Haku szemszöge

Egyszerűen nem vágom miért szeretnek az emberek egymás mellett ébredni reggelente. Merthogy két lehetőséged van. Vagy a kínos érzés ráz ki az ágyból ami a tarkódtól érkezik, és úgy nézel szembe a másikkal mint valami idióta, hiszen nem tudod milyen kifogással lépj le. Vagy felébredsz egy százötven méter széles ágy leges legszélén egy tenyérnyi helyen, gúsba kötve nyálasan, amitől aztán úgy érzed magad mint egy idióta, és nem érted mit keresel ott. Tehát akármi legyen mindenképp idióta maradsz.

Ahogy tanult kollégám Karin mondaná ezek az olyan „mi a fasz?" pillanatok. Habár ő csak visszakérdezett amikor ezt ecseteltem neki, de teljesen helyt állt a kérdés.

Azonban ma reggel valami más. A százötven méterből minimum száz az enyém az ágyon, mert Ben annyira elaraszolt tőlem, hogy félő, ha felkelek ledobja a szivacs. Mitöbb, tudom, hogy a legszívesebben kirakna mint egy kutyát, amint kinyitja a szemét, ezért nincs bennem semmi kényszer. Azaz de. Magamhoz akarom húzni az illatától tobzódó takaróm alá, hogy jobban átmelegítsen és visszaaludjak. Talán a szernek valami mellékhatása, ám eszem ágában sincs lelépni. Egyedül azt remélem, hogy nem nő ki tőle még egy fejem.

Gondolataimat követve húztam be az ágy közepére, még zavart, ködös aggyal, hogy kiélvezzem ezt a békés momentumot, csakhogy felébredt, s rekedt hangja átszelte a nyugodt csendet. – A fenekemnél az egy merevedés?

Olyan édesen kérdezte, hogy lassan a cukorbetegséggel viaskodtam. - Dehogyis, csak a szokásos reggeli erekcióm. Aludjunk még egy kicsit. – A homlokom a tarkójához nyomtam, nagy ívben téve rá, hogy elszörnyedt, mert akkor lenne fura, ha máshogy viselkedne. Ez nála alap.

- Menj arrébb! Istenem mit tettem? Hmmh – mocorgott óvatosan, aztán a pihenés utolsó mozgató erejét is elüldözte belőlem elhúzott nyöszörgése – Most mi lesz?

- Semmi. – cirógattam a mellkasát nyugtatásként - Ha bonyolítod a dolgokat az életed nehezebbé válik. – érveltem hátha beválik - Gondolj rám úgy mint az ágymelegítődre, vagy a lágy szélre ami átfújt rajtad.

A hasonlatom kétségkívül nem nyerte el a tetszését. - Ugye viccelsz? Mondhatni az úthenger alatt aludtam. Hála neked fáj mindenem, aligha lehetne szellőnek titulálni.

Bágyadtan sóhajtva engedem el mielőtt a hátamra gurultam. - Ne engem hibáztass! – Nem akartam seggfej lenni, de veszélyesen közel jártam ahhoz, hogy kibukjon belőlem némi utalás az esténkre, ahol ő harsogta, hogy erősebben. Mindenesetre leálltam vele vitázni, mert hihetetlenül jólesett a reggeli csevej, pedig ha a saját elhatározásaimat követném, már a szobámban hédereltem volna. - A sorsunk meg van írva, de nem én írtam. Azt a löttyöt viszont te csináltad.

Kevésbé voltam zavarban amikor rá mosolyogva összenéztünk, mint amennyire ő cikinek érezte a helyzetet. - Egészen élveztem az estét, és nem hibáztatok senkit csak.. 

- Prűd vagy. – segítettem ki.

- NEM! - Förmedt rám, és nem tudtam eldönteni, hogy érdekes, vagy botrányos, hogy még mindig ugyan úgy izgat mint tegnap.

Határozottan imádom a szemeit, hogy ilyen sejtelmesen csillognak akkor is amikor legszívesebben megölne, holott ez ingoványos talaj. Egyáltalán nem vagyok rá felkészülve érzelmileg. Általában szeretem a szexet és ez izgat a partnereimben a legjobban. Benne azonban jelenleg minden lázít. Ugyan szerelmes nem vagyok, és nem is akarok lenni, de egy különös határon táncikál ami a barátság és a nem barátság között lebeg. Szerencsére távol állok az sz-betűs szótól, de a szokásostól eltérően újonnan szerzett érzésekkel lettem gazdagabb. 

A szerelemmel mindig hadilábon álltam, illetve állok a mai napig. Egészen onnantól amikor szakközépben összejöttem egy eszméletlen jóképű külföldi cserediákkal. Odáig voltam érte meg vissza, aztán amikor haza utazott, pusztán annyit mondott félmosollyal, hogy jól szórakoztunk. Sosem gondolt rám úgy, hogy az életem része legyen. Oké, hülyeség tizenhét évesen azt hinni, hogy akivel összejössz életed végéig veled marad, de a szavai mély nyomot hagytak. Mondanám, hogy nem számít, ám azóta se akartam szerelmes lenni. Elérte, hogy kapaszkodjak a romantikus érzéseinkbe amelyek valójában nem is voltak, végül még az illúzióját is elvette tőlem. Na ezért tisztázok le mindent az elején!

- Héj, mennyi az idő? – Ugrott fel Ben az ágyból.

- Kilenc. Körülbelül most kezdődik a második órám, szóval azt hiszem a mai napot kihagyom.

- A francba! – dobta rám a takaró rajta pihenő felét nagy svunggal, hogy a fürdőbe rohanjon – Öt perced van felöltözni, vagy bezárlak a lakásba. – Egy rideg pillantás kíséretében nézett vissza a mondandója nyomatékosítása ként, s a háta mögött becsapta az ajtót. 

Hogy igyekszik a suliba...

- Tegnap este láttam mindent, de csukd be nyugodtan. – nevettem fel – A legnagyobb örömömre szolgálna, hogy megvárjalak az ágyban meztelenül, csak azt nem tudnám eldönteni mitől hibbantál meg.

- Kösz, és ne kiabálj. – nyitotta ki az ajtót fogkefével a szájában miután visszafordult, s oda somfordáltam.

- Ne csináld, legalább egy kicsit megsértődhetnél. Vagy tényleg meghibbantál és vissza kéne vonszoljalak az ágyba? - Persze semmi extra nincs a tetteimben, csupán viccelődök. Bizony, semmi szexuális hatással nincs rám, hisz az logikátlan lenne az előzményeket tekintve, és talán ha elégszer mondom magamban én is el fogom hinni egyszer. – Miért nem válaszolsz? Általában csípősebb a nyelved.

- Bocs, nem vagyok formában. – felelte két öblögetés között.

- Oké, de emiatt most bunkónak érzem magam.

- Mert az is vagy. – Ahogy Ben felém fordult néhány másodpercre olyan arcot vágott amit már-már boldognak lehetne mondani. Számomra viszont valami érthetetlen miért kell mindig hülyét csinálnom magamból. Még vitatkozni se tudok, mert én adtam a szájába a szavakat. - De kivételesen nem hat meg bármit mondj, van más gondom.

Más? – Mármint rajtam kívül? - Nos, ez fura, mint ahogy az, hogy kissé zavarba jöttem s ez nem jellemző rám. Szerettem a tudatot, hogy én vagyok az egyetlen aki, vagy ami miatt fő a feje, noha kétség kívül nem javítottam volna a helyzetemen, ha ezt felhozom. Különben is mit mondhatnék neki? „Héj, kezdjük elölről mert megszegted a játékszabályokat? VAGY. Sokkal kedvesebb vagy mint amihez hozzászoktam és ezt nehezen kezelem?"

Ben mindeközben szélesen elmosolyodott, és ez volt adott napon az első mosolya mely megdobbantotta a szívem, a fülem pedig zúgni kezdett. Elképesztően édesen görbítette felfelé az ajkait. Ismét veszélyesen intimnek éreztem a légkört, így meg kellett törnöm a feszengő csendet. Nem vagyok jó a feszengésben, mindig olyan határozatlannak tűnök miatta, és pontosan tudom hogy látszatra sem gyengülhetek el Bentől. – Szóval mi az? – Pislogtam az alsógatyás srácra, s ő szemforgatva a szekrényéhez ment. Felháborító! Én érzelmi zuhanásba kezdtem, ő pedig meg se erőlteti magát, hogy legalább lesajnáljon, nem hogy válaszoljon.

Ennél aztán már csak az volt rosszabb amikor a kollégiumi szobája ajtaja előtt elköszöntünk egymástól. Egyikünk se tudta mi legyen. Másoknál sose éreztem ilyen bosszantó nyomást, vagy ha igen soha többé nem kerestem, de kivételesen szerettem volna megtartani ezt a kapcsolatot köztünk. Csakhogy az, hogy őszintén szépeket mondjak az ugyan úgy távol állt tőlem, minthogy jelentéktelenül otthagyjam. 

Zavarodottan összenéztünk, majd legalább olyan magabiztos vigyort vettem fel mintha kifeszítették volna az arcom, s próbáltam nem annyira elbénázni a helyzetet. Fogalmam se volt mi van velem azok után, hogy megbeszéltem magammal ez a reggel más. Amíg aludt abszolút felszabadult voltam.

Természetesen ő nem filózott ilyen sokat. Egy sietek kijelentés után intett, és rájöttem az egész kínos szitu hülyeség, mindössze az én fejemben ütött nagyobb szöget. Az önbecsülésem padlót fogott, pedig valójában visszagondolva ez volt a lehető legjobb forgatókönyv a reggelünket illetőleg.

- Azt hiszem innék valamit. – Jelentettem ki összehúzva a kabátom.

- A bugyutaságod ötletgazdag. – Biztosra veszem, hogy ezt a két szót soha egyetlen egy emberi lény se használta egy mondatban. Musubinak, a fellengzős hülyének meg le se esik. - Lehetséges, hogy elfelejtetted, de jelenleg öt emelet magason vagyunk megfigyelésen. Sehol egy bárpult a feltörekvő alkoholistáknak. – Nem kommentáltam a szavait, annál inkább a munkáját.

- Hát ez majdnem olyan unalmas, ha nem jobban, mint suliba járni. Ti mindig ezt csináljátok? – Piszkáltam a körmöm, hogy legalább valamivel teljen az idő. Nagyjából négy órája rostokoltunk egy használaton kívüli raktárépület tetején egyetlen egy távcsővel, és eddig az volt a legnagyobb áttörés öt perce amikor felhívták a főnököt, hogy indulhat az akció. - Musubi! Nagyon aggodalmasnak tűnsz a helyzethez képest. Oldhatom valahogy a hangulatod?

- Nem szükséges mindjárt itt vannak a kommandósok, már nincs menekvés.

- Ne legyél ünneprontó, ez most jutott eszembe rólad, szerintem tetszeni fog. Na szóval.. - könyököltem fel mellé a tető kávájára, mely ezen az oldalon a bordámig ért. - Hogy hívják a békés harci kutyát? – féloldalasan felemelte a szemöldökét miközben rám nézett, ám nem válaszolt, mint ahogy Sorata se amikor felé fordultam - Bambull.. – kuncogtam fel, mert aláírom a poén egész bénára sikeredett. A faszi viszont sokat javított rajta az ábrázatával, s a nagy, ám annál halkabb nevetésben a könyököm fájdalmasan lecsúszott a beton széléről, amiért az ajkamba haraptam.

- Na jó, hivatalosan kijelenthetjük, hogy a nap még így tél elején is megsütötte a fejed. Te régen nem voltál ennyire idegesítő, vagyis másképpen. – javította ki magát.

- Ez az álcám egyik része, csak már nagyon megszoktam. – rántottam meg a vállaim - Gyanús lenne, ha pusztán barátságos lennék. Hagyjuk. Belenézhetek abba a távcsőbe, ha már itt kell vigyáznom rátok? – Kérdeztem esetlenül, mivel még mindig zsibbadt a karom.

- Sorata add oda neki, had lássa milyen egy elnéző, érett emberi hozzá állás. – intett a másiknak, aki már az előtt nyújtotta a szóban forgó tárgyat mielőtt Musubi megszólalt volna, hát elvettem.

- Szerintem egy érett ember nem bizonygatja magáról, hogy érett. – Reflektáltam, s a velünk szemben lévő távolabbi épületre fókuszáltam miután elhúztam a távcső útjából a hajam.

A helyszín körül semmi sem volt különösnek mondható, minden csendesen létezett a térben. Az ember nem hitte volna, hogy az előttem terjeszkedő kopottas narancssárga téglafal mögött mekkora üzlet zajlik. Két - három tejszínű fóliával eltakart ablakon keresztül ívelve vittem tekintetem a negyedikre, melyen a műanyag megadta magát, és be lehetett kandikálni. Ám sehol semmi. Már éppen siklottam volna tovább a következő üveg felületre, mikor többen besétáltak a képbe, s otthagytam legeltetni a szemem. Végre valami, ha izgalmasnak nem is mondható. Mert ugyan mi lenne izgalmas pár kigyúrt, kitetovált gengszteren, egy öregen, és egy vézna kis...AZT A KURVA! Jutott eszembe Bennel kapcsolatban a mondat mely reggel óta váratott magára. Természetesen nem mondtam ki hangosan de nagyon meglepett, hogy őt láthatom, és sajnos akárhogy hunyorítottam, a kép változatlan maradt. Ő volt az.

„MI A FASZ?" Mondogatta egy hang ijedten folyamatosan legbelül, de válasz nem érkezett sehonnan. Aztán kezdtem elveszíteni a fejem dühömben. Eszembe jutott, a tegnap esténk, majd az, hogy tudja milyen az ELIT és végeérhetetlenül árasztottak el a nyugtalanítóbbnál nyugtalanítóbb feltevések. Egyre inkább melegem lett, az arcom pedig égett, de nem hagyhattam, hogy úrrá legyen rajtam a pánik. Pár óvatos levegővétel után az agyam egy kis bugyrában bíztam benne, hogy véletlenül keveredett oda, és nem szerettem volna ha lecsukják, hiszen a törvény az csupán egy része az igazságnak, aminek kivételesen nekem kéne utána járnom. Tehát döntésre jutottam. - Fiúk, hugyoznom kell. – Nyújtottam Soratának a kukkert, s próbáltam a legkevésbé sem tanácstalan arcot vágni, hiába éreztem magam annak. Igen tétováztam, jól akartam csinálni mindent, főleg a munkám, azonban a lehetőségeim lecsökkenni látszottak ezen a téren.

- Látsz itt wc-t? – morrant felém Musubi - Voltál már orvosnál? Remélem tudnak segíteni rajtad, meg a nagyravágyó igényeiden.

- Szerintem a képzeletbeli bárpult mellett van. – Incselkedett immár Sorata is, ami jó jelnek számított. Egyik se vágta le a valódi szándékaim melyek felé vonakodva haladtam.

- Nem, de nem nagy cucc. Csak lepisilek innen.

- Fúj, ne csináld! Mi van ha valaki nyakában landol? – a semmi közepén, ahol csak raktárépületek vannak több kilométeren keresztül...ja, ez életszerűnek tűnik - Tartsd a vizeleted a tetőn és menj arrébb, hogy ne lássam.

- Dehát az előző találkozásunkkor még érdeklődtél a micsodám után Musu. Most meg elküldenél? – biggyesztettem le a szám - Mivel sértettelek meg? – Kérdeztem álszenten, mint ahogy Bent szoktam, és messze, amennyire a lehetőségeim engedték elhagytam őket. Mivel a csobogást imitálni nem lehet hátat fordítva elővettem a telefonom, és egy gyors üzenet írás közben pisiltem. Nos, ha egy filmben lennénk ez lenne az a pont ahol feliratoznák, hogy ezt senki ne csinálja utánam. Ugyanis pont annyira nem biztonságos, mint akármelyik kaszkadőr által reprodukált vetődés, habár itt maximum a nadrágomat pisilhettem csak le.

„ Azonnal tűnj onnan, a hátsó kijárat még esélyes, hogy ne kapjanak el. Higgy nekem."

Szólt az üzenet, aztán meg is csörgettem.

Számolva azzal a minimális eséllyel, hogy visszahív, levettem a hangerőt és visszasiettem a srácokhoz. - Add nekem a távcsövet. – emeltem a kezem Sorata felé – Még nem nézelődtem ki magam.

- Ne! – kiáltott rá a társa, de akkora már késő volt. – Basszus hozzáért.. - Bármilyen vicces fintort vágott Musubi, baljós gondolatok futottak át az agyamon ahogy megrezzent a zsebretett kezembe a telefonom. Ben szinte egyből visszahívott, de nem vehettem fel neki. - Jó, én már nem fogom meg azt a szart. Nem mosott kezet.

- Ne aggódj, pár perc és elkapják őket, Hakunak viszont talán a segítségére lehet. – nyugtatta Sorata – Ezért van itt. A főnök állítja, hogy ennek a klánnak köze lehet az ő ügyéhez, szerintem most már hagyhatjuk nézelődni.

- Szóval te se kéred vissza. – Nyújtottam a srác felé próbaként, mire megrázta a fejét. Jobb állapotomban elmosolyodtam volna a mázlimon, ám jelenleg pusztán egy olcsó poénra futotta. – Ah, ez kemény, szavak nélkül bántasz. – Emeltem a szememhez a távcsövet, és eléggé örültem, hogy ez az egy van belőle. Ugyanis Ben a mellette álló öregbe karolva lassan eloldalgott a képből. Fogalmam sincs hogy csinálta feltűnés mentesen, de kisétáltak a helyiségből.

Megkönnyebbültem amiért hitt nekem, azonban még nem volt biztos, hogy megússza, mert a rohamosok alig pár perccel ez után érkeztek meg. Nem tudom miért ragaszkodtam hozzá, hogy én ölhessem meg, de találkozni akartam vele, hogy megmagyarázza. Érthetővé kellett tennie mindent.