puszit a homlokomra és megígérte, hogy másnap megbeszéljük a hétfői részleteket.

Vágyakozva bámultam utána, ahogy eltűnt a besötétedett utcák fogságában. Talán tánc közben sikerül többet megtudnom az ő és az én érzéseimről is. Bárcsak tényleg azt érezné, amit én!