Lassan telnek a percek. Minden másodpercet óráknak élek meg. Kakashi közben a gesztikulálásról beszél,én csak jegyzetelek. Ezen az órán semmi másra nem vagyok képes. Alig várom hogy vége legyen ennek a kínnak.

Mintha imáim meghallgatásra kerültek volna csengettek, turbó üzemmódba kapcsolva pakoltam el könyveim, majd táskám felkapva készültem elhagyni a termet. De ebben az utált hang megállított.

- Sasuke-kun egy perce.

Mindenki kiment a teremből ezzel aláírva halálos ítéletem. Meg nem moccanva néztem a küszöböt, magamban imát mormolva azért,hogy engedjen el. Mögém lépet és levette nehéz táskámat, majd hátulról derekam átölve fúrta fejét vállamba.

-Úgy hiányoztál.- Hát te nekem nem, válaszoltam neki magamban. Éreztem hogy elkezdte csókolgatni a nyakhajlatom. Egyre feljebb haladt mígnem elérte fülem és rá nem harapott egy hirtelen mozdulattal. Hazudnék ha azt mondanám hogy nem ijedtem meg. 

- Sensei elfogok késni az órámról.- akartam megszólalni kimérten, de helyette csak egy gyenge figyelemfelhívás jött össze.

-Majd igazolom.- Ennyivel lezártnak tekintette a témát, majd magával szembe fordított és ujjaival állam alá nyúlva felemelte fejem majd egy apró csókot nyomot ajkaimra. Remegtem mint a nyárfa levél. Megmozdulni sem mertem.

Már három hete nem ért hozzám ezért remélni kezdtem hogy letett rólam, de mint kiderült csupán hiú ábránd volt. A derekamat fogva tolt egyre közelebb a tanári asztalhoz. Muszáj valamit csinálnom. Megálltam, nem hagytam, hogy tovább vezessen. Érezhetően dühítette makacsságom, a következő pilantban elemelkedtem a földtől. Szemeim kis tányér méretűre nőttek és Kakashira kaptam fejem, aki a képembe mosolygott.

A következő pillanatban már az asztalon ültem, ekkor kezdte el lehámozni rólam a pólómat. Vehemensen ellenkeztem, harc nélkül nem adunk fel semmit alapon. Meg is kaptam jutalmam eme tettem miatt egy pofon keretében.

Sikeresen levette felső ruházatom, majd hátra fektetett az asztalon. Kezeim tehetetlenül feküdtek fejem felett, összekulcsolva tanárom markaiban, ki másik kezével övemnél matatott. 

A remény, amelyről már oly sokat meséltem nektek most mutatja ki igazán foga fehérjét. Mentsvárként érkezik, kezet nyújt, majd utolsó pillanatban kezét elrántva kinevet. Nevet szenvedéseden. A híres remény, amelyet kis iskolában a legszebb érzésnek mutattak be, tőle, tőle szenved igazán az ember.

Merengésemben az ajtó nyikorgása zavart meg. Matematika tanárom lépett be rajta, aki sokkolva állt az ajtóban. Érdektelenül fordítottam rá tekintetem, a színlelés volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy megmaradt, parányi méltóságomat, mentsem ezen a ponton.

Szemembe nézet azokkal a gyönyörű kék szemeivel és bámult bele az én éjfekete, megtört tekintetembe. Ezzel azon emberek csoportjába tartozva, akik tudják milyen vagyok igazából. Sajnálom Naruto-sensei csak ketten vannak a klubban. Ön, és a fölöttem tehénkedő egyén.

Szemei kis tányér méretűre nőttek, fajdalom villant tekintetében, majd elsuhant. 

Nyelvtan tanáromat lelökve a földre, adott nekem mozgásteret. Közénk állt, de azt a villámló tekintetét soha nem felejtem el, amelyet eszméletlen Kakashira vezetett. Miután ő is rájött Kakashi helyzetére engem szemre vételezett, már jóval lágyabb és barátságosabb szemekkel.

- Jól vagy?- bólintottam. Közelebb jött, és megfogta alkarom és aggódva figyelt.- Nem hiszem el.

Köszönöm minden kóbor léleknek az olvasást. Komment szekcióban teát és palacsintát elfogadok. (Khm csóróság khm...)

Következő rész tartalmából

Megismerhetjük jobban drága egyetlen Ken-babá...akarom mondani Narutonkat és láthatunk egy fincsi verekedést is.