Tegnap tizenegy óra felé bealudtam, mivel durván fáradtnak éreztem magam. Az okot nem érdemes pedzegetni, a dilidoki szerint a depresszió egyik mellékterméke az alvásigény megnövekedése. Magyarul semmi különöset nem kell csinálnom napközben ahhoz, hogy a suliból hazaérve automatikusan ragadjanak le a szemeim, és még így is simán tudjak éjszaka aludni. A dilidoki szavaival élve pedig, ha egy depressziós tinédzser nem tud eleget aludni, a lehangoltság és céltalanság érzése megnövekedik, és felléphetnek agresszív tünetek is. Tessék, megkaptuk a tudományos magyarázatot rá, hogy miért vagyok ilyen seggfej mindenkivel.

A lényeg tehát, hogy már korán kidőltem, viszont a telefonomat elfelejtettem némítani. Az elvétve, halkan szóló értesítésekkel még nem is volt baj, nem tudtak rávenni, hogy csak emiatt elmozduljak abból a végtelenül kényelmes testhelyzetből, amit találtam, azonban a telefonom egyszer csak elkezdett egymás után rengetegszer pittyenni, amit még nekem sem sikerült figyelmen kívül hagynom. A képernyő fényereje elvakította a szemeimet, morcos voltam és féli már aludtam, de meg akartam nézni, mi folyik itt. Azonban abban a pillanatban, hogy választ kaptam, már nem is akartam olyan alaposan utánajárni.

Gyakori kérdésekről jött a sok értesítés, mivel még nyáron jeleztem az egyik kérdésre, hogy értesülni akarok róla, ha új válasz érkezik. Az egy nagyon... zavaros időszak volt, gyenge voltam, és kétségbeesett.

Semmi kedvem nem volt újra találkozni azzal a kérdéssel, aminek egyébként szinte kívülről tudtam a kerettörténetét is, így lezártam a telefonom, némítottam, és miután visszafeküdtem az ágyamba, állig bebújtam a takaró alá. De hiába hunytam le ezután a szemem, az álmosságnak már nyoma sem volt, nem tudtam kiüríteni az agyam, csak arra a kérdésre tudtam gondolni, és arra, hogy vajon ki és mit válaszolhatott most alá, amitől kiújult a beszélgetés.

Végül persze a kíváncsiság győzött. Kibújtam a takaró alól, odaléptem az íróasztalhoz, ahol a telefonomat hagytam, és hunyorogva mentem rá a Gyakori kérdésekre, ahol szembetalálkoztam azzal a bizonyos beszélgetéssel. Az eredeti kérdés így hangzott:

„Mit tegyek?

Tegnap őrületesen nagy hülyeséget csináltam. Megvagdostam magam. Korábban soha el se tudtam képzelni, hogy ilyesmit tegyek magammal, de tegnap a dolgok annyira szarul alakultak, és én annyira besokalltam, hogy egyszerűen megtörtént. Nagyon ideges vagyok, mert csak egy nap telt el azóta, de otthon már most kérdezgetik, hogy miért vagyok folyton pulcsiban. Ti milyen krémet használtok rá, hogy elfedjétek? Kérlek, válaszoljatok, nagyon fontos lenne."

A pozitívum, hogy rengeteg visszajelzés érkezett rá. A negatívum, hogy egy idő után mindenki durván eltért a tárgytól, és hatalmas vita robbant ki a kérdés alatt. Volt ott szó mindenről, eleinte különféle kenőcsökről, amik eltűntetik, illetve gyógyítják a sebeket, aztán attól fogva, hogy megjelent az első kritizáló, aki baromságnak és feltűnési viszketegségnek nevezte az önbántalmazást, elszabadult a pokol, röpködtek az érvek és ellenérvek, szó esett arról, hogy mi késztetheti erre az embert, és tényleg olyan komoly függőséget okoz-e, mint mondják, illetve arról, hogy helyes, és jogos-e, ha valaki még otthon is titkolja, és egyedül próbál megbirkózni vele.

Aztán az utálkozók egy idő után felszívódtak, és csak azok maradtak, akik tényleg segíteni akartak a kérdezőnek. És egymásnak is. Talán ez volt az, ami miatt annak idején bejelöltem, hogy kérek értesítést a beszélgetésről, valamiféle vigaszt tudott nyújtani, hogy nem vagyok egyedül, rengetegen vannak rajtam kívül, akik hasonló gondokkal küzdenek.

Ekkor azonban semmiféle vigaszt nem nyújtott az oldal. A válaszolók nagy része azóta sem tudott leállni az önbántalmazással, van, akiről úgy nézett ki, hogy feláll belőle, de végül durván visszaesett, és új emberek is jöttek, ugyanazokkal a problémákkal és gondolatokkal, amik olyan nagyon ismerősek voltak.

Hiába tudtam, hogy abba kéne hagynom a reménytelenebbnél reménytelenebb helyzetük olvasgatását, nem tudtam otthagyni a beszélgetést, így végigkövettem minden egyes újonnan felröppenő üzenetet.

Szerintem mondanom sem kell, hogy miután fél kettő körül végre ágyba kerültem, tele volt a fejem mindennel, és amit nehezebben toleráltam, teljesen deja vu érzésem volt. Mintha visszacsöppentem volna a múltba július-augusztus környékére, mintha semmi sem változott volna azóta, mintha még mindig ott lennék. Kilátástalan helyzettel, veszélyes gondolatokkal, összezárva saját magammal.

És akkor, amikor tegnap álmatlanul forgolódva az ágyamban újra ugyanezeket éreztem, szöget ütött a fejembe egy gondolat. Talán most lehetne könnyebb. Kaphatnék segítséget, de nem csak a neten keresztül. Most van olyan, akit belevonhatnék. De persze amint ez megfogalmazódott bennem, dühös lettem magamra.

Nincs segítség, nincs mások belerángatása, nincs bizalom, nincs kötődés, ez mind csak álca, egyedül én vagyok, és magamnak kell megoldanom. Pont.

Ha nem két órát aludtam volna éjszaka, valószínűleg akkor is emberevő fúria lettem volna ma reggel, ugyanis az az undorító, ködös, szemerkélő esős idő, ami volt, alapból mindenki életkedvét elveszi. Sosem hittem, hogy egyszer le fogom ezt írni, de ezúttal szabályosan megörültem, amikor a húszperces sétám végeztével végre megpillantottam a suli piszkossárga épületét, mivel ennyi idő is elég volt ahhoz, hogy átfagyjak. Ugyanakkor az iskolaundor is eluralkodott rajtam, így annyira azért nem siettem, komótosan, fülemben a fülhallgatóval, a pulcsim fejemre húzott kapucnijával vágtam át a suli udvarrészén, majd megálltam az épület bejáratánál összegyűlt szokásos társaság mellett. Zömében tizenegyedikesekből, tizenkettedikesekből állt, de például a mi osztályunkból is ott voltak a „menők". Nem különösebben kedvelek közöttük lenni, de még mindig inkább választom az ő – amúgy nevetséges – társaságukat, minthogy ne tartozzak sehová, és csak egyedül üldögéljek a termünkben, mint egyes nyomik.

– Szia, Laura – üdvözölt Kinga, az egyik osztálytársam felcsillanó szemekkel, majd rögtön egy másik, Blanka is, és a közelünkben állók is. – Képzeld el – kezdett bele Kinga a sztorizgatásba, majd virulva hagyott egy kis hatásszünetet, ami alatt én faarccal vártam azt a hatalmas történetet –, tegnap Blankával csináltunk egy musically-videót. Pont naplemente volt, és baromi jók voltak a fényviszonyok, meg tök jó környezetet találtunk, valami mezőt vagy mit, úgyhogy gondoltuk, miért is ne. Beletelt vagy fél órába, de sikerült, és képzeld, elképesztő lett. Meg is mutatom, oké? – És a műkörmös ujjai már bűvölték is a képernyőt, elindították a lejátszást.

A két lány majdnem tökéletes klónja egymásnak, eredetileg barna, de kiszőkített végű vasalt hajjal, barna szemekkel, egy kiló highlighterrel, szinte már betegesen vékony alakkal, mégis ugyanazzal a „kövér vagyok" szöveggel. Átlagosak, könnyen megkaphatók, és rendkívül üresfejűek.

Minden alkalommal elborzadok, hogy mennyire buta, befolyásolható emberekkel vetetem körül magam. Aztán minden alkalommal rájövök, hogy nekem éppen a butaságuk, a befolyásolhatóságuk miatt van rájuk szükségem, ez az, amiért soha eszükbe se jutna elkezdeni áskálni a múltamban. Ez az, ami miatt soha nem fogják megkérdezni, hogy miért vagyok olyan, amilyen, hiszen meg sem fordul a fejükben, hogy egyszer voltam másmilyen is. Soha nem fogják észrevenni, hogy ami a felszínen van, az nem a valóság. Ők csak csodálnak engem az érdektelenségemért, a merészségemért, azért, mert áthágom a szabályokat. És ez így van jól, ennek így kell lennie, nekem így felel meg.

Kinga és Blanka tátogós videóját nézve eleinte csak magamban, némán sajnáltam le őket, azonban ahogy peregtek a másodpercek, és még mindig nem történt konkrétan semmi, meg sem próbáltam visszafojtani a röhögést.

– Aha, tök jó, nagyon tehetségesek vagytok – bólogattam a lejátszás végeztével, a hangomból csak úgy csöpögött az irónia. De ők ketten még csak észre sem vették.

– Szerinted is? – ragyogott fel Blanka arca. – Nagyon cuki vagy, és bocsi, hogy nem hívtunk.

– De legközelebb persze eljöhetsz velünk – fűzte hozzá Kinga nagy komolyan.

– Ki nem hagynám – biztosítottam őket gúnyos mosollyal. – Sőt, már most tűkön ülök.

Ez vagyok én. A legnagyobb örömmel, és a legkisebb lelkifurdalás nélkül szórakozom más butaságán és jóindulatán.

– Szia, Laura. Van egy cigid? – jelent meg a látóteremben Ákos vigyorgó, egoista feje. Fintorogva hátráltam egy lépést, sosem szerettem, ha valaki belemászik a privátszférámba, főleg akkor, ha olyan tenyérbemászó illetőről van szó, mint Ákos.

– Anyuci nem adott rá pénzt?

– Anyuci nem tud róla, hogy cigizek – jelentette ki büszkén, mire a szemébe röhögtem.

– Nagyon menő vagy... Nesze – dobtam oda neki a dobozt, ő pedig kivett belőle egy szálat, az ajkai közé fogta, és meggyújtotta. Fogadok, hogy hatalmas királynak érezte magát a mozdulatsor közben.

– Hálás köszönetem. – Beleszippantott a csikkbe, közben mosolygós tekintetét végig rajtam tartotta. – Mit szólnál hozzá, ha hálám jeléül mondjuk elhívnálak valahová délutánra?

– Hogy mit szólnék? – tettettem elgondolkodást. – Ha elhívnál, azt mondanám, remélem, csak viccelsz, mert annak kurva jó, de más egyáltalán nem néz ki belőle. Szóval szerintem inkább ne hívj el – vigyorogtam rá, és mivel mást nem igazán tudott csinálni, ő is csak erőltetetten nevetett egyet.

Ki nem állhatom Ákost. Csak egy ártalmatlan kisfiú, aki szánalmas módon próbálja elhitetni másokkal, hogy mennyire nagyon menő, balhés csávó. Mindezt ahelyett, hogy inkább örülne annak, hogy gondtalan az élete, és próbálná kihasználni a gyerekkorának utolsó momentumait. Nem arról van szó, hogy én ne csináltam volna ugyanezt régen, mert dehogynem, mindig is túl korán akartam felnőni, de most, hogy nekem már mindegy, dühítő látni, hogy más is elköveti ugyanazokat a hibákat.

A gondolataimba merülve sétáltam fel az első emeletre vezető lépcsősoron, nem gondoltam, hogy bármi is akadályozni fogja, hogy felmenjek az osztálytermembe, így aztán nem igazán nézegettem előre. Amikor a lépcső tetején beleütköztem valakibe, fel sem kellett volna néznem ahhoz, hogy tudjam, ki az. De persze felnéztem, így mindössze néhány centis távolságból pillantottam abba a fürkésző sötétkék tekintetbe. Olyan gyorsan játszódott le bennem minden. Először az értetlenség, majd a felismerés, a pánik, a menekülni vágyás, de mellette a remény is, igen, idegesítő reményt éreztem, amiért összetalálkoztunk, ugyanis hirtelen másra sem tudtam gondolni, csak az előző napi gondolataimra, arra, hogy most lehetne segítség. De végül leküzdöttem, az összes érzést mélyre elűztem magamban, és amennyire csak tudtam, felhúztam azt a falat magam köré.

Míg ő egy tapodtat sem mozdult, én faarccal léptem hátra jó pár lépést.

– Szia – törte meg a csendet. – Beszélhetnénk?

Másodperceken keresztül csak néztem a szemébe. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha igent mondanék, ha beleegyeznék, hogy most beszéljünk. Elég egyértelmű volt a válasz. Azt jelentené, hogy semmit sem tanultam még az élettől. Én tudom a legjobban, hogy mennyire veszélyes kötődni valakihez, mennyire veszélyes a bizalom, amit ha odaadsz valakinek, az olyan, mintha egy kést adnál a kezébe, egy speciális kést, amivel ha eleget látott már belőled, hátba szúrhat. Senki nem tud annyit bántani, mint valaki, akihez kötődünk. De ha nem kötődünk, nincs fájdalom.

Remélve, hogy a tekintetemben minden megvetésem benne van, még válaszra sem szántam magam. Csak megráztam a fejem, és kikerültem.

– Hé, várj! – szólt utánam, de elhatároztam, hogy ezúttal bármit is mond, nem fog visszatartani. Erre valószínűleg ő is rájött, mert nem visszatartani akart, hanem felzárkózott mellém, így együtt sétáltunk a folyosón az osztálytermünk felé. – Sajnálom a múltkorit. És szeretném tisztázni. – Úgy tettem, mint aki nem is hallja, magam előtt pedig úgy, mintha nem lennének rám semmilyen hatással a szavai. – Értem. Szóval nagyon nem akarsz velem beszélni. Rendben, legyen így, csak most, egyetlenegyszer hallgass végig. – Furcsa volt az ő mély, zengő hangján kérlelést hallani. Mert ez tagadhatatlanul az volt. – Ők a te osztálytársaid, nem? – mutatott a hátunk mögé, miután két lány tornazsákkal a hátán elhaladtak mellettünk. – Amíg a tornaterem felé mész, úgyis kénytelen leszel végighallgatni.

– Nézd – fékeztem le közvetlenül a termünk előtt, és talán életem legprofibb pókerarcával néztem a srác szemébe. – Nem tudom, ki vagy. És őszintén nem is akarom tudni. Nem akarom, hogy beszélgess velem, most egyetlenegyszer sem akarlak végighallgatni, elég problémám van nélküled is, fogalmam sincs, miért akarod belemártani magad az életembe, de sürgősen hagyd abba. Én most bemegyek ebbe a terembe, és felőlem álldogálhatsz itt egész óra alatt, de nem fogok kijönni.

Nem hagytam neki időt a reakcióra, azonnal beléptem a osztályunkba, és senkinek se köszönve sétáltam hátra a terem végébe, ahol a helyem van. Levágtam magam a padba, visszadugtam a fülembe a fülhallgatót, a kapucnit pedig a fejemen hagytam, ezzel is egyértelművé téve, hogy nem szeretném, ha bárki hozzám szólna.

Becsengetés előtt nagyjából egy-két perccel aztán feljöttek az épület elől az osztályunk népszerű tagjai is, köztük Ákossal, Kingával és Blankával. Nem valami sietősen, de ők is fogták a tesicuccukat, hogy átmenjenek a tesiterembe.

– Te nem jössz? – olvastam le Blanka szájáról a kérdést.

– Nem – feleltem egyszerűen. Nem gondoltam, hogy magyarázattal tartoznék, amiért ellógom a tesit, ők pedig nem kérdezték, úgyhogy ez ennyiben maradt, és nemsokára egyedül maradtam a teremben. Maxra tekertem a fülemben éppen szóló Billie Eilish-szám hangerejét, hogy ne is halljam, ahogy kifújom a régóta bent tartott levegőt, és lehunytam a szemem.

Alig telhetett el néhány másodperc, amikor valaki megbökte a karomat. Kipattantak a szemeim, és arra készülve, hogy a Kinga-Blanka kettősből jött vissza valamelyikük, felkészültem a lecseszésükre. Az illető azonban nem Blanka vagy Kinga volt, de még csak nem is osztálytárs. Hanem az a személy, akiből egy életre kezdett elegem lenni.

– Te meg mi a faszt keresel itt? – rántottam ki a fülest a fülemből, nem akartam, mégis úgy éreztem magam, mint akit rajtakaptak valami gaztetten.

– Na és te? – támaszkodott zavartalanul a padomra. – Tesi órán kéne lenned.

– Ó, értem – bólogattam egy erőltetett mosoly kíséretében. – Úgy érzed, már nem csak a magánéletembe, hanem abba is beleszólásod van, mikor lóghatok az iskolából.

Rövid csend állt be köztünk, közben elgondolkodva méregetett.

– Nem veszekedni jöttem – szólt végül, és kinyújtotta felém a kezét. – Nimród vagyok.

– Leszarom – röhögtem ki, de mintha meg se hallotta volna.

– Most vagyok végzős a suliban, van egy öcsém és egy húgom, csórók vagyunk, úgyhogy nem fogok továbbtanulni.

– Mintha bárki kérdezte volna... – A telefonomat nyomkodva igyekeztem kizárni őt, de hiába akartam, nem tudtam maximálisan figyelmen kívül hagyni a nem éppen szokványos bemutatkozását.

– Nem vagyok okos, nem vagyok tapintatos, sem az a személy, aki azt mondja, amit hallani akarsz, és ugyanígy nem vagyok még csomó minden, de legalább kiállok azért, amiért, akiért érdemes. Ez biztos – fejezte be rendkívül hatásvadász módon. – És téged hogy hívnak?

– Nem, ilyet nem játszunk – ingattam a fejem. – Beszélsz magadról egy kicsit, aztán azt várod, hogy cserébe én is beszéljek? Szerintem eleget szórakoztunk már. Te mész, vagy én menjek? – biccentettem az ajtó felé. Tulajdonképpen nem tudtam volna hova menni, így csak reménykedtem benne, hogy ő lesz az, aki rászánja magát a távozásra.

– Nekem tökéletes itt – vont vállat, amivel szépen keresztülhúzta a számításaimat. – De ha szeretnél, te nyugodtan mehetsz tesi órára.

Fortyogott bennem a düh, és ezt igyekeztem is Nimród tudtára adni, azonban egyre inkább úgy tűnt, hogy ő immunis a gyilkos pillantásaimra. Mivel nem tudtam mivel visszavágni, megint hosszúra nyúlt köztünk a csend. Aztán gondoltam egyet, elővettem a kabátom zsebéből a cigis dobozt, meg az öngyújtót, bevettem egy szálat, és meggyújtottam. Mélyet szippantottam, majd látványosan kifújtam a füstöt, lehetőleg úgy, hogy ne kerülje el Nimród arcát.

– Iskolán belül? Merész – bólintott elismerően, és már kezdett volna szétterjedni bennem az aprócska győzelem boldogsága, amikor ismét belerondított a helyzetbe. – De engem amúgy nem zavar, néha én is elszívok egy-egy szálat.

– Mit akarsz tőlem? Miért nem hagysz békén? Mit szeretnél, mit tegyek? – szaladtak ki belőlem a kérdések, amik végig ott lógtak a levegőben. Nimród azonnal elkomolyodott.

– Semmilyen hátsó szándékom nincs, ha meg is szeretnék tudni rólad dolgokat, az nem azért van, mert fel akarom használni őket. Képzeld, az emberek néha csak segíteni akarnak. Puszta jó szándékból.

– Nekem senki segítségére nincs szükségem – vágtam rá. – A tiedre főleg nem.

– Hát, a Blue Bird-ben nekem nem igazán így tűnt...

– Bárhogy is tűnt, ahhoz semmiképpen nem volt jogod, amit csináltál – szögeztem le, újabbat szívva a cigiből.

– Ezt nem hiszem el. – Egyszerre tűnt bosszúsnak és hitetlenkedőnek a hangja. – Nem igaz, hogy még mindig ezen problémázol. Hazavittelek, mert erre volt szükséged. Pont.

– Neked fogalmad sincs, hogy mire van szükségem! – csattantam fel. – Nem fogom megköszönni azt, hogy elráncigáltál onnan, hiszen senki nem kért meg rá. Nem véletlenül voltam ott, ha haza akartam volna menni, hazamentem volna.

– És mégis hogyan? – meredt rám lesajnálóan. – Egyenesen járni, de még felállni se tudtál egyedül.

– Nem érted? Beleavatkoztál valamibe, amihez kurvára nem volt közöd – förmedtem rá, és hirtelen nem is tudtam, minek erőlködöm. Soha nem fogja megérteni, és bármennyire dühítő is, ez így van rendben. És nekem próbálkoznom se kéne, hogy elmagyarázzam, csak faképnél hagyni Nimródot. De mégsem mentem sehová.

– Istenem, jó, akkor beleavatkoztam, tudhattam róla? De amúgy ezt már elmondtam: Ott ültél, én észrevettelek, nem tudtam nem tudomást venni arról, hogy éppen tönkreteszed magad, miközben a könnyek csak folynak az arcodon. Bármit mondasz is, valójában segítségért kiabáltál, és én ott voltam. És még mindig itt vagyok. Tudni akarom, hogy mi történt, ami ide juttatott. Nem a barátod akarok lenni, csak valaki, akivel lehetsz őszinte, segíteni akarok, mert más láthatóan nincs, aki megtehetné.

Megkövülten ültem a helyemen, és tágra nyílt szemekkel figyeltem az előttem ülő fiút. A haja jobban göndörödött, mint előző nap, kócosan volt néhol a füle mögé tűrve, néhol hátracsapva, a szemöldökeit nyomatékul enyhén felemelte beszéd közben, a tekintete pedig tükrözte azt, amilyen a jelleme is lehetett. Őszinte, tiszta, jóindulatú, erős, megértő, vagyis pont olyan, akire szükségem lenne, aki támogatni tudna.

Már megint majdnem elcsábultam. A segítség, a remény ott ült velem szemben teljes életnagyságban, és én majdnem olyan gyenge voltam, hogy elfogadtam.

– Nem. Csak hagyj békén – utasítottam felismerhető kétségbeeséssel a hangomban, és felpattantam. – Neked tényleg fogalmad sincs semmiről, hiába magyaráznám, úgysem értenéd meg, hogy miért olyan nehéz ez, miért utállak ennyire, miért vagyok ekkora pöcs. Úgyhogy csak ennyit mondok: Ha tényleg segíteni akarsz, akkor hagyj békén. Ne keress többet, ne akarj tudni a múltamról, ne ajánlgass segítséget, ne bolygasd fel az életem, ne tedd tönkre azt, amit nagy nehezen felépítettem. Kérj bármit cserébe, nekem tök mindegy, csak szállj le rólam.

Még így is jobban megnyíltam, mint akartam, bár nem mondtam semmi konkrétat, mégis többet elárultam, mint szerettem volna. Feszülten várakozva néztem Nimród kifürkészhetetlen arcára, ez a csend súlyosabb volt, mint addig bármelyik köztünk. Végül Nimród is felállt a székről, fölém magasodott, és megállt előttem, majd finoman bólintott egyet.

– Rendben. – Hangtalanul fújtam ki a levegőt, azonban ő még nem fejezte be. – Ha neked ez kell, akkor legyen így. De akkor te is megteszel valamit.

– Igen? – Nem igazán tudtam leplezni az idegességemet.

– Ne menj többet a Blue Bird-be. Akármi van, akárki hív. Csak rosszat tesz veled.

– Felőlem – vontam vállat, mint akinek mindegy. Természetesen eszemben sem volt lemondani az egyetlen helyről, az egyetlen társaságról, ahol önmagam lehettem, és ahol nem utáltam lenni, de bármit képes lettem volna megígérni, csak hogy megszabaduljak Nimródtól.

– Tehát? Megegyeztünk? – kérdezte tekintetét az enyémbe fúrva, és közben az alku megpecsételésére felém nyújtotta a kezét.

– Meg. – Minden erőmre szükségem volt, de tudtam tartani a szemkontaktust, és a kezem Nimród hatalmas tenyerébe csúsztattam. Az én hideg bőrömön az övé melegsége túlságosan kellemes és elgyengítő volt, megint majdnem sikerült kibillentenie. Pontosan tudtam már akkor, hogy nem fogom betartani, amit kér, a csalás érzése pedig duplájára gyorsította a szívverésem.

A következő pillanatban szabályosan kirántottam a kezem az övéből, és azon nyomban kifelé indultam. Közben elnyomtam a leégett cigarettacsikket, és egy hanyag mozdulattal kidobtam az osztályterem ablakán.

Ezúttal még annyira sem tudtam koncentrálni nap közben, mint máskor. Most ha akartam volna, akkor se tudtam volna, ugyanis folyton az első órában történt beszélgetés szavai ismétlődtek a fejemben. Újra és újra. Végül csak arra eszméltem fel, hogy a hetedik óráról is kicsengettek, és már vége is az iskolai napnak.

Délután Blanka és Kinga ígéretükhöz híven elhívtak egy parkba tátogós videókat csinálni, és még ha részt nem is vettem bennük, velük tartottam. Még azt is jobb volt nézni, ahogy ők ketten szánalmasan teszik az agyukat, mint otthon ülni, és hagyni, hogy megegyenek a gondolataim.