*biip biip biip*
​       Hirtelen mozdulattal felültem és lehúztam a telefonomat a töltőről – ami már egy egész napon keresztül töltődött – és bambán a sötét kijelzőt bámultam. C-csak nem az egyik iskolás barátom? Ránéztem a kijelzőre és egy kicsit lejjebb vettem a fényerőt, mert elvakította még csak ébredező szemeimet.
       ​-Oh tényleg.. nekem nincsenek is barátaim.. – felnyitottam a képernyőt és egy üzenetet találtam apától.

​[Apa, 5:01 de.]
​Nem tudok hazamenni a héten.

      ​Ez így volt rendjén. Mindig is így ment a kapcsolatunk. Olyan se itt, se ott. Volt olyan időszak, amikor az ideje nagy részét velem töltötte, múzeumokba mentünk, éttermeket próbáltunk ki és akciófilmeket néztünk. Imádtam az akció filmjeit. Olyan érdekesek voltak, olyan...mások. Az idő viszont eltelt és apa egyre híresebb lett a koreai idegenvezetők között. Sokan akartak neki munkát felajánlani, a munkanaptára mindig tele volt. Én is megnőttem és megszerettem az egyedül töltött időket. Volt időm valamivel foglalkozni, ami nagyon közel állt a szívemhez. A rajzolás.
​        A rajzolás volt a második kedvenc időtöltésem a tanulás/elemezgetés után. Úgy éreztem, hogy kifejezhetem önmagamat szavak nélkül, amikor a ceruzát megragadva lerajzoltam – néha napján lefestettem – amire gondoltam. Egy kis részt belőlem meg akartam mutatni időről időre és ebben nekem a művészet segített. Különösen mechanikus ceruzával, elterjedtem nevén rotringgal szerettem firkantani. Még egy lázadó szó. 1 pont Emmának! Rotring, rotring, rotring. Most ezt ennyiszer kiejtve, ez egy eléggé fura szó. Ha németül nézzük, a „rot" pirosat, a „ring" pedig karikát vagy körutat jelent.
​        Elhelyeztem magam kényelembe az íróasztalom székébe és elővettem egy rajzlapot.
         ​-Rotring. – némán ültem a papír felett, majd a kezem elkezdett mozogni és az első, ami az eszembe jutott, azt rá akartam vetni a papírra is.
​         Amikor készen voltam, Masont vettem ki a körvonalakból, de egy különös oknál fogva az arcát kihagytam. Egyszerűen nem tudtam semmit sem róla. Se szemszínt, se szemöldököt, se orrot, se ajkakat. De miért pont őt? Erre egyetlen értelmes választ találtam: Ő volt az egyetlen, akivel beszéltem a mai nap folyamán, és nem aki annyi éves lehetett, mint én.
        ​-Nem is mondtam meg neki, hogy hívnak... - most biztos azt gondolja rólam, hogy faragatlan vagyok, amiért még csak be sem mutatkoztam.
​        Talán ez nem is volt baj, mert úgy sem akartam vele barátkozni. Túl más volt. Nem jó értelemben más, mint az akció filmek. Olyan furán más. Olyan más, amit el akartam kerülni, mert úgy éreztem rossz hatással lehettek rám és a jegyeimre. Még csak órára sem jött be. Ilyen barátokra nekem pedig nincsen szükségem. Inkább elkerülöm majd, mintsem hogy belerángasson valamibe, ami miatt később intőt kaphatok.
​        Ó tényleg. Idő ellenőrzés.

​IDŐ:​6:12 de.

​        Tökéletes. Még volt elég időm, hogy egy rövid zuhanyt vegyek. Mikor végeztem, a ruhásszekrényem előtt álltam a fehérneműmben és döntenem kellett. Megint.
​        Zöld kiskosztüm és narancssárga harisnya, vagy kockás hosszú ujjú ing és egy kopott csőfarmer. A második mellett döntöttem, de csakis azért, mert az első ruhadarabot meg szerettem volna tartani valami különleges alkalomra.
​        Felöltöztem és kilépve a bejáraton, kulcsra zártam a házat. Időben voltam, nem kellett sietnem sehova. Lesétáltam a buszmegállóhoz, ami az utca végében volt és közben élveztem a nyár utolsó napsugaraiból megmaradt meleget.
         ​-T-te mit keresel itt? – rámutattam remegő mutatóujjammal a srácra, aki zenét hallgatott éppen fejhallgatóján.
​        Felém fordult és álmosan rám pislogott párat, majd intett fejével egyet, a tudtomra adva ezzel, hogy tudja, ott vagyok. Most volt alkalmam végignézni rajta.
​        Kócos, rakoncátlan, világosbarna fürtjein látszottak, hogy nemrég kelt fel. A szeme a hajszínénél valamivel sötétebb barnával meredt a készülékre, de olyan barátságos szemei voltak. Nagyok, kerekek. Egy csöppet sem olyanok, mint amiket Koreában vagy az ázsiai országokban láttam. Ilyen szempárokról jóval többet le lehetett olvasni az emberekről. Olyan nyitott volt az egész. Akárcsak a széldzsekije. Nem fázik? Szerettem volna megkérdezni tőle, de féltem. Nem akartam, hogy azt gondolja, barátkozni akarok vele.
​         Az orra határozottan arra utalt, hogy csöppnyi ázsiai vagy akár más nemzetiség lapulna benne. Kétségkívül amerikai volt. Nem tudom leírni milyen volt, de se nem horgas, se nem felfele ívelő. Szépen megtalálták a génjei a hangsúlyt és erre egy ilyet alkotnak. Olyat, mint az ajkai.
        ​Keskenyek, mégis valahogy hívogatóak. Az ember legszívesebben közelebb hajolna hozzájuk, ha valamit súgnának. A vékony ajkak nem voltak biztonságosak. Az ember vagy eltudta rejteni igaz érzelmeit, vagy nem. Nem volt határ a kettő között, hiszen sokkal jobban látszott, ha mosolyognak, vagy boldogtalanságuk lefele kunkorítja a széleket. Két embernek lehetnek ilyen ajkai: aki nem titkolja érzelmeit, vagy pontosan az ellentéte. Ha tud és valamit el is akar titkolni. Nem akartam egy olyan ember társaságában lenni, aki nem az igazat mondja. Nem akartam hazugságban élni.
​
​        A busz megjött, mi meg külön helyekre ültünk. Miért van itt? Miért lakik a közelemben?
​        A suliba érkezve a szerencsétlenségem tovább folytatódott. Ő a terem ötödik padjában ült, pontosan mögöttem. Habár nem is tett semmit, nem bántott, nem beszélt hozzám, nem akartam a szeme előtt lenni. Nem akartam, hogy bárhogy is kezdeményezzen. Nekem.. szükségem volt lány barátokra. Okos, kedves, igazmondó barátokra.
​         Körbenéztem a teremben és klikkekre volt felbontva az osztály nagy része.

​ELEMZÉS:​a, Kinézetre már lerí róluk, hogy plázacicák
​​​​b, Pávafiúk
​​​​c, Emma Kim Lee
​​​​d, Mason, akivel sokan szeretnek beszélgetni, de ő mégis inkább mögöttem alszik.

​       Hát... most el vagyok veszve. Szerettem volna szívesen beszélgetni az A csoportban levők társaságával, de sajnos tudom, hogy mivel nem értek a sminkeléshez, nem is sminkelem magam, nincs dizájner táskagyűjteményem, nem fogadnának be.
​       Eljött hát a menzaszünet és egyedül foglaltam helyet egy sarokban levő asztalnál. Szerettem a sarokban lenni. Onnan mindent beláttam és elemezgethettem nyugodtan az embereket kedvemre. Egyedül. Egyedül... Alone.
       ​Befejeztem az ebédemet és az üres tálak lustán ücsörögtek a tálcámon. A jelzőcsengőt meghallva, gyorsan felpattantam és a tálcámat a tálcalerakóhelyhez vittem. Már éppen el akartam hagyni a pultot, amikor mögöttem harsányan felnevetett egy csapatnyi diák.
        ​-Hah, látszik, hogy nem éhezel, malacpofa. – egy szőke hajó srác kék szemei csak úgy ragyogtak, ahogy a szavak elhagyták száját egy másodperc alatt.
​        Mindenki felnevetett, engem leszámítva. Aucs, ez fájt. Még soha nem hallottam senkitől sem azt a jelzőt, hogy „malac", de úgy alapjáraton sem használtak rám még semmilyen jelzőt. Ez komolyan szíven ütött.
       ​-Menj vissza a farmra, Röfi, Springfieldben nincsenek ólak, bocsika. – egy másik fiú. Fekete, festett haj, a két oldalán két szőkeséggel.
       ​-Nem hallottál minket, talán süket vagy? – egy csaj rázogatta a manikűrözött kezét a szemem előtt, de lefagytam. Szó szerint a földbe gyökerezett a lábam.
​       A szavak, a jelzők csak úgy visszhangoztak a fejemben és magam előtt láttam az arcukat. A boldog kifejezést, amikor kiejtik a sok mindent, amit a fejemhez vágtak. Körülbelül heten lehettek, ebből pedig csak három sértést hallottam meg, de a fülem még mindig csengett a magas frekvencián nevető, kihidrogénezett hajú lányok megjátszott nevetésétől. Csak akkor kaptam észbe, amikor az igazgató jött a folyosóra és a hideg szellő megszárította legördülő könnyeimet.
​       Szipogtam. Nagyon sokáig. Semmi kedvem nem volt bent maradni az órákon, de nem tehettem meg, hogy hazamegyek. Az én érdekemben maradnom kellett, hogy jegyzeteket készítsek. Hiszen nem volt senki, akitől kölcsön tudtam volna kérni az órai anyagokat, ha hiányzom. Egy telefonszámot sem tudok az osztályból.
​        Kicsöngettek, én meg alig vártam, hogy hazarohanhassak. A haza vezető út sokkal távolibbnak tűnt és úgy éreztem, mint akit a világ rejtélyeiből egyet megfejtett. Nem a stréber eszem miatt nem kedveltek az emberek. Itt másról volt szó. Amikor meghallottam azt, amit eddig annyira próbáltam bő és fura ruhákkal eltakarni, az most egy szempillantás alatt a képzeletemben cikázott a gondolatok között és már nem értettem a világot. Azt hittem nem számít a kinézet, de ez nem így van. Igenis számít. Legalább is ennek a generációnak ez a legfontosabb.
​         Mindig azt hittem, hogy ha okos vagyok, az emberek kedvelni fognak, mert sok mindenről tudok nekik mesélni. A naprendszerről, az oxigénről, fotoszintetizálásról és még sok másról. Viszont ezek senkit sem érdekeltek rajtam kívül. Azt hittem, ha elemzem az emberek szokásait, viselkedéseit, könnyebben a közelükbe tudok kerülni és nem kezdek görcsölni csak hogy valakivel pár szót cseréljek. Nem ez történt. A stréberek stréberek maradnak, és az emberek nem kedvelik őket jobban. Túlságosan mások.
​         Pont, mint ahogy én gondoltam Masonre.. Annyira sajnálom. Nem is adtam lehetőséget arra, hogy jobban megismerjelek.
​         A futásom hazáig tartott és amint az ajtóhoz értem, éreztem, ahogy térdeim és combjaim remegnek a megerőltetéstől. A kulcscsomóval babráltam és közben a könnyeimmel küszködtem.
​         Sikeresen kinyitottam az ajtót és a táskámat a cipőtartó mellé dobva besiettem a nappaliba, és a kanapéra dőlve bőgni kezdtem. Fájdalmas volt hallgatni a sírásomat, úgy éreztem 17 évnyi keserves, belső fájdalmat eresztettem ki magamból. Tudom, hogy szörnyen néztem ki. A taknyom mindenhonnan folyt és a legközelebbi dolog, amibe bele tudtam törölni, az a ingujjam volt.

​IDŐ:​9:57 du.

​        Milyen gyorsan telik az idő, amikor az ember átsírja a délutánt. Feltápászkodtam, és enni sem volt kedvem. Undorodtam magamtól, a testemtől. Annyi időt eltöltöttem elemzéssel, de a saját testem haldoklását sem vettem észre.
​        Felmentem a szobámba és egyszerűen nem akartam a sarokban levő tükörbe belenézni. Ha magamra néztem volna egy másodpercnyit is, biztos megint elsírom magam. Az eszem éveken keresztül próbálta velem elhitetni az egészségem ellentétét, de a mai napon rájöttem, hogy mi igaz és mi nem. Túlsúlyos vagyok. Ennyi, erre nem lehet mást mondani. Túl fáradt voltam, hogy gondolkozzak. Ráfeküdtem az ágyra és elaludtam percek alatt.

​        Nem emlékszem a tegnapiból semmire nagyon, csak egy dologra. Arra, hogy megígértem magamnak, hogy meg fogok változni. Megváltozok, hogy elfogadjanak. Hogy legyenek barátaim. Hogy kedveljenek. Edzeni fogok és kihagyom a vacsorát. Oda fogok figyelni arra, hogy mit viszek be a szervezetembe.
​        Barátokat. Fogok. Szerezni.