Haku szemszöge

A sors néha kifürkészhetetlen. Azt hisszük a nyugalom amit minden nap élünk adott lesz, maximum mi keverjük fel olykor a lét tengerét, hogy legyen benne némi izgalom. Ám sajnos nincs ez mindig így. Tanulhattam volna az eddigiekből, és az a baj, pontosan tudtam mennyi probléma adódhat ezen az úton, én mégis itt vagyok Bennel. Hogy megér-e ennyit? Nos, azt mondanám a pokolba vezető út jó szándékkal és szerelemmel van kikövezve. 

- Haku, attól, hogy ilyen szorosan húzol magadhoz nem leszek nagyobb biztonságban, csak kényelmetlenebbé teszed a földön fekvést. – panaszkodott, azonban a szemem sarkából figyeltem a rezdüléseit, szüksége volt rám.

- Tényleg ezt tettem? – emeltem le a kezem a derekáról, mintha ott sem lett volna, és abban a kevés fényben ami az ablakokból beszűrődött a szemét vizslattam - Soha sem hagynám, hogy bajod essen.

Csak néztem, és néztem a szívem pedig egyre hevesebben vert a reakciójától. A nyugtalansága gyengédséggé változott, s a vonásai meglágyultak. Szinte azt hittem álmodom, de nem pusztán emiatt. Olyan szeretetteljesen ért az arcomhoz, ahogy egy ideje már szerettem volna, ha hozzám ér. Egyszer s mindenkorra megbabonázott. – Ha mégsem sikerülne akkor sem fogok haragudni rád. – Suttogta, ellenben a mondani valóját félbeszakította egy ajtó csapódás.

A lövések kint abbamaradtak, mitöbb lépéseket sem hallottunk, viszont a vezető ülés felől olyan hang törte meg a csendet, mintha a kerékgumi eresztett volna. – Felkelni, ez valamilyen gáz! – ugrott fel Toro.

Ben bólintott, hogy igazolja és az agytekervényei sebtében beindultak. - Nincs különösebben erős szaga. A foszgén, kén-hidrogén, és a többi halálos szar kizárva, szerintem könnygáz lesz. A francba is, ki akarnak minket csalogatni! - tette maga elé a karját, hogy kevésbé érje a tüdejét a gáz, habár már mind köhécseltünk.

- Van citromlé a konyhában! – okoskodott tovább Toro, és az állkapcsa megfeszült a határozottságtól, akár a lábai a félsztől ugyanis mondhatott bármit, azok nem mozogtak. 

- Srácok, - csaptam rá Toro hátára, hogy kizökkentsem, és miközben beszéltem egyből mozdultam nehogy megállítsanak – fogalmam sincs minek a citrom lé, de én megnézem a hátsó ajtót. Nem maradhatunk bent örökre. – nyomtam le a kilincset előre tartott fegyverrel amint odaértem, habár a szememet elhomályosították az óvatosan gyülekező könnycseppek. – Tiszta a terep, igyekezzetek! – engedtem előre őket némi kéréssel - Toro, Ben maradjon köztünk, és ne engedd le véletlenül se a fegyvert tartó kezed. Nehogy el kezd törölgetni a könnyeid!

- Basszus, minek nézel? Nem kenném bele jobban a cuccot! – Frusztrált kicsit, de elengedtem a fülem mellett, hogy újfent okosabb.

- Túl sokáig tartott kijutnunk. – kapkodta Ben köhécselve a friss levegőt - Add ide a dugi fegyvered! Ilyen állapotban tök mindegy, hogy melyikünk lövöldözik. – tapogatta le a haverját, az a bolond, meg jóízűen nevetni kezdett.

- Most mit csinálsz? Csikizel...- Halálpontosan úgy viselkedett, mintha egy tudatlan kisiskolás lenne. Aggódva kapkodtam a fejem körbe, hogy mikor jelenik meg valaki, de nem láttam azt se aki jóformán az orrunk előtt volt.

- Szép ti sírva kacarásztok, mi meg az életünkért harcolunk! – sóhajtott fel Medaka. Rejtélyesen nyugodt volt, ezért egy kicsit én is ellazultam.

- A lövésekre ébredtünk. Mi a fene ez az egész?

- Ha minden igaz, már semmi, mert elintéztük. – Nyilván az „elintéztük" szócskát ki kellett emelnie, amivel elérte, hogy morcos legyek.

- Nem hiszem, hogy lelövetnéd a jövőbeli főnököd, aki pénzel. Ben pedig ahogy észrevettem nem jeleskedik a bandita életben. – Medakán kívül kivételesen semelyikőjük nem kötött bele az elhangzottakba.

- Tehát készüljünk fel, hogy használhatatlanok vagytok, és csupán a babérjaitokon ültök? – Biztos elment az esze..

- Hagyd őket, végülis leléptek azok a szemetek. – jelent meg Spuri, majd rágyújtott – A baj csak az, hogy vittek magukkal valamit. Mágnesék most nézik át a lakókocsit, hogy pontosabbat tudjunk.

Ben bólintott. - Menjünk hozzájuk. Legalább kimossuk a szemünkből ezt a szart.

Látszott rajta, hogy Toroval együtt elszégyellte magát a lecseszés után. Egyedül én nem, és nem azért mert rendőr vagyok, hanem azért mert ha logikusan nézzük mindössze céltáblának lettek volna jók. Nos, néha tudni kell megtartani magunknak a gondolatainkat. Szükségtelen vita lett volna belőle, ha elmondom a véleményem.

A hideg víz felfrissített, az álmot pedig kiűzte a szemünkből. Minden ajtót kinyitottunk, hogy kiszellőzzön a kocsit, viszont amikor bementem a telefonomért, még nem volt meg a komfort érzetem. Ezért pár darab meleg ruhával kint ragadtam a többiekkel. A hajnali napfény sugarai megjelentek a fűben ahova a fiúk a csikkeket dobálták. Vészesen fogyott a cigijük, nekem meg a türelmem. Az őrületbe kergettek a kesergésükkel. Olyanokat kérdezgettek, hogy: Most mit csináljunk? Találkozzunk így a megrendelőkkel egyáltalán? Meg hogy: Szerinted a főnök tényleg képes lenne egyesével kitépni a hajunkat? Nem csak falhoz állít és lelő? Illetve azt is, hogy: Ben, milyen alapanyagok kellenek hozzá? Drága?

Ezeket lehetett felváltva hallani, no meg összekuszálva más szavakkal, mivel az ajzószer egy részét ellopták. Egyébként drága. Még szép.. Természetesen drága az alapanyag és drága az áru. Nem csupán az elkészítését kell megfizetni, ami kizárólag laboratóriumi körülmények között kivitelezhető. Különösebben nem akartam, de kénytelen-kelletlen ezeket is megtudtam. Nem csak azt mennyire hatásos. Pedig nekem bőven elég lett volna az is. Alig vártam, hogy egyedül vagy maximum Bennel legyek. Ráadásul a korai idő ellenére kvázi toporogtam, hogy felhívhassam Karint, főleg az üzenet után amit hagyott.

- Ben, nekem itt bűzlik valami. – sutyorogtam közelebb hajolva, hogy más ne hallja – Nem stimmel az egész.

- Haku, elvitték a drog felét, én halott vagyok. Ezen kívül mi az ami nem stimmel? – húzta el édes száját szomorkásan, mintha az élete komolyan romokban heverne.

- Oké, megértelek. De fel se merült benned a kérdés, hogy honnan tudták hova van elrejtve az a pár rekesz lámpaszesz? – megrántotta a vállait és szentül meg voltam győződve róla, hogy megbolondult amikor felfele görbítette ajkait - Most miért mosolyogsz? Ennyire nem voltam vicces.

– Szeretném, hogy tudd, ha történik velem valami az nem a te hibád. És azért mosolygok, mert ha ezek is életem utolsó pillanatai, boldoggá tetted. – Az érzelgős Ben még nagyon új volt nekem. Mondták, hogy a halál árnyékában mindenki megváltozik, de erre sose számítottam. - Akármennyire abszurd ami köztünk van, tetszik, hogy aggódsz értem meg úgy a dolgokért körülöttem. – fordult teljes testtel felém, megérintette a hajamat és hátra simította a halántékomon. Fogalmam sincs honnan, de tudtam mi következik. Könyörögtem a jóistennek, hogy csak innen ne forduljon vissza, ám ő nem várt senkitől bíztatásra. Az álkapcsommal a kezében húzott magához, hogy elvegye a levegőmet, amelyet minden mozdulatával szaporábban vettem.

Az érzések tengere varázsütésre megbénított, a szívem mégis őrülten dübörgött amikor oldalra billentette a fejét, hogy kényelmesebben hozzám férjen. Hideg ajkai felmelegítettek, s a kinti fagy máris elviselhetőbbnek tűnt, holott a belsőmben óriási csata dúlt. Őszintén bíztam benne, hogy nem csupán epeszteni akar a reménnyel, mert abba belehalok. Imádtam a kezdeményező Bent, szerettem az ízét, ahogy beszívta az ajkam, s legszívesebben a farpofáiba markolva kaptam volna fel, hogy az ágyba repítsem, de még mindig szellőzött a kocsi.

- Ez is kínos volt? – hajolt hátrébb leplezetlen kíváncsisággal, de ekkorra megrögzötten tartottam, nehogy újra kicsússzon a kezeim közül.

- Ne képzeld, hogy ennyivel megúszod. – izzadt a tenyerem, annyira izgultam, hogy elillan a pillanat – Valld be, hogy te is szeretsz.

- Ha már ilyen édesen kérsz, - szusszantott kegyesen, bár kerülte a tekintetem - lehetsz a pasim a megmaradt napjaimra.

- Áll az alku. – adtam egy puszit az arcára, amivel megpecsételtem az egyességünk – És most gyere velem. Megkeressük azokat a tolvajokat. – fogtam meg a kezét, ám ahogy fordultam Toroba ütköztem.

- A halál olyan mint a szerelem. Nem akarod, hogy megtörténjen veled, de rohadtul romantikus.

Hátborzongató. A torkomon akadt minden szó hirtelen, míg meg nem köszörültem. - A hideg ráz néha attól amit mondasz.

- Engem is... Ez nem bátorság, hanem őrültség! – a hangja talán most először veszedelmesen csengett - Te tényleg el akarod vinni Bent azokhoz akiktől pár órája a földön fekve majréztunk? Meg akarod nevettetni őket?

- Nem, vagyis de, de nem azért... Mindegy. – néztem körbe, hogy Torohoz hajoljak, akinek az arca úgy felderült a hadoválásomtól, mintha csak erre játszott volna – Sokan vagyunk ehhez, később elmondok mindent.

– Rendben, - egyezett bele - mégsem léphetünk csak úgy le.

- Vannak terveim.

Azt továbbra se tudtam mi miért történt, vagy hogyan. Még mindig fenn állt a tévút lehetősége, azonban a többiekben egyáltalán nem bíztam már. El akartam vinni a fiúkat a közelükből, és Karin sms-e adott némi reményt, hogy megoldjuk a dolgokat. Persze ezt nem közölhettem be egyenesen, hát megkértem a két jómadarat, hogy bármit mondok támogassanak. Meggyőztük a kis csapatot. A négyes elindult a maradék cuccal a megrendelőkhöz, mi pedig Karin testvéréhez. Szükségünk volt rá minden szempontból, mert ennyi idő alatt egyszerűen lehetetlen vállalkozásnak tűnt Bent kiképezni. Ha gyorsan halad és egész nap gyakorlunk, akkor is hetek teltek volna el, mire harcra képes lesz. Toro meg amilyen nagyon szeret keménykedni olyan szeleburdi. Több gondot jelent, mint segítséget. Haza kellett valahogy küldenem, csupán egy jó kifogás szükségeltetett még.

Végső soron nyilván az se mindegy, hogy ha kettesben maradunk az újdonsült barátommal mi lesz. Izgatottá tett a gondolat. Nem csupán az, hogy akkor szexelhetünk majd amikor akarunk, hanem az is, milyen érzelmi töltéseket vagyunk képesek átadni a másiknak. Vajon hogy mennek ezek a dolgok?

- Min nevetgélsz magadban? - Toro nem bírta a hosszútávú csendet, ezért kirángatott az egyre pikánsabb gondolataimból.

- Ostobaságokon, - feleltem zavartan - váltsunk témát.

- Hmmm, ha akarod, legyen. – direkt nem néztem rá, de esküszöm úgy viselkedett mintha sejtené, hogy min tűnődtem - Mi van ha visszafordulnak Spuriék, és nem találnak a vásárban, ahol most elvileg kutatnunk kéne?

- Semmi. Az önállóságban az a legjobb, hogy nem kell mindent megmagyarázni másoknak. – válaszoltam, s a gázra léptem, hogy mihamarabb eljussunk a legközelebbi faluba, ahol mi bérelhetünk valami járművet, őt pedig hazaküldjük.

- Mit is mondtál egyébként, mi a teljes neved? – folytatta a laza csevejt, nem érintve a kapcsolati témát, amiért rendkívül hálás voltam neki.

- Miért érdekel?

- Miért ne érdekelne? - tárta szét kezeit - Kíváncsi vagyok hogy fogják hívni a barátom ha a nevedre veszed.

- Ki mondta, hogy használnám a nevét? - tette karba kezeit Ben, ám egyikünk se foglalkozott vele.

- Nikushimi Haku.

- Nem, biztosan nem ez volt. – Hát persze, mivel az igazit soha se mondtam ki.

- Ja, a fedőnevemre gondolsz? Tudod azt az egyik kedvenc Jackie Chan filmemből vettem. Megtetszett az egyszerű hangzása. Wu Haku. - Amikor egybe kimondod, mintha valami varázsszó lenne. Még szép, hogy ezt használtam.

- Basszus, én is szeretnék fedőnevet! – ámuldozott, és mivel ezen töprengett lakat került a szájára, Ben pedig kihasználta az alkalmat.

- Hova megyünk?

- Kiderült, hogy van itt egy ismerősöm. Elbeszélgetünk vele.

- Ó, micsoda véletlen. Megtudhatnék ennél kicsit többet is? Például némi háttér-információt? Mert most úgy beszélsz mintha már letettél volna valamit az asztalra csak éppen leesett.. – imádom a csípős nyelvét, hogy velem együtt keresi a megoldásokat nem pedig belenyugszik abba amit mondok.

- Karin írt, hogy a bátya Kiba itt katona. A térkép szerint azon a hegyen. – mutattam előre.

- Hát ez nagyszerű! – bólogatott Toro - De mire jó ez nekünk?

- Ki az a Karin? - rántotta össze a szemöldökét Ben mintha féltékeny lenne.

- Neked semmire. Úgy is vissza kell menned az apádhoz, hogy fedezz minket. - pillantottam Torora, majd Bennek is válaszoltam - A barátom. Rendőr csajszi, aki hasonlóan jófej mint én.

- Kettesben akartok maradni mi? – lökött játékosan oldalba Toro, s véletlenül félrehúztam a kormányt.

- Normális vagy? Ne zaklasd! – kiáltott rá Ben helyettem, mivel nekem kissé megfagyott a vér az ereimben.

- Jól van már, csigavér, nem csapom le a kezedről...- a kis szívem zavarba jött ahogy Toro kioktatva lebiggyesztette a száját, s épphogy csak egy pillanatra néztem ismét rájuk, mégis erősen kellett benyomnom a féket, hogy megálljunk. – Nem tudsz vezetni? Ezt megint miért kellett?

- Ott van két test az út mellett. – biccentettem feléjük.

- Na és? Nem az úton hevernek. Óvatosabban is megállhatsz máskor. – Nos, ha igaza van, hát igaza van, erre nem lehet mit mondani, mindössze meglepődtem.

- Mi van ha ez csapda? – tágultak ki Ben szemei – Normális vagy? Menj tovább!

Akár igaza lehet, de hogy hagyhatnék itt bárkit? - Mi van ha haldokolnak? Egyébként katonai egyenruha van rajtuk. Légy rendes! És ha bűnözők találnak rájuk?

- Mármint arra célzol, hogy olyanok mint mi?