Annak a szilveszteri bulinak is hamarosan két éve. És én még mindig a múltban ragadtam, meg játszva, hogy minden rendben van. Pedig nincs. Nagyon nincs.

Szóval aznap éjjel anyum hívott azzal a hírrel hogy valami baj van és menjek haza. Ezek után, meg azonnal le is rakta.
Hangja sietős volt, hallatszódott az aggodalom, és azt is ki tudtam szűrni a rövidke beszélgetésünkből, hogy a sírás határán van. Így nem volt szükség szavakra ahhoz, hogy megértsem, valami hatalmas nagy baj van. Méghozzá Daniel-el.

A hívás után csak hosszasan néztem a Holdat, és nem vettem le róla a szemem. Alex folyamatosan próbált szóra bírni, de a torkomban keletkezett gombóc nem tette lehetővé, hogy bármit is szólalhassak. A könnycseppek folytonosan gördültek le az arcomon, és mit sem törődve velük berohantam a kabátomért a hatalmas tömegbe, ahol mindenki kicsattant a boldogságtól.

Alex követett és a karomat ráncigálta, hogy mondjam már el neki mi történik. Pedig én tudtam. Pontosan tudtam, hogy anyám minden egyes szavát hallotta. Mégis.... Azt várta hogy ismételjem meg, ezúttal én, akár egy szerencsétlen, aki most hamarosan távozik ebből a szar buliból. Mert ez már nem a szilveszterről, és a tüzijátékokról szólt, hanem arról, hogy egy lány se maradjon szűzen. Én pedig ebből nem igazán kértem.

–Mond már el mi van! - üvöltötte túl a zenét Alex.

–Kint elmondom, oké? - kérdeztem, és tovább mentem a szobákig, ahol a hátizsákom hevert, és mellette a telefontöltőm. Azonnal be is dobtam az említett tárgyat a táskámba, és a vállamra kaptam a táskát.

Alex mindezt végig nézte, és széttárt karral nézett rám.

–Elmész? - csukta be az ideiglenes szobám ajtaját, ezzel a kinti zene hangját is eltompítva. Sokkal jobban hallottam a hangját, mostmár nem kellett üvöltöznünk.

–Igen. Nem maradhatok itt. Az öcsém... - kezdtem bele.

–Várj meg. Jövök veled. - mondta, és elment egy másik szobába, a saját cuccaiért.

Én hosszasat sóhajtva mentem a falhoz, le dobtam a táskámat a földre, és a hátamat nekitámasztva a falnak, csúsztam le a padlóra. Magamhoz húztam a térdeimet, és közéjük temetve az arcom, folyamatosan az éjfél utáni történtekről cikáztak a gondolataim. Bárcsak lehetne egy olyan nap, amikor nem pusztítanak el a saját gondolataim... Annyira reméltem, hogy az öcsém jól van... Hogy semmi baja. De folyamatosan rossz előérzetem volt, ez pedig ezek szerint megint nem hazudott.

–A francba! - suttogtam, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy Daniel jól legyen.

Hirtelen kinyílt a szoba ajtaja, és Shelly lépett be a küszöbön, Ben száját harapdálva, majd később elterültek az ágyamon, és nekikezdtek egymás nyakának szívásával.

Alex. Ha hallasz. Gyere ide. És ments ki innen. - gondoltam és meredten figyeltem a jelenetet. A legjobb barátnőm épp arra készült, hogy Ben-nel lefeküdjön, miközben én itt ülök a sarokban, és félek megmozdulni, nehogy észrevegyenek.

De igazság szerint nem igazán akartam végignézni a jelenetüket. Volt nekem elég bajom. Így terveim szerint határozottan felálltam volna onnan, és megkeresni Alex-et, de... Csak a bokámat tudtam megmozdítani. Azt is csak az ajtóval ellentétes irányba, így alig vártam, hogy Alex végre visszajöjjön.

~Na jó. Szedd össze magad. Felállsz, és kimész innen a francba.~
- nyugtáztam magam, majd nem sokkal később fel is kászálódtam a földről.

Reméltem, hogy Shelly és Ben nem vettek észre, de az az igazság, hogy meg akartam óvni Shelly-t az ilyen baklövéseitől. Így hát tehetetlenül kinyitottam az ajtót, és kimentem onnan. Shelly ekkor az ajtó felé kapta a fejét, és csodálkozva nézett rám.

–Mia? - szólalt meg száraz hangon majd lelökte magáról Ben-t. Én ekkor csuktam be az ajtót.

–Ó, de jó hogy itt vagy. Azt hittem már ki jöttél onnan és mindenfelé kerestelek. - mondta Alex, én meg csak biccentve megfordultam, és a kijárat felé tolakodtam magam.

Mikor kiértünk, a hideg és friss levegő újra kicsípte az arcomat, majd a kocsim felé elindulva keresgéltem a kocsikulcsomat.

–Azt add ide nekem. - kapta ki a kezemből Alex a kis Audi-márkás tárgyat.

–Hé, az én kocsim!- szereztem volna vissza sikertelenül.

–Jó kis verda. - simított végig a kezével az A8-as motorháztetején.

–Ne nyulkáld össze. Az apám nem tűri az ujjlenyomatokat.

–Szóval nem is a tiéd, huh? - mosolyodott el.

–Figyelj, nekem nincs időm erre. Mennem kell Floridába. Úgyhogy add ide azt a kulcsot.

–Nem.

–Mi?-tettem csípőre a kezem.

–Nem.- nevetett.

–Add már ide, mennem kell. Tudod hogy mennyire sürgős.

–Nem kapod meg a kulcsokat. Mivel én vezetek. - forgatta meg az ÉN kulcsaimat az ujjai között.

–Na azt már nem... Biztos hogy nem fogsz.... - mondtam de azonnal félbeszakított.

–Meggy-pálinkat ittál, vagy tévedek? - ült be a volán mögé, én meg karba tett kézzel ültem be, mellé. Semmi kedvem nem volt vele utazgatni egyet, és pláne nem akartam elismerni, hogy ezúttal neki van igaza. Alex vigyorogva indította be a kocsit, én meg az ablakon kinézve figyeltem, ahogy a szilveszteri buliház egyre távolodik. Végül a helyszín olyannyira távolodott tőlünk, hogy már csak az utána lévő tájat figyelhettem meg.

–Mit mondott anyukád? - szólalt meg Alex hosszas hallgatás után.

–Nem tudtál volna hallgatni? - néztem rá, és gyorsan el is kaptam róla a tekintetem, amikor rájöttem, hogy egyenesen egymás szemébe néztünk.
–A... Azt mondta, hogy valami nagy baj van..... És, hogy haza kell mennem. Ennyit tudok én is. Mivel ezután rögtön lerakta.... - gördült le akaratlanul is egy könnycsepp az arcomon.

–Figyelj.... Ha ez az egész lejárt... És újra Floridában leszünk, akkor szeretném ha tudnád, rám számíthatsz. Kivéve azokat a helyzeteket amikor nem. - kacsintott.

–Hülye! - löktem meg a vállát enyhén röhögve.

–Sparks.. - kezdett bele, én meg szomorúan felé fordultam. –Aludj egy kicsit. Hosszú út lesz. Igaz már elhagytuk Giorgia határait, de... Szeretném ha nem aggódnál jelenleg semmi miatt sem. - mondta, én meg halvány mosollyal megráztam a fejem.

–Nem. Nem lehet. Nem akarok aludni amikor tudom, hogy várnak rám. - néztem ki az ablakon és az elhaladó tájat figyeltem. Korom sötét volt odakint, mégis egy egy falu mellett elhaladva hallottam a kutyák ugatását, és láttam a felkapcsolt lámpákat a házakban. Mindenki örömmel köszöntötte az újdonsült évet, és hamis fogadalmakkal bontottak pezsgőt.
Senki nem is gondolná egy ünnep közepette, hogy valakit hatalmas baj ért, és talán a kórházban kell töltenie az egész szilvesztert. Néhány kismama biztosan most készül a szülésre odabent, míg sok más kisgyerek rák, vagy hasonló betegségek miatt nem falatozhat vígan, otthon, ahol egészen biztosan rég járt.

Daniel is... Ha neki is valami baja esett, én abba bele fogok pusztulni...

A gondolatmenetemből Alex zökkentett ki, én meg könnyes szemmel pillantottam felé.

–Nem is tudtam, hogy ilyen puhány vagy Sparks. - jegyezte meg, én pedig egy újabb könnycseppel az arcomon fordítottam el a fejem az ablak felé. Csak az volt a baj, hogy az ablak visszatükröződött, és akárhova néztem, Alexet bámultam. Pedig elhihetitek nekem, semmi kedvem nem volt.

–Inkább maradtál volna csendben...-mondtam elhaló hangon, és éreztem, hogy a gombóc a torkomban egyre nagyobbá válik. Nem tudtam beletörődni abba a gondolatba, hogy Daniel a kórházban fekszik, én meg nem lehetek ott mellette. Nem támogathatom sem anyát, sem apát, mert nem vagyok ott. És nem voltam ott akkor sem amikor a baleset történt.
Mert nekem bulizni volt kedvem, akkor december 29-én, hiába kérlelt az öcsém arra hogy maradjak. Soha nem volt olyan alkalom amikor nem szilvesztereztem volna otthon. És tudva ezt a tényezőt, bulizni akartam. Ki akartam rúgni a hámból. És ezzel a gondolatommal csesztem el mindent. Mert ameddig én buliztam, addig ott, valahol egy távoli megyében, a lakásunkban Daniel hirtelen rosszul lett, és hívni kellett a mentőt. És én nem voltam ott vele, nem én hívtam a mentőt, hanem anyám, mivel én nem voltam ott. És habár ez már 2 éve történt, azóta is átkozom magam. Hiszen ki az a hülye nővér aki nem hallgatva öccse szavára, el megy egy buliba, csakhogy egyszer az életben igazán berughasson?

A fejemet megrázva néztem Alexre aki halvány mosollyal vezetett tovább. Senki sem kérte hogy jöjjön velem, senki sem kérte, hogy vezessen helyettem, mert én hülye voltam és ittam mint az összes tini ribanc mostanában.
De ő mégis jött és mégis vállalta azt hogy vezet ő. És fura de... Hálás voltam neki. Hálás voltam, hogy most az egyszer félretette az egóját és próbált rendes lenni. A bunkó beszólásaitól eltekintve persze.

–Mi az? - kérdezte mosolyogva mikor észrevette hogy nézem.

–Ja semmi, csak.... - akadtam meg.

–Nem kell megköszönd. - mondta, úgy mintha a gondolataimban olvasna. Halvány mosollyal biccentettem, és hátra döntöttem a fejem az anyósülés hát támláján.
–Figyelj csak... Oké, hogy most segítek neked meg minden... De ahogy a második félév elkezdődött, ne nagyon várd el tőlem hogy barátok legyünk. Még egy kissé messze állunk attól. - vakarta meg a feje tövét kínosan. –Szóval.... Az egész suli úgy tudja, hogy szívből utáljuk egymást, és mondjuk ez nem is áll olyan messze a valóságtól... - magyarázkodott, én meg nevetve a vállára tettem a kezem.

–Ne aggódj. Senki se fogja megtudni, hogy nem vagy olyan beképzelt, mint hiszik. - mosolyodtam el, majd hirtelen kipillantottam az ablakon. Be értünk Florida városába, rajtam pedig úrrá lett a pánik. –Úristen... - sütöttem le a szemem.

–Hé. Ne aggódj. Az öcséd rendben van. - nyugtatott, de én nem tudtam nem aggódni.

–Én... Én azt hiszem felhívom anyát. Hogy tudjuk hogy hova menjünk. - tettem hozzá, majd remegő kézzel vettem elő a telefonomat a zsebemből és tárcsáztam anya számát.

–Szia Lia. - szólt a telefonban apu hangja. Ezek szerint ő vette fel. És ezt megtudva még jobban elkezdtem aggódni. –Anyád most nem tudta felvenni, de... - folytatta, én meg félbe szakítottam őt.

–Apa. Itt vagyok az egyik osztálytársammal egy kocsiban. Már a megyében vagyunk. Hova menjünk? Hol vagytok most? - hadartam el gyorsan a kérdéseimet.

–Kicsim. Gyere a kórházba. A harmadik emeleten vagyok a váróban.

–Mi történt Daniel-el? - kérdeztem aggódva.

–A régi betegsége.... Visszatért. -mondta, én meg könnyes szemekkel meredtem magam elé, miközben Alex aggódóan pillantgatott rám.

Véleményt írhattok a komment szekcióba, valamint ha tetszett és esetleg várod a folytatást, jelezd nekem a kis csillaggal!

Utólag is Boldog Új Évet!

2020.01.02.