Két évvel később

A Whisky üveget a számhoz emeltem és összehúzott szemekkel kortyoltam az italba. A ködös reggelen a temető kihalt és rideg volt. Sűrű köd takarta a fehér sírkövek felületét, a fű szálain megcsillant a reggeli harmat. A könnyeimet remegő kezekkel törölgettem, miközben az üveget a fűbe tettem. A nadrágom átázott a vizes fűtől, a kezemmel megtámasztottam magam hátúl. Mint minden reggelemet, a mai napot is a temetőben kezdtem. Ezt a reggelt is arra áldoztam, hogy utáljam magam. Katona éveimben még bíztam abban, hogy létezik remény. De amikor egy hozzád közelálló, akiért mindent feláldoztál volna, a szemed előtt lövi fejbe magát, ott nincsen helye a reménynek. Amikor a szíved egy darabja kiszakad, a helyét pedig átveszi az üresség, ott már nincsen helye reménynek. A bűntudat pedig nagy úr. Uralkodik az emberen és hatalmába keríti az érzelmeit. Kinyitottam a tenyerem. Rengeteg rossz ember vére tapadt a bőrömhöz. Olyan emberek vére, akiknek már nem volt helyük a világon. Akik nem érdemelték meg, hogy éljenek. Így örök sötétségbe, örök nyugodtságra küldtem őket. Viszont amikor a lelkem egy darabja távozik a világról, úgy engem is elhagy egy apró szikra ami a hitemet életben tartotta. A nadrágomat dörzsöltem, majd az ég felé pillantottam. Nem így kellett volna történnie. - Tegnap este megszületett a kisfiam - suttogtam fátyolos tekintettel. - Igazi harcos. Az apjára ütött! - szomorú mosolyra húztam az ajkam, majd megráztam a fejem. Évekig kerestem a választ arra, hogy miért születtem a világra. Kerestem a választ, amire későn jöttem rá: vigyázznom kellett volna a testvéremre, aki egész életében egy embernek akart bizonyítani. Nekem.

A gondolataimat félbe szakította Elisabeth, aki lassan a hátam mögé guggolt, és a vállamra terített egy pokrócót. Kezét a vállamra tette, majd puszit nyomott az arcomra.  - Még mindig nem hiszem el, hogy fejbe lőtte magát a testvérem - szorítottam meg a kezét remegve.

- Lewis bátor férfi volt, de azt hiszem, hogy egy dologtól mindennél jobban félt. Attól ha elveszik a szabadságát - suttogta elcsukló hangon.

- Pedig kibírta volna! A börtön tanít és segít jó útra kerülni - lábammal félre rúgtam az üveg alkoholt, ami Lewis sírjának csapódott és darabokra tőrt. Hangos sírásban törtem ki, és Elisabeth karjai közé feküdtem, aki a mellkasomat átkarolva vigyázott rám.

Amikor megtudtam, hogy Lewis mivel zsarolja Elisabethet, elmentem hozzá, a felvételt pedig leadtam a rendőrségnek. Így tartottam helyesnek. De ezzel halálra itéltem a testvéremet is. Tudtam, hogy mi vár a testvéremre. De támogattam volna. Mindenben támogattam volna. De azt nem tudtam, hogy túlságosan gyenge lesz ahhoz, hogy börtönbe menjen. Ezért inkább fejbe lőtte magát. - A legfájdalmasabb az, hogy nem tudtam megállítani! - mutattam sírva a sírjára. - Ahogy a fegyvert a halántékához szorítja, ahogy meghúzza a ravaszt és mindent eláraszt a vér... én - nyeltem egyet. - Én cserben hagytam őt! Már akkor cserben hagytam, amikor katona lettem! Kicsim... - fordultam Elisabeth felé. - Én formáltam ilyennek az életét!

Lassan törölte le a könnycseppemet, miközben szomorú mosolyra húzta az ajkát. Itt ült mellettem a feleségem, a szerelmem, a reményem és a gyermekeim édesanyja. De mit ér mind ez Lewis nélkül?

- Idővel minden rendben lesz!

Ezt megismételte, majd felsegített a földről...

Igen! Az idő segíteni fog!

A fiam harmadik születésnapját ünnepeltük. Ott ült a kicsi székében, a mogyoróbarna haja kusza volt a fején található kék  Happy Birthday feliratú süveg alatt. A kezecskéjét a csokoládés tortájába nyomta, miközben Elisabeth nevetve fényképezte őt. Én a nyakamban tartottam a lányunkat, aki nevetve markolta a hajam. A nyári nap erősen sütött, a madarak békésen csicseregtek. Igaz, hogy az idő sokat segít. De a sebet nem tudja teljesen begyógyítani. - Nézd David! Olyan aranyos! - Elisabeth az arcom elé tette a fényképezőgépet, miközben a szememre tettem a napszemüveget. Őszintén elmosolyodtam a képeken, és letettem a lányunkat, aki a kutyához futott.

- Mondtam, hogy Német Juhászt vegyünk! - csóváltam a fejem. - Miért szégyenítesz meg egy Tacskóval? - mutattam a fekete kutyára aki a fűben hemperget.

- Azért mert gyerekek közelében nem biztonságos nagy kutyát tartani! - csapott a fenekemre és nekem támaszkodott.

- Ezért inkább vettél egy hasztalan kutyát, ami még házőrzésre sem alkalmas! Mit fog csinálni ha lesz egy betörőnk? Kifut a házból?! - mutattam a Tacskóra.

- Ha lesz egy betörőnk, akkor fél kézzel leszeded! - csapott a mellkasomra, majd felhúzta a szemöldökét.  - A gyerekekhez visszatérve... - kapcsolta ki a fényképezőgépet, miközben nagy szemekkel végig néztem rajta. - Bevállalnál még egy harmadikat? - vigyorgott.

Ekkor tátva maradt a szám, és a fiamra néztem, aki hiányos fogsorral vigyorgott.

- M... mármint megint?! - vettem le a terepmintás sapkát és a hajamba túrtam. - Terhes vagy?! - léptem hátra egy lépést. Elisabeth mosolyogva bólogatott. - Te jó ég! Köszönöm istenem! - húztam magamhoz a feleségem és hátra túrtam a haját.

- Tehát örülsz neki?

- Alig várom, hogy harmadszorra is apa legyek! - suttogtam könnyes szemmel. - Elmondom Lewisnak! Kimegyek ma a temetőbe!

- Bármikor kimehetsz, életem! - simította meg a szívem területét. - És bármeddig ott maradhatsz! Csak egy dolgot kérek tőled!

- Mi lenne az? - suttogtam könnyes szemmel.

- Csak...gyere haza hozzánk!