Sziasztok! 

Megint beszálltam Mamzi egyik kihívásába, szóval hamarosan olvashattok egy független sztorit az oldalán. 

Bevallom, nem tudom más hogy kezeli ezeket, de nekem nehéz átváltani egyik történetről a másikra valójában ezért láthattátok ezt a részt piszkozatként amit nem tudtatok megnyitni. De hétfőig, hogy ne maradjon ki ez a hét Haku szemszögét is igyekszem elkészíteni.

Szóval mm_Mamzi_75 alatt a Szex On The Beach kihívásán több jó sztorit találhattok. Az enyém címe Extra szoba szerviz lesz, de ha kitette majd, még írok all-ban.

Ben szemszöge

Elhagytuk a szokásos kocsmai közeget ahol már az emberek jobbra-balra dőltek a pultra. Jobb is, mert valaki felfedezte a zenegépet, melyben túl kevés általa kedvelt dal volt. Alap esetben semminek sem vagyok az elrontója, ha bulizásról van szó. Én szintén szeretem a Born to be Wild-ot, de amikor ötödjére csendül fel a füled mellett egyhuzamban....az egészen gyilkos szándékokra sarkall. Főként, mivel a hangos zene miatt nem hallottam az előttem folytatott beszélgetést. 

Habár nem maradtam le semmiről, számomra később derült csak ki, hogy a kék hajú suhanc, Kino volt a legesélyesebb abban, hogy segíteni tudjon nekünk. Toro állítása szerint a többieknek túl sok időbe telt volna információkat szerezni az ismerőseiktől, ám Kino állította, hogy olyan embereket látott akik nem messze a lakhelyétől egy hasonló furgonnal voltak, mint a mi lakókocsink. Na de ne szaladjunk ennyire előre..

- Szóval akkor tisztázzuk. – állt meg a kékhajú útközben, amikor már jó húsz perce sétáltunk a kocsmától – A barátaid, akik elhagytak – mutatott Torora, majd ugyanazzal a lendülettel rám, hisz a nyomukban kullogtam – őt is elhagyták? Mert az kicsit furcsa, hogy követ minket, te meg hátra-hátra nézel mintha attól tartanál, hogy elveszik. - A srác összeszorított szemöldökkel állt előttünk, a homloka ráncosodott az összpontosítástól, és én úgy éreztem mintha ismét gyerekek lennénk akiket Satoshi lopáson kapott. Csakhogy mi nem azért kaptunk szidást mert loptunk, hanem azért mert lebuktunk. Aztán jött a fejtágítás, hogy hogyan csinálhattuk volna jobban.

- Ja, hogy az....hazudtam.

- Toro! – szóltam rá.

- Miért? Nem kell belekevernünk. Jobb ha nem jön tovább, csak elmondja hova menjünk. - Igaza volt, ezért egy fintorral a másik felé böktem a fejemmel, hogy folytassa, s morcosan karba tettem a kezeim. – Tehát...a Yamaguchi klánból vagyunk. Bizonyára ismered őket. – Kino bólintott – Hosszú lenne mindent elmondani, de van egy emberünk akit elraboltak, és most őt akarjuk kimenekíteni.

- Ó, ebbe tényleg nem lenne jó belebonyolódni. – tartotta fel a mancsait.

- Nem is kell, pusztán mondd el amit tudni akarunk. – nyugtatta barátom, viszont a srác kotnyeles volt.

- De ti miért keveritek magatok bajba egy valaki miatt? Lehet, hogy pénz van a dologban?- csillantak meg a szemei, és kedvet kaptam letörni. Elfogyott a türelmem.

- Mert együtt vagyok vele! Érted? – kiabáltam rá – Áruld el merre menjünk!

- Csillapodj. - felháborított, hogy még a kezével is nyugtatni mert, ezért lehunytam a szemem amíg tízig nem számolok - Megértelek, vegyél pár mély levegőt! Tudod, a boldogsághoz vezető út néha rémálmokon keresztül vezet. Egyedül az a szerencsénk, hogy egyszer mindenki felébred.

- Te valami buddhista pap vagy ezzel a szent szöveggel? Vagy mi? – Kissé kínos volt, ahogy barátom mellém állt. Direkt előttem szólalt meg, mintha attól félne, hogy összetöröm Kino lelkivilágát.

- Toro nem vagy az anyám, hogy megvédj. 

- Valóban, én szebb vagyok nála. - pillázott, és nagyot kellett szusszantanom. Mindkettő a határaimat feszegette, Kino viszont oltári jól mulatott. 

– Ez jó! – röhögött - Király a humorérzéked!

- Megindulhatnánk végre? - forgattam meg a szemeim, melyek végül a kékhajún állapodtak meg - Hol a kocsi?

- Innen kb két kilométerre, de veletek maradok haver! – köpött a tenyerébe, hogy kezet fogjon velem és kibéküljünk, azonban nekem valahogy nem jött meg a kedvem kezet rázni vele.

- Csak menjünk. – hessegettem előre, s kissé megnyugodtam amikor befogva a száját vette a jelzést.

Ez a fajta békesség mégis illúziónak hatott. A pulzusom ugyanis véletlenül sem ment lejjebb ahogy közeledtünk a cél felé, mivel kétséges volt, hogy mi vár minket. Az egész életem a főnök és a családja kőrül forgott. Tiszteltem, és azt hittem különlegesen bánik velem, egészen addig amíg Haku meg nem jelent az életemben. Akkor kezdett a szememben is átváltozni azzá, akitől mások félnek.

Általában ha valakit kihágáson kaptak azt vagy azonnal kivégeztette, vagy meghallgatta az álláspontját és úgy határozott mi legyen vele. A legtöbbször hagyta, hogy megharcoljon az ember a saját életéért, aztán ha győzött még megbocsájtott neki, ha viszont nem... nos, akkor már úgyis mindegy volt.

Bizony, bizony, én egyedül ő rá, azaz Satoshira számítottam, hogy megleckéztet. Ami nagyjából meg is történt, hisz nem véletlenül küldött ide. De hogy csak úgy elrabolja valaki Hakut a semmiből, arra az életben nem gondoltam volna. 

Talán egyszer rendőrként húzott ujjat Spuriékkal, csupán nem tudott róla? Jó kérdés, és minden bizonnyal felesleges is. Nevetséges, hogy a legelső pillanattól kezdve attól féltem, hogy a bűnöző életem miatt veszítem el a szerelmet, erre beleszeretek egy zsaruba, akinek a háttere épp oly zűrös mint az enyém. Már nem tudom melyikőnket hibáztassam. Azt hiszem pár óra leforgása alatt az agyam számtalanszor indult újra.

Pedig milyen szép volt amikor szimpla egyetemistának látszottunk egymás számára... Emlékszem akkoriban az volt a legnagyobb gondom, hogy a tekintetem rengetegszer a farmernadrágjára tapadt. Olyan feszes volt benne a feneke, hogy az már tökéletesnek tűnt! Többször kábán bámultam bele a látványba, ezért emlékeztetnem kellett magam, hogy én ezt nem akarom. De igenis akartam. A világom megtelt vele, és ami rajta túl mutatott az egyre kevésbé érdekelt. 

Ja, miatta lettem agyilag zokni, aki nem figyeli a baljós jeleket. Ráadásul jelenleg olyan mintha a szívemben szárnyaló pillangó visszafejlődött volna hernyóvá és az eddig simogató szél egyenesen azt suttogná a fülembe, hogy soha többé nem fogom őt látni. 

Kész téboly az egész.

Az út nagy részében én nem szólaltam meg, és bár próbáltam elvonatkoztatni a nyomasztó agymenéseimtől, de mint a példa mutatta nem voltam benne túl sikeres. Természetesen az sem segített, amikor végül megláttam a lakókocsit kibelezve egy benzinkút előtti parkolóban. 

A szőnyeg kilógott a részben leszakadt ajtókon, és ahogy lassan közeledtünk, már a földön néhány kiszakított kábel darabba botlottam. Feltehetőleg a vezetőfülkéből származtak. A látványtól megrándult az izom a szemem alatt, az orrcimpám kitágult, aztán csak hagytam átfutni magamon az érzéseket, mígnem a könnyeim óvatlanul lefolytak az arcomon. Határozottan nem voltam jól.

- Semmi esély.

- Ne sírj. – vigasztalt Kino, bár őszintén szólva megnéztem volna azt az embert aki erre a két szóra abbahagyja az addigi tevékenységét. Mégis mit csináljak, amikor azt érzem, hogy az életem darabjaira hullott, és az egyik pillért, ami még támasztott kivették alólam?

- Nem sírok! – bizonygattam, mert utáltam a könnyeimet, hogy megint előjöttek, és iszonyatosan meglepett, hogy a kijelentésemre Toro még fejbe is vágott.

- Ahogy mondod! Hát ilyen hozzáállással biztosan nincs esélyed. Nehogy most add fel nekem, vagy megrúglak! – fenyegetett tovább - Haku feladná, hogy megkeressen? Szerintem nem! Még nekem is elmondott mindent magáról csak, hogy megtaláljon amikor azt hitte bajban vagy. Szóval szedd össze magad, és gondolkodjunk együtt, mert a könnyektől semmi sem fog változni! – szűkítette össze szemeit, majd kibökte azt a mondatot mely a legfurábban hangzott az ő szájából - Nőj fel!

Annyira mérges voltam, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. De aztán... - Még te mondod? Ezerszer gyerekesebb vagy nálam! – töröltem meg az arcomat.

- Tényleg annak nézel? – tette az oldalára kezeit szembeszállva velem - Ezt nem hiszem el.

- Akkor használd a fantáziád! – Véletlenül sem engedtem neki. Nem értettem miért kell ütögetni.

- Használom! Most is azt képzelem, hogy legalább egy kicsit szeretsz! – monda komoly arccal a képembe, s mindketten elnevettük magunk. Nagy eséllyel úgy néztünk ki mint két elmeháborodott.

- Furák vagytok. – próbált beleszólni a kékhajú, de neki nem osztottunk lapot.

– Stikkes vagy! - húztam oldalra a szám.

- Csak annyira mint te...- sóhajtott Toro a nagy vallomása előtt - így adom a tudtodra, hogy nem vagy egyedül.

Megcsóváltam a fejem, és lágyan a karjába bokszoltam. - Rosszabb a helyzet mint gondoltam. Szeretlek.

- Ne sirass meg légyszi...- szorította össze az ajkait és vagy fél percig fixen egymást néztük, amíg Kino ismét közbe nem szólt. Fogalma nem volt mikor kell csendben maradni.

– Akkor szent a béke? – kérdezte feszengve – Csak mert amikor eljöttem legutóbb a kocsi mellett még nem így nézett ki, és hát nem venném a lelkemre ha miattam lennétek haragban.

Toro válasza, az volt, hogy a mi szerelmünk örök, ezért a srác arcán valami leírhatatlan rajzolódott ki. Biztos voltam benne, hogy nem akartam tudni mire gondol. Csupán az érdekelt, sőt dühödten részegített, hogy nem láttam a következő lépést. A kocsihoz mentem, hogy körbenézhessek, hátha az ad némi tanácsot, viszont belülről rosszabbul nézett ki mint kívülről. Az asztal és a kanapé eltűnt. Az ágyból pusztán a keret maradt meg, és a beépített titok szekrény a többivel együtt üresen tátongott. A lelkem egy kis része pedig, mely még reménykedett, hogy valamilyen csoda folytán Haku felbukkan elsorvadt.

- Mondanám, hogy hozzunk benzint meg gyufát, de elég csak egy gyufa a kútnak és ez is felrobban. Ha akarjátok én jó pénzért vállalom. - Kino egyre kevésbé volt szimpatikus, de ezt még nem osztottam meg vele.

- Hagyd. Talán valaki majd beköltözik. – legyintettem, s miután sarkon fordultam az ajtóhoz és ismét a szabad levegőn voltunk, újra megpróbáltam normálisan kommunikálni vele – Nézd, köszi, hogy ide kísértél minket, de a továbbiakban nincs szükségünk a segítségedre. – mondtam, ám mivel a gyomrom korogni kezdett a mosolya kiszélesedett.

- Pedig tudok a közelben egy rántottcsirkést. Ott leülhetnénk megpihenni.

Őszintén szólva az összes energiámat felemésztette a nap amin lassan túl voltunk. Aludni nem tudtam volna, de éhesnek éhesnek éreztem magam, ezért nem vitatkoztam vele. Engedtem, hogy tovább vezessen minket.

– Finom? – húztam össze a szemöldököm Torot hipnotizálva, mert úgy nézett ki, hogy nem ötletelünk Haku felderítésén, amíg el nem kezd emészteni. Én viszont már túl voltam a csirke burgeremen. Mitöbb a sült krumplin is amit a kékhajútól kaptam. Megdöbbentett, hogy külön hozott nekem valami szósszal leöntve, de az ingyen üdítő esett a legjobban.

- Finomabb lenne, ha közben nem kéne madárcsicsergést hallgatni a fák közül. Bűntudatom van. - nyammogott a kezében lévő negyedik combon.

- Ha ennyire zavar legyél vegetáriánus. – ötletelt Kino, de azt nem tudhatta, hogy Toro néha úgy viselkedik mintha az emberi világtól távol született volna.

- De hát az vagyok! Egyedül olyan állatot eszek ami növényevő...ha csupán zöldséget ennék vegánnak hívnám magam.

- Fogalom zavarban van. – intettem a srácnak, hogy hagyja barátomra nyugodtan, mert úgy sem lehet elmagyarázni neki, de Toro csak erősködött.

- Biztos nem.

- Okés, de a csirke eszik kukacot. – mutattam rá kedélyesen, kíváncsi voltam a reakciójára.

- Tényleg? – dobta el a csontot ami a kezében volt – Fujj...rendben, ha ettől meghalok, akkor a síromhoz egy marha steak-et kérek. Az tuti növényevő!

- Toro, ne mondj ilyet! – udvariaskodott Kino ellenben velem, aki sokkal őszintébben tudta mondani ugyanazt a mondatot.

– JA! Ne mondj ilyet, az túl drága! – tettem a kezem a gyomromra, mert elkezdett mocorogni. Valami nem találta a helyét odabenn.

- Ó, csak nem kevés pénzetek van? – puhatolózott Kino – Tudjátok bárkinek akad itt a határ mellett munka, ha szeretnétek. Az egyedüli kérdés, hogy meddig mennétek el érte. Már ha értitek mire gondolok.

- Értjük, és kösz, nem. – utasítottam vissza.

- Tuti Ben? – kérdezte Toro miközben az asztalra dőltem – Lehet, hogy nem ártana egy kis benzin pénz a biztonság kedvéért. Sejtem, hogy van még, de egy rakással buktunk ma. Teszem hozzá anélkül, hogy veszítettem volna.

Kino pusztán mosolygott, mivel a legtöbb az ő zsebében landolt. – Ezt ugyan nem adom vissza, mert megdolgoztam érte, - paskolta meg a tárcáját - de meg vannak a kapcsolataim, ha meggondolnátok magatok munka téren.

- Nem fogjuk.. - nyöszörögtem.

- Ha azt mondja nincs szükségük rá, akkor nincs is. – A szemem a hang irányába kaptam, a fejem ellenben nem mozdítottam meg, hogy felemeljem az asztalon elfektetett karomról. 

A szívem fel-le liftezett a torkomtól a gyomromig ahogy Hakut magam elé hallucináltam. A kába zavarodottság pedig ijedséggel járt. Megijedtem, hogy eltűnik, holott bizonyos voltam benne, hogy nem valódi.

- Jól van, én csak segíteni akartam. – Emelte maga elé a kezét a kékhajú, és érdekes volt, hogy az elmém szüleményével került szóváltásba. 

Vagy mégse csak én képzelem?

A belsőmben szárnyra kapott valami, mégis szédültem, mert fájt. Szó szerint fájt a hasam. Egyszerre voltam felszabadult és boldog, noha a hányinger kerülgetett. Percről percre rosszabbul lettem, s izzadság cseppek gördültek le a gerincemen, mígnem jólesően Haku hűs kezei közé fogta az arcom. Ekkor jöttem rá, hogy valóban előttem áll.

- Ben, jól vagy?