Reggel kilenc óra húsz perckor született meg Nadine. Végre eljött a nap amit oly régóta vártam. Felemelő érzés volt amikor meghallottam azt, hogy felsírt. Emlékszek, hogy vér borította apró testét és ráncok az arcát. Száját üvöltésre húzta, apró nyelvét néha kicsúsztatta az ajkai közt. De amikor a mellkasomra tették én is sírtam. Egyszerre volt megkönnyebbülés és nagy teher a számomra. Abban a pillanatban lettem édesanya amikor kicsúszott belőlem. Az érzés semmihez sem hasonlított.  Akkor jöttem rá arra, hogy nemcsak magamért, de őérte is harcolnom kell. Attól a perctől kezdve ő volt a mindenem. Az apró kislányom akit miután a mellkasomra tettek elcsöndesedett. Befogadta a kinti világot. Lábát idegesen mozgatta, kezét ökölbe szorította. És ettől a pillanattól kezdve nem létezett számomra más csak a lányom.

Délután egy óra után engedtek minket haza. Thea néni jött értem aki felkészülten érkezett. Nem felejtem el az arckifejezését amikor megpillantott engem a kislányommal a széken ülve. Nadine épp szopott amikor a nagymamája belépett az ajtón. Kezében babahordozót és rózsaszín takarót tartott. A másik kezében egy kismama táska volt. Abban pedig ruhák a lányomnak. Másra nemis volt szükségünk. Egy emberre lett volna szükségünk... de ő nem volt mellettünk.

- David elment - mutatóujjammal a kislányom arcát simogattam aki nyöszörögve szopott. Olyan törékeny és ráncos volt. De gyönyörű. Ő volt számomra a minden. - De itt volt amikor Nadine világra jött - tettem a kezem a bárányos sapkájára.

Thea halvány mosollyal az arcán oldalra biccentette a fejét és letette a csomagokat az ágyra.

- Tehát te lennél Nadine - mellém állt és leguggolt. Kezével megfogta a lányom apró kezecskéjét és puszit nyomott rá. - Elisabeth, el kell mondanom neked valamit - fürkészte a kislányom arcát.

- Mégis mit? - néztem rá.

- Ma reggel amikor David összepakolt...én oda adtam neki a naplódat - amint kimondta, felálltam és könnybelábadt a szemem.

- Hogy mit csinált?! - ráztam meg a fejem. - A... naplómat?! - néztem a lányomra aki sírni kezdett. Az egetrengető sírása fülsiketítően hatott rám. A mellkasomhoz tettem és elvettem Thea kezéből a rongyot miközben vártam, hogy Nadine büfizzen. - Miért tette?! - néztem rá szörnyűlködve. - Össze fog tőrni a szíve!

- Akkor tőrt volna össze a szíve ha akkor küldöd neki el amikor már Irakban van! - emelte fel a hangját sértődötten. - Segítettem nektek!

- Hiba volt elmondanom magának az igazat - fordítottam neki hátat.

Nem hiszem el, hogy ez történik. Thea néni képes volt engem hátba szúrni! Mégis, hogy volt erre képes?!

Haza fele tartó út néma csendben telt. Én a hátsóülésen maradtam Nadineal akit lassan ringattam a babahordozóban. Tudtam, hogy Lewis házába megyünk. De én nem akartam a lányomat annak az embernek a közelébe vinni!

- Ne haza menjünk - suttogtam hallkan.

- Mégis hova mennél, angyalom? - pillantott rám a visszapillantó tükörből.

- Egyetlen egy helyre - néztem felé. - Vigyen David otthonához!

- És mi lesz a többi ruhával? Nadine ágyával és a játékaival?! - rázta a fejét tanácstalanul.

- Csak vigyen David házába! - kértem ismételten.

- Ezt nem hiszem el! - balra indekszelt és a tengerpart felé vette az irányt. Amint az autó befordult David háza elé nehezen felsóhajtottam. A szívem ide húzott. Még akkor is ha David már nincsen az országban. Megpillantottam a ház havas tetejét. A kémény mellett már omladoztak le a hóbuckák, a ház előtt fa gerenda már korhadt a víztől.

- Este jöjjön értünk - kértem hallkan. - Szeretnék egyedül lenni - pusziltam meg a lányom orrát.

- Érdekes - húzta a száját vigyorra. - Füstől a kémény - amint kimondta a szemöldökömet ráncolva pillantottam előre. A házban sötét volt de a kémény tényleg füstőlt. - Tudod, Elisabeth - fordult felém, hogy a szemembe tudjon nézni. - David mindig is fontosnak tartotta a haza szolgálatát. De neki a család mindig is az első helyen szerepelt.

- Jajh istenem...

Hevesen dobogó szívvel nyitottam ki a bejárati ajtón. Bíztam a lehetetlenben. Imádkoztam valamiért ami talán csak az álmaimban létezhez. A házban meleg volt. Nadine fehér kabátját kicsit kicipzároztam és levettem az apró sapkáját. Csendben volt. Nyugodtan feküdt a karjaim közt. Nem talált okot arra, hogy sírjon. Apró kezét és lábát mozgatta. Száját huncut vigyorra húzta. - Miért vagy ennyire boldog? - a bejárati ajtó mellé tettem le a táskát amire szükségünk lehetett. Ekkor mozgásra kaptam fel a fejem.

Szinte lassított felvételben láttam, hogy a fürdőszobából David sétál ki. Egy fehér törülköző takarta el a derekát aminek a szélét fogta. Nem számított ránk, ezért amikor meglátott minket megtorpant. David óriási szemekkel és mozdulatlan testtartással nézett minket. Rengeteg kérdés cikázott bennem. Miért nem ment el? Mégis mikor jött haza? Mikor gondolta meg magát? De azt hiszem, hogy a legfontosabb mégis az volt, hogy Nadine és én végre otthonra leltünk. David karjai közt.

Ekkor megindult felénk. A mozdulatai határozottak voltak. Egy centire állt meg tőlünk. Kezét a kislányunk feje alá helyezte, másikkal a derekamat karolta át.

- Bemutatom neked, Nadinet - amint kimondtam, David szeméből záporoztak a könnycseppek.

- Ó istenem! Elisabeth.... - Nadine arcát nézte aki végre megpillanthatta az édesapját.
Felismerte őt. Kezével David arca felé nyúlt, szájávával hangosan gőgicsélt. Mintha már nem az én karjaim közt szeretne lenni. - Olyan gyönyörű vagy - óvatosan nyúlt a baba hónaalá és magához vette. A könnycseppektől elmosódva láttam, hogy a karjába veszi és lehajolva hozzá beszívja az illatát. - Itt van apa. Mostmár itt vagyok - szájával puszit nyomott a fejére, közben engem húzott magához. Meztelen hasára tettem a temyerem és oldalra biccentettem a fejem.

- Visszajöttél - suttogtam. - Haza jöttél - pityeregtem hallkan. Ekkor a fülem mögé tűrte az egyik hajtincsemet.

  - Valami azt súgta, hogy nem mehetek el - lehajolt hozzám és a könnyei közt lassan megcsókolt. Szenvedélyes és forró csók volt. Tökéletes és igazi. Az ajka tökéletes táncot járt a számmal. Nyelvét az ajkaim közt a nyelvemhez csúsztatta. Megsimította. Játszott vele. Halk nyögés szakadt fel a torkomból ahogy csak csókolt és csókolt.

Este nyolc órakkor a kandalló előtt feküdtünk. Együtt babáztunk. Tudtuk, hogy csak ideiglenesen maradhatunk Davidnél ezért minden pillanatott kiélveztünk. Egymás mellett hasaltunk miközben Nadine a takarón feküdt és hatalmas boci szemekkel nézett minket. David felé pillantottam. Istenem olyan sokat változott! Az arca megviselt volt. Mintha minden másodpercben gondolkozott volna valamit. Puha száját összehúzta, a szemöldökét ráncolta. Haja kicsit már megnőtt, de még mindig ugyan olyan rosszfiús volt mint eddig. Gyönyörű férfi volt. Sima zöld póló volt rajta egy zöld terepmintás nadrággal. Dögcédulája a nyakából a padló felé lógott. Vállán kidudorodtak az erek ahogy támasszkodott. Kéztetést éreztem arra, hogy megfogjam az arcát de nem mertem. - Minden olyan gyorsan történt - suttogta. Kezével a babánk fejét cirógatta. Nadine pedig hallkan cumizott. A rózsaszín cumi monoton tempóval mozgott a nyáltól nedves ajkai közt. Tündéri volt. - Félek, hogy ez nem a valóság - szemét összeszorította és ismételten kinyitotta. Ekkor egyenesen felém fordult. - Elisabeth, miért nem mondtad el?

Megtört. Összetört. Fáradt volt lelkileg és fizikailag. Nem egy katona, hanem egy megtört férfi hasalt mellettem. A hangja... a tekintete... mintha egy megtört kisfiú nézett volna rám. Én pedig sokadjára is szerelmes lettem ebbe az emberbe. Csak hat órája ismeri a kislányát, mégis azt érzem, hogy ő beleszületett az apaságba.

- Nem mondhattam el neked. Lewis egy csapdát állított nekem!

- Tudtam, hogy köze van hozzá! - kezét összeszorította, a bicepszén megjelentek az erek. Kedvem támadt végig simítani a bicepszét egészen a derekáig, hogy utána újra felfedezzem azt ami ruha alatt van. - Elisabeth nekem ez most nagyon fáj - nézett a szemembe.

- Tudom. Tudom - bátorságot vettem, hogy a kezére tegyem a kezem. Megfogtam és alig érezhetően megszorítottam. - Együtt sikerülni fog - pillantottam a kislányunkra. - Nézd őt - suttogtam. - Olyan aranyos. Olyan ártatlan - amint befejeztem, David lehajolt hozzá és lassú puszikat nyomott a kezecskéjére.

- Még mindig nem tudom felfogni azt, hogy apa lettem - hunyta le a szemét. - Köszönöm Elisabeth.

- Ne! Nekem kell köszönetet mondanom neked! - simogattam a baba arcát. - Csak azt nem tudom, hogy mi legyen ezután.

- Nem engedem annak a férfinak a közelébe a lányunkat! - mondta határozottan.

- Ez nagyon szexi volt - biccentettem oldalra a fejem. - De... muszáj vissza mennem. Lewis gyanakodni fog.

- Maradjatok velem, Elisabeth - fogta meg a kezem. - Mellettem kell maradnotok! - szinte könyörgött. Féltett minket. - Nem veszíthetlek el titeket újra. Azt már tényleg nem bírnám ki!

- Megpróbálom megetetni Nadinet - suttogtam miközben hangos sírás szakadt fel a torkából. - Szeretnél maradni? - ültem a fotelbe.

- Persze. Persze, hogy igen - sétált mellénk és sóhajtva leült a fotel mellé. Összefonta maga előtt a karját miközben levettem a melltartómat is. Magam mellé tettem és türelmesen vártam. David arcát néztem aki küzdött a kövér könnycseppjei ellen. Szinte elvarázsolta őt a kislány aki a mellbimbóm után sírt. Rezzenéstelen arccal nézte Nadine minden mozdulatát. Mintha már most a szívébe véste volna őt. Nadine a mellbimbómhoz hajolt. Mohón vette az ajkai közé, ujjait összeszorította. Megnyugodott. Kezét a mellemre tette, a szemembe nézett. Így kezdett el enni.

  - Ügyes vagy. Ügyes vagy - simogattam a haját. Éreztem, hogy David mögém lép. Lehajolt hozzánk majd puszit nyomott az arcomra.

- Gyönyörűek vagytok - simogatta a meztelen vállamat és mosolyogva nézte Nadinet aki ezuttal az apukájával vette fel a szemkontaktust.

Igen. Végre itt van apa is.