Ben szemszöge

Színes füstfelhők robbannak szét körülöttem miközben lebegek. Már a látvány csodálata boldoggá tesz, holott a szemem alig tudja feldolgozni amit tapasztal. A lábaim alá nézek és átfut a gerincemen a hideg a felismeréstől, hogy hol vagyok, ellenben élvezem a felhőtlen súlytalanságot. 

Érzem dobbanni a szívem, ahogy egyre határozottabban pumpálja a vért, ébresztget. Nem különösebben érdekel, a tudatom mégis kezdi becsempészni az apróbb emlékeimet, s ezer, meg ezer képkocka pereg le a lábaim alatt, mintha életre akarna kelni. Aztán az utolsónál megszűnt a lebegés.

A pilláim elnehezülten nyíltak ki a kellemes álom után. Az oldalamon feküdtem, és amikor kitisztult a látkép, Satoshi ott olvasta az újságot az orrom előtt, ezért gyorsan be is hunytam. Nyilván tisztában voltam vele, hogy találkozunk, csak arra nem készültem fel, hogy mi lesz majd. Tulajdonképpen nem tettem semmi rosszat, mégis érdekelne, sőt per pillanat az foglalkoztat a legjobban, hogy vajon egy egytől tízes skálán mennyire vagyok bajban.

- Röntgen hozz a főnöknek egy dupla csokis jegeskávét. – Suttogta Mágnes közvetlen a másik oldalamon. Őszintén szólva a frászt hozta rám. - Menni fog?

- Mi ez a kérdés? Kételkedsz a képességeimben?

- Neem, - húzta el, a szót mélyítve a hangján - a képességeidet sose kérdőjeleztem meg. A memóriád annál inkább, hogy emlékszel-e mindenre. Szóval..

- Értettem, hozok egy kávét, mielőtt mérges leszek rád.

- De... - halkult el, aztán már csak morgott - hah, komolyan mondom, ha rosszat hoz a fejére húzom.

Miért állnak ezek felettem? Nem! A jobb kérdés az az, hogy ki hajtogatta így alám a kezem? Mintha ezer tű szüntelen szurkálná az egészet! Nem bírom tovább! 

A hátamra vetettem magam egy nyikkanást sem hallatva, pedig a morgás kaparta a torkom, hogy felszabadítottam a zsibbadó karom, ami természetesen ez által még rosszabb lett. - Megmozdult!  – A francba veled Mágnes!

- Hol van Röntgen? - rezzent meg az újságpapír - Mindegy, hívd ide a dokit. Mondd meg neki, hogy várhatóan felébred, hozhatja a gyomortükröző bizgentyűit, meg amiket akart. - Öm...azt hiszem bajban vagyok, ki kell jutnom innen.

Dermedten fekve a félelemtől, a szívem hatalmasat bukfencezett a mellkasomban. Kialakult némi bizonytalanság bennem hogy kivitelezzem a szökést, de mielőtt dűlőre juthattam volna Toro berontott a szobámba. – Barátom! Felébredt már? – rohant az ágyamhoz, hogy megszorongassa a zsibbadt kezem – Jézusom, ezt a durva a fertőtlenítő szagot, ami itt van...nem csoda, hogy még alszol. Ébredj királyfi, elhoztam a herceget!

Azonban nem engedelmeskedtem, valamiért sötét fellegként lebegett fölöttem a hiba lehetősége, hogy ha kinyitom a szemem, abból még problémák lesznek. Visszavágytam a letompult delíriumba, mert ott nem voltak gondolatok, nem volt min aggódnom a jövőmmel kapcsolatban. Persze nagyon jól tudtam, hogy ez csupán egy utórezgése a lelkemnek amely a valóságtól elrugaszkodott nyugalomra vágyik.

- Hagyd már békén fiam, még csak most adott életjelet! Eddig a szemét se nyitotta ki. - csattant a hátán egy ütés, hisz náluk így szokás, és feltehetőleg Toro mint általában összehúzta magát.

A fura az volt, hogy közben elvette valaki tőle a kezemet akinek két puha ajkát éreztem az ujjaimon. Gondolkodás nélkül ránéztem. Haku leplezetlen örömmel az arcán, lágyan figyelt, de Toro mosolya sugárzott. – Amellett nézd meg apa, a gépeket. Az életjelei kezdenek normalizálódni, csak a herceget kellett prezentálnom.

- Te mit vettél be fiam? - húzta le Satoshi az olvasó szemüvegét.

- Az most nem érdekes. A lényeg, hogy eladtuk amit ránk bíztál, vagyis Ben. – mutatott rám, aki próbált Haku segítségével felülni - Ő adta el, de jó kis móka volt..bocsánat munka.. jó kis munka volt.

Az öreg valami nagyon csúnyát üzent a tekintetével. - És mennyiért adtad el te isten átka?

- Apa, bízz bennem. Nem szivárványért vagy szeretetért árultam. – majd elővette az ingatlan szerződéseket, hogy mik kerültek a klán, és az apja nevére. Én is láttam a papírokat. Nem keveset kaszáltak vele. 

- Hogy találtál ilyen vevőt pár rekeszre?

- Van egy fanatikusa. Kinek jó, kinek rossz hír, de akadt egy bácsika, aki ismeri Ben „műveit" ahogy fogalmazott. Állítólag őt is csak megfizeti valaki, tehát nevezhetjük futárnak. A megbízója viszont nem lehet tudni ki volt.

- Para – köszörültem meg a torkom, próbáltam leküzdeni a csomót ami benne keletkezett amióta felébredtem, de nem figyeltek rám. Apa és fia vitába keveredett.

- Igyál. – adott Haku a kezembe egy pohár vizet, felderítve szemeivel, mint aki tudja mi vár ránk miután hazamentünk...bár lehet, hogy pusztán az én fantáziám járt máshol, és igazából azt nézte jól vagyok-e, ezért megnyugtattam.

- Minden okés, köszönöm. 

- Ígérem veled maradok. - simogatta meg a hajam levezetve kezét a tarkómra, s a legrosszabbkor öntött el a vágy. Kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben.

- Hát pont ez a baj. – jött ki belőlem, aztán korrigálhattam, mert nem így szerettem volna kinyögni amire gondoltam –  A szerelem eszementé tesz mindkettőnket. Rohadtul elvonod a figyelmem. – Visszaadtam a kezébe a poharat, majd amíg mindketten tartottuk füléhez hajoltam – Most éppen a kulcscsontod. – Kétségkívül tudtam volna sorolni több mindent ami a fantáziámat képezte, mint például a szája, a formás combjai, vagy a kellemesen szorító kezei, azonban ez elég hatásos volt. Haku hátrahúzódva mélyen a szemembe nézett, s összerándult a belsőm – Na igen, pont ez a tekintet az ami miatt sose vennénk észre egy zaklatót amíg baj nincs. Ilyenkor mondhatni túlontúl egymásra hangolódunk...

- És ez a probléma nem is fog megoldódni egy kétnapos szexmaraton nélkül. – Kicsúszott a kezemből a helyzet irányítása. Pislogás nélkül olyan dögösen kontrázott rá, hogy még én sem tudtam elvonatkoztatni attól amit mondott.  Ajakát beharapta ahogy lassan mély levegőt vett, és a félelmeimet elreptették a hasamból szárnyra kelő pillangók.

A fene vinné el! Ha itt ilyen ígéreteket kapok kénytelen leszek többször kórházba kerülni. Nem számítottam tőle semmilyen ajánlatra, főleg, hogy eddig azt hittem úgy nézek ki mint akin átment az úthenger, de ezek után már semmiben sem voltam biztos.

- Gondolod elég lenne két nap? – elalélva kérdeztem meg. Amióta elrabolták és visszajött mintha hatványozódott volna minden közöttünk. Ráadásul különös izgalomba hozott amikor visszakérdezett.

- Jól sejtem, hogy nem kéne megcsókolni mindenki előtt? – Basszus, és még mindig lehet vadítóbb! Veszélyes ahogy az ajkaimat nézi. 

Bólintottam. - Bár kórházban vagyunk ne okozzunk szívrohamot senkinek. 

- Héj ti meg mit sutyorogtok? Hallhatnánk mi is? – kiáltott felénk Toro, mert megelégelte az apja kérdéseit, azonban benyitott Mágnes, az oldalán egy fehér köpenyessel - Á, a doki, aki megnézi a lábadozót. 

- Kérem menjenek hátrébb had vizsgáljam meg a beteget. – Ismét ledermedtem. Miről beszél? – Ne féljen csak meghallgatom a szívét, és a légvételét. - nyomta le a kezeim - Szerintem nincs szüksége több infúzióra, a gépek értékei alapján jobban lesz. Érdekes, mert még a véréből sem jöttünk rá mi lehet a baja. - Nem csak az orvost, de sikerült Hakut is meglepnem, aki felhúzta a szemöldökét, én viszont elégedetten mosolyogtam rá. Vannak dolgok amikben jó vagyok. – Szeretném bent tartani vagy két napra, hogy rendesen kivizsgáljuk.

Számíthattam volna rá, hogy kínzás alá vetnek, ám öntelten hibátlanra csináltam a szert. Segítség kérően Torora szegeztem a szemeim, hátha kitalál majd bármit amivel rávezeti a dokit, hogy szívja vissza ezt a mondatát. Már – már szavak nélkül könyörögtem a barátomnak, azonban valami félrement az üzenetben. – Jól van, ne nézz így rám. – szólalt meg végül – Nem akartam üres kézzel jönni, mindenkinek jár a fájdalom díj, de ezeknek nincs ajándékboltjuk. Amúgyis a szándék a fontos, és siettünk. - pillantott szúrósan Hakura.

A remény szikrája kialudt. Nekem kellett megoldanom a helyzetem. - Satoshi, hálás vagyok, hogy aggódsz, de kérlek ne vesztegesd rám az orvosokat. - fordultam felé - Mellesleg valaki másnak kéne átadnod a stafétát. Biztos, bőven ismersz Toron kívül sokkal rátermettebb embereket. A fiadat pedig rejtsd el valahol, hogy ne tudják ki ő. Senkinek se jó, ha a véletlen szerű gondolatok csak úgy kicsusszannak a száján. 

- Komolyan mondod?

- A legkomolyabban. Együgyű és haszontalan.

- Mármint, az orvos dolgot.

– Igen, köszönöm a segítséget, de semmi szükség a vizsgálatokra. Jól vagyok, szeretném elhagyni a kórházat. - néztem az orvosra - Elkészítenék a kilépő papírjaimat? – Sietve kellett lépnem mielőtt kéretlenül mindenféle csövet dugdostak volna a testembe.

- P-persze. – biztosított meglepetten – Csupán reméltem, hogy marad, mivel ez rendkívül különös, és ez az ön érdeke is.. 

Satoshi arcán mintha mélyebbek lettek volna a barázdák, mint eddig amikor megforgatta szemeit. - Talán most nincs bajod, de ez idegesítően felelőtlen húzás, és hiába mutatod, hogy jól vagy, egy bizonyos ponton túl nem működik a színlelés. Te nem ilyen...hoh, azt hiszem helyben vagyunk.

- Hagyom Önöket, hogy megbeszéljék. - tette zsebre kezeit az orvos, mikor az ajtóhoz lépett - Keressenek meg, ha dűlőre jutottak.

Amint kisétált, az öreg rögtön elővette a hátborzongató tekintetét. - Elárulná valamelyikőtök mi folyik itt konkrétan? – nézett gyanakvóan, hármunkra - Mi ez az egész?

Hangjára összerezzenve fújtam ki a tüdőmből a levegőt - Rendben. Szerintem térjünk a tárgyra. Igen, ahogy azt már sejted én gyártottam le azt amitől ilyen állapotba kerültem, ráadásul természetes összetevőkből. Nem véletlenül nehéz kimutatni a szervezetben. - furcsa, de elismerően bólogatott -  Azért csináltuk, hogy elcsalogassunk, és a többiek addig visszaszerezzék amit el kellett adnunk. 

- Ennyi? - kérdezett rá, mert a reakcióját figyeltem. 

- Nem. Főnök, sokat jelentetek nekem mint a családom. De érts meg, nem a drogiparra akarom elpazarolni a tudásom. Gyerekkorom óta ez a hobbim, nincs olyan lehetőségem, hogy nem csinálom. Különösebben szabadságra sincs szükségem szeretek kutatni, mégsem ragadhatok le itt. Engedj el. Továbbra is támogatni fogom a klánotok, de nem leszek a kétes üzletek része. Megígérem Haku sem fog problémát okozni, az életemmel felelek érte.

- Az életeddel? Még csak nem is ismered. – hadonászott Satoshi idegesen.

A tarkómtól égett a fejem, de tudtam, hogy ki kell mondanom. - A szerelem ilyen.

- Mármint hülyévé tesz? Tehát igaz, hogy együtt vagy vele? - Hallgattam. Egyszerűen jobb ötletnek tűnt, mint bármiről magyarázkodni vagy pont letagadni azt ami történik. A szerelemhez néha elég csak egy kacsintás, egy szép szó vagy egy mosoly ami átöleli a szíved, és betölti az űrt. Néha nincsenek okok, mégis ha akarja az ember ha nem megtörténik, hogy a vonzalom kialakul. Méghozzá nem akármilyen vonzalom.. – Rendben.. – fordult Haku fele – egy percig se hidd, hogy megöletném Bent. Annál hamarabb vágatnám le a férfiasságod.

- Arra nem lesz szükség! - Rohadtul bele kellett szólnom. Ne fenyegetőzzön ilyenekkel, mert megvédem ami az enyém!

- Most vele beszélgetek, csendben tudnál maradni?!

Haragudhatnék Satoshira a húzásai miatt, de fontos nekem, pusztán egy makacs ember. Sajnálom, mert valószínűleg kényelmetlenül érzi magát, hogy Hakut választottam, aki rendőr, mitöbb egy férfi...

Eddig nem ismerte a prioritásaimat, és tudom, hogy ez a dolog...Hogy fogalmazzam meg? Átlagon felüli? Nos, akárhogyis számomra az. Jobb ha olyannak könyvel el amilyen vagyok. Mármint persze fáj, ha nem fogad el az akitől esetleg elvárnám, és sosem volt ez téma köztünk, csakhogy nem tagadhatom le egy részemet se, egyetlen sejtet se. Ez vagyok én, és nincs mit szégyellnem, még ha benne csalódást is keltek. 

Egyébként sem dobnám el senki miatt a legjobb dolgot ami történhetett velem az életben! 

- Most nézd meg, ezeket a hálátlan fattyakat! Milyen jó kedvűek amiért behúztak a csőbe egy öregembert! Együtt két perc alatt kikészítenek. Azt ajánlom vigyázz velük. - bosszankodott - Nem mellesleg köszönöm, hogy rendőrként fedezted az üzletet. Mint látod jók abban, hogy megválogassák maguk köré az embereket. – húzta felfele ajkait, melyek hamar lekonyultak ahogy a fiára és rám nézett – Vége a szórakozásnak. Még gondolat foszlányok sem voltatok amikor én már főnökként irányítottam. Nem örülök, hogy a bolondját járattátok velem. Egy darabig nem akarlak látni titeket! - szűkítette össze szemeit, s megcsóválta a fejét mikor találkozott a tekintetünk - Pár hét múlva viszont keress meg Ben, addigra lehiggadok. - Került volna ki, de hiába. Toro nem engedte távozni.

– Apa, ez azt jelenti, hogy nem mehetek haza? – Satoshi behunyta a szemét szusszantva és ahogy  kinyitotta félretolta, hogy otthagyja – Király!

- Minek örülsz ennyire? - mosolygott rajta Haku - Pénzed sincs.

- A-a. – csóválta meg a fejét ő is mint az apja – Szerintem túlértékelik a barátokat akik azt hiszik hogy ismerik a másikat. A sulis szekrényemben van a vészhelyzeti családi bankkártyám. Tehát mehetek nyaralni! Elviszem a motort...Hopp, odáig szükségem lenne egy fuvarra. Ben, Haku, majd beszélünk. Utol kell érnem apát.

- Uh, végre vége. - Emeltem a kezem a homlokomhoz, és lentebb csúsztam az ágyban. A megkönnyebbülés elsöprő erővel talált rám. - El se hiszem, hogy eljutottam idáig. Toro lelépett, Satoshi nem fog többet zaklatni és tényleg csak egy egyetemista leszek.

- Örülök neked. - simított Haku a fejem búbjától az arcomig, melyet a tenyerében tartott meg. A tekintetének szó szerint súlya volt és egyre sűrűsödött a feszültség köztünk. Nagyot dobbant a szívem  miközben elhúzta bőrömön üvelykjét. - Egyébként aranyos vagy ebben a hálóingben.

A mellkasomban dúló izgalomtól nehezemre esett levegőt venni. - És még nem is láttad a hátulját.. Menj gyorsan az orvosért, be kell vetnünk magunkat az erdőbe a lakókocsival, hogy minimum két napig ne találjon ránk senki.

Haku felszabadultan nevette el magát. - Én akartalak boldoggá tenni! Mondd miért mindig te teszel engem azzá?

- Talán mert, ha te boldog vagy, akkor én is.