Sanei

- A mai napunk nagyon sűrű lesz. – kezdte Nono egyből ébredés után, amikor még félálomban a kávémat ittam. Az ő kezében is ott volt a bögre, de ő már pörgött anélkül is, hogy beleivott volna, hiába csak tíz perce ébredtünk fel. – Hétkor kezdődik a koncert, nekem ötkor el kell kezdenem őket kisminkelni, hogy utána mehessenek még egyszer haj beállításra. Négyre vagy inkább fél négyre oda megyek, mert az öltöztetővel egyeztetnem kell, hogy milyen koncepciókban állnak ma este színpadra. Te is oda jöhetsz velem már olyan korán, ők úgyis be éneklenek, meg ilyenek szóval nem fogsz unatkozni...

Csendesen figyeltem, ahogy az előtte heverő jegyzetfüzetébe egyszerre próbál koreai írásjeleket és magyar szavakat is írni. Kezdtem azt érezni, hogy Nono túl munkamániássá vált, mióta nem találkoztunk.

Délben lementünk a ház közelében levő bisztróba ebédelni, de Nono továbbra sem tudott a koncerten kívül másról beszélni. A levesemet kavargatva vártam, hogy kicsit hidegebb legyen, amikor megcsörrent a mobilom. A homlokomat ráncolva szedtem ki a készüléket és egy kisebb szívrohamot kaptam, amikor megláttam a nevet.

- Mit akarsz? – szóltam bele meg sem erőltetve, hogy udvarias legyek. – Nálatok most hajnali öt van, nem?

- Most értem haza egy buliból. – a sógornőm, Kinga idegesítően magas hangját hallottam sajnos még ezer akárhány kilóméterről is kristálytisztán. – És gondoltam felhívom a kedvenc sógornőmet.

- Én vagyok az egyetlen sógornőd. – feleltem unottan.

Kinga Lóri négy évvel fiatalabb húga, aki most fejezte be az első évét média és kommunikáció szakon. Legalább olyan régóta ismertem, mint a bátyját, de az első perctől kezdve unszimpatizáltam vele. Kinga szöges ellentéte volt testvérének. Bunkó volt, nyafogós, felvágós és mérhetetlenül nagyképű. Való igaz, elég csinos lány volt, amit száz százalékosan ki is használt, ezért pedig még inkább nem szerettem őt. Sosem találtam vele meg a közös hangot, de persze muszáj volt vele jóban lennem, tekintve, hogy együtt jártam évek óta Lórival. Egy valamire volt jó a hatalmas lepcses szája; mindig elmondta nekem mire készül Lóri, még olyankor is, amikor megkérte Kingát, hogy legfőképp nekem ne mondja el.

- Tudom, de attól még lehetsz a kedvencem. – csicseregte a telefonba és meg igyekeztem nem pofákat vágni. Ez nem jöhetett össze, mert munkamániás barátnőm szakadni kezdett a röhögéstől. Mivel magyarul beszéltem, biztos volt benne, hogy a vonal másik oldalán Kinga van. És nem, Nono sem szerette őt.

- Mit szeretnél Kinga? Dolgom van. – próbáltam elhitetni vele, hogy csak azért, mert nem Pesten vagyok, még lehetek itt is elfoglalt.

- Csak érdekelt, hogy beszéltél-e a bátyusommal? Mert szegény tegnap itthon aludt és nagyon letört volt.

Legszívesebben rácsapnám a telefont. Most nagyon nem volt szükségem erre az információra. Tudtam, hogy Lóri nincs jól, tudtam, hogy szenvedhet, de nem akartam hallani. Szerettem volna nem gondolni rá, meg arra, amit hátra hagytam, amikor felszálltam a repülőre.

De persze Vári Kinga kisasszony ezt nem hagyhatta. Neki muszáj volt beleköpnie a levesembe, nehogy még a végén én is boldog legyek.

- Nem, nem beszéltem vele. – nyögtem ki idegesen. - Leteszlek, mennem kell. Szia.

Megszakítottam a hívást mielőtt Kinga bármit mondhatott volna. Francba. ez most nagyon nem kellett. Éreztem, ahogy a lelkiismeret-furdalás átjárja a testemet, aminek nem örültem.

A kezembe temettem az arcomat és majdnem elsírtam magam. Hogy gondolhattam, hogy Kai és én barátok lehetünk? Tegnap majdnem megcsókoltuk egymást! Nem okozhatok több rossz érzést se neki, se magamnak, se Lórinak, aki Magyarországon vár engem és nem is tudja, hogy éppen egy koreai idollal flörtölgetek. Embereld meg magad, Sanei! Tartsd magad távol a biasodtól!

- Utálom azt a csajt! – fintorgott Nono, remélve, hogy jobb kedvre derít. Óvatosan elmosolyodtam. Imádtam azért, hogy mindig tudta mit kell mondania.

- Én is. – mondtam és enni kezdtem a levesemet. Kihűlt és keserű íze volt, de ez nem az étterem hibája volt. Csakis az enyém.

Négy órakor már a koncert helyszínén voltunk a backstageben. A fiúk öltözőjében ültem a kanapén, amíg Nono az egyik öltöztető lánnyal veszekedett, mert nem jó méretű inget akart adni Layre.

Chanyeol ült le mellém és felém tartott egy zacskó cukorkát, amiből mosolyogva vettem ki egy marékkal.

- Baj van? – kérdezte, mert feltűnően szótlan voltam mióta megjöttünk. Nevettem a hülyéskedésükön, ha kérdeztek, válaszoltam, de egyébként csendesen ültem és meghúztam magam a háttérben.

- Felhívott ma Lóri húga. – mondtam ki egyszerűen, mintha a világ legcsekélyebb dolga történt volna.

Chanyeol komor arccal fordult felém és közelebb ült hozzám. Nagy vonalakban elmeséltem neki a néhány másodperces telefonbeszélgetést, ami jobban felzaklatott, mint kellett volna.

- Elárulhatok valamit? – suttogtam halkan, nehogy a többiek meghallják. Chanyeol bólintott, mire a füléhez hajoltam. – Tegnap majdnem csókolóztunk Kaijal.

Chanyeol döbbenten húzódott el az arcomtól és pislogás nélkül meredt rám egy ideig.

- Miért csak majdnem? – vigyorodott el végül. Meglepetten meredtem rá és hirtelen azt sem tudtam merre forduljak zavaromban. – Válaszolj Sanei-ya... - kérlelt édesen, de én szótlan maradtam.

- Mert barátom van... - próbáltam meggyőző lenni, de még én sem hittem el, amit mondtam. Miért is nem csókoltam meg Kait? Azért, mert hülye vagyok, azért nem!

Chanyeol elnevette magát, majd megveregette a vállamat. Nem tudtam mire akart kilyukadni. Hagynom kellett volna, hogy Kai megcsókoljon? Jelentett volna neki valamit? Nem hiszem. Miért kellenék neki pont én?

Nono öt órakor pontban összeterelte az összes tagot az öltözőbe és precíz mozdulatokkal dolgozni kezdett, hogy még a koncert előtt sikerüljön mindenkit kisminkelni.

Észre vettem, hogy Kai engem figyelt a szoba másik végéből, de, amint találkozott a tekintetünk gyorsan el is kaptam a fejemet. Távol kell tartanom magam tőle, legalább, addig, amíg le nem tisztázom mit is érzek pontosan...

- Sanei-shi. – hallottam meg, ahogy valaki égeszen közelről a nevemet mondja. Chen ült a bal oldalamon, akin látszólag tökéletes munkát végzett Nono és a fodrász is. Világos barna haja hátra volt fésülve, amitől férfiasabban festett, szerintem.

- Igen? – fél oldalasan felé fordultam, hogy meghallgathassam.

- Holnap szabadnapunk lesz a fiúkkal. Ezért azt beszéltük, hogy mi lenne, ha páran elmennénk veletek várost nézni. Nono is ismeri a várost, de el kellhet nektek néhány erős férfi, nehogy eltévedjetek.

- Remek ötlet. – bólogattam szaporán, mert valóban örültem neki, hogy felvetette ezt.

- Akkor... holnap? – kérdezett rá biztosra menve.

- Holnap.

Chen bazsalyogva indult el, hogy még egyszer beállítsanak rajta mindent. Mérhetetlenül boldog voltam, hogy ilyen hamar megkedveltek engem is. Jó érzés volt egy csapat olyan ember között lenni, akiknek nem volt teher a társaságom. Rég nem éreztem magam ilyen boldognak.

A kezdés előtt mindegyik fiút megöleltem, hogy sok sikert kívánjak nekik. Ismét csak Kai maradt utoljára, akihez kissé félve léptem oda. Zavartan álldogáltunk egymás előtt, mivel egyikőnk se tudta mit kellene mondania.

- Sok... sok sikert. Nézni foglak titeket. – törtem meg a kínos csendet. Kai szélesen elvigyorodott és átlépte azt a rövidtávot, ami elválasztott minket. A derekamnál fogva magához húzott egészen addig, amíg majdnem összeért az arcunk. Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy most mi lesz. Közelebb hajolt és egy hosszú, forró csókot nyomott a homlokomra.

- A szünetben találkozunk. – kacsintott egyet és elrohant a színpad irányába.

Letaglózva bámultam utána még mindig fel sem fogva a történteket. A homlokomhoz kaptam, ahol még éreztem ajkai érintését.

Hogyan tartsam magam távol tőle? Képtelenség. Valamit ki kell találnom, hogy mindenkinek jó legyen.