Semmihez nincs kedvem. De komolyan. Csak aludni akarok, nagyon sokáig aludni, és amikor felébredek, azt akarom látni, hogy minden megváltozott. Vagy azt, hogy az egész csak egy rossz álom, az elmúlt fél évem csak egy rossz álom. Egyre többet gondolkodom ezen a lehetőségen, hihetetlenül, elviselhetetlenül csábító, szinte fizikai fájdalmat érzek, annyira vágyom rá, és ez csak egyre fokozódik, mivel a dolgok nem változnak.

Tudtam, hogy nem szabadna közel engedni magamhoz Nimródot, de hiába figyelmeztettem magam ezerszer, végül megtörtént, amit annyira el akartam kerülni. Fontossá vált annyira, hogy fájdalmat tudjon okozni, ez ma bebizonyosodott.

Reggel senkire sem nézve vágtam át az udvaron, a fülhallgató természetesen a fülemben volt, és amikor Ákos megállított, hogy szokás szerint cigiért kuncsorogjon, nem éppen kedvesen küldtem az anyjába. Nagyon nem voltam jó kedvemben.

Kár tagadni, eléggé összetört tegnap a sajnos még mindig kis érzékeny lelkem. Pedig olyan jól indult az egész, végre összeszedtem a bátorságom és nyitottam Atesz felé, ő meg partner volt benne, csakhogy aztán jött Nimród meg az ezer üzenete, és azzal, hogy az a lúzer, chat-feje felugrott a telefonomon, tönkretett mindent. Akár hízelgő is lehetett volna, ahogy Atesz reagált, és a féltékenység jelének is lehetne tekinteni, ha ezeket az ábrándokat nem zúzta volna szét a következő mondataival. De szétzúzta, és kimondta azt, amit amúgy már tudtam magamról, de képtelen vagyok megbékélni vele, és amiről reméltem, hogy ő nem veszi észre. Vagyis, hogy rátapadtam, mint egy bélyeg.

Ezúttal nem időztem a suli előtt ácsorgó társaságnál, nem érdekelt az sem, ha nyomi módjára egyedül kell ücsörögnöm a teremben. Ezen a reggelen egyszerűen képtelen lettem volna elviselni az idegesítő embereket.

Beléptem a suli épületébe, és fel sem nézve vágtam át az aulán, éppen ezért közvetlenül a lépcsősor előtt beleütköztem valakibe. És hogy kibe? Na vajon kibe? Ki az, akivel valamilyen rejtélyes oknál fogva napi szinten összeütközünk a suliban? Persze, hogy Nimród. A hátam közepére sem kívántam akkor senkit, de még így is Nimród vitte a prímet.

Nem próbáltam úgy tenni, mint aki nem vette észre, nem jöttem zavarba, nem éreztem, hogy bármiért is szégyellnem kéne magam. Csak dühöt éreztem, de azt elég intenzíven, így miközben kikerültem, gyűlölködő pillantást vetettem rá.

– Nem érzed úgy, hogy mondanod kéne valamit? – csendült fel a hátam mögül a szenvtelen hangja. Lecövekeltem, és a haragomat egy gúnyos mosoly mögé rejtve fordultam meg, hogy belenézzek Nimród hidegkék szemébe.

– Nem.

Láthatóan idegesítette a szűkszavú válaszom.

– És nem érzed úgy, hogy esetleg beszélnünk kéne a tegnapról?

– Miért, te igen? – kérdeztem vissza. Kíváncsi voltam, Nimród erre elveszti-e végre a türelmét. Nem vesztette el.

– Igen. Szerintem határozottan tisztázni kéne, hogy mi történt.

– Jó – egyeztem bele bólintva. – Az történt, hogy tönkretetted az egész tegnapot, meg egyébként minden mást is. Pusztán azzal, hogy létezel. – Furcsa, hogy mennyire jólesett a szemébe mondani ezt.

– Ó, igen? – kérdezte fenyegető hangon, a tekintete már sokkal inkább volt izzó, mint jeges, de ami biztos, hogy villogott a haragtól. – Most felkeltetted az érdeklődésemet. Nagyon kíváncsi vagyok, neked mitől ment tönkre a tegnapi napod.

– Atesszal voltam – böktem ki, semmi kedvem nem volt hazudni. Nem kellett további magyarázatot adnom, láttam Nimródon, hogy tudja, ki Atesz. – Igen, besértődhetsz, de totál elfelejtettem, hogy idióta korrepetálásunk van, de ha eszembe jutott volna, akkor is Ateszékkal mentem volna. Legalábbis így gondoltam egy ideig, ugyanis iszonyú jó volt. Fogalmad sincs, milyen régóta vártam a pillanatra, amikor felül tudok kerekedni a szánalmas, meghunyászkodós énemen, és normálisan tudok Atesz szemébe nézni, és fogalmad sincs, milyen régóta vártam rá, hogy Atesz újból emberszámba vegyen. Tegnap megtörtént. De aztán elözönlötték a telefonomat a kurva üzeneteid, és odalett a lehetőség. Nevetségesebb voltam, mint valaha, és Atesz porig alázott – összegeztem a tegnap történteket. Még most is kellemetlen volt visszagondolni rá, így egy darabig észre sem vettem, hogy Nimród milyen döbbenten néz rám.

– Szóval Atesz porig alázott – ismételte meg. Ingerülten bólintottam, éppen azt próbáltam eldönteni magamban, hogy hogyan reagáljak, ha Nimród majd meg akar vigasztalni. Csakhogy mint kiderült, egyáltalán nem akart. – Neked komolyan ezért volt szar a tegnap? – fakadt ki váratlanul. – Laura, megírtam vagy négy dolgozatot, közte egy rohadt próbaérettségit, mégis vállaltam, hogy itt maradok, hogy segítsek neked felhozni a német jegyed, ha már tökéletesen elcseszted. Eddig is tudtam, hogy nem becsülöd a próbálkozásaimat, de azt azért nem gondoltam volna, hogy tényleg ennyire leszarsz. Mászkáltam összevissza az épületben, hátha megtalállak valahol, összességében két teljes órát vártam rád, mire beletörődtem, hogy leléptél, pedig hidd el, először még aggódtam is, hogy történt valami, de ahogy telt az idő, szép lassan elfogadtam, hogy ez csak egy rohadt nagy szívatás. A buszomat lekéstem, nekünk meg nincs autónk, úgyhogy este hatig dekkoltam a suliban arra várva, hogy apukám munkatársa értem tudjon jönni, közben a kishúgomnak és az öcsémnek egyedül kellett hazamennie a suliból, mivel az én feladatom lett volna, hogy elmenjek értük, sőt, mint kiderült, a papámat is nekem kellett volna orvoshoz kísérnem, mert anyukám sokáig dolgozott. A tesóim tiszta nyűgösek voltak egész este, a szüleim ingerültek, a papa megsértődött, mert nem jutott el az orvoshoz, és bár senki nem vágta a fejemhez, hogy csalódott bennem, mindenkinek tönkrevágtam a napját. Nem beszélve arról, hogy az enyém mennyire tönkrement. Ezek után is úgy érzed, hogy te jártál a rosszabbul? Hogy te szívtad meg, mert valaki beszólt neked?

Köpni nyelni nem tudtam. Nimród nem igazán volt már dühös, ez nem egy kirohanás volt, csupán letörten, csalódottan elmesélte, hogy mi történt vele tegnap. Nemhogy reagálni, még rájönni sem volt időm, hogy milyen hatással van rám a monológja, már el is tűnt. Ott álldogáltam egyedül az aulában a döbbenetemmel.

Az egész angol órám ráment, hogy próbáltam feldolgozni a kapott információkat, elsőre ugyanis nem sikerült. Nimród ezen kívül egyszer ejtett szót a családjáról, akkor annyit mondott, hogy csórók, és ezt támasztja alá az is, hogy nincsen autójuk. Mint megtudtam, busszal jár iskolába, a papája, illetve mindkét nagyszülője valószínűleg náluk lakik, és még két kistestvére is van, tehát jó sokan élhetnek együtt, a szülei meg sokat dolgoznak, ezért hajlamosak feladatokat osztani Nimródra. Ezek a felsorolt dolgok nem feltétlenül könnyű életről árulkodnak, és ezt csodálkozva ismertem el. Annyira nem ezt gondolná az ember Nimródról, hiszen sosem panaszkodik, nem mutatja, hogy bármi is bántaná, nem sajnáltatja magát, mindig életvidám és talpraesett.

Aztán amikor túljutottam a döbbenetemen, az nem volt túl kellemes. Ugyanis felébredt a lelkiismeretem, és rávett, hogy fejezzem be Nimród hibáztatását, és marcangoljam inkább magamat. Azt még mindig úgy gondoltam, hogy pocsék napom volt tegnap, de Nimródnak még pocsékabb, és nem ő rontotta el az enyémet, hanem én az övét. Nagyon nehéz volt beismerni, de egyáltalán nem tehetett róla, hogy Atesz belém taposott, hiszen ő csak megírt néhány abszolút jogos üzenetet, ami pont akkor érkezett meg a telefonomra. Én ellenben otthagytam őt, órákat várt miattam, ez bajt okozott otthon, és még őt hibáztatták érte.

Haragudtam magamra. Nem igazán azért, amit Nimróddal csináltam, hanem azért, mert azt gondoltam, hogy én szívtam meg jobban, sajnáltattam magam, azt hittem, hogy nekem milyen rossz. És az a baj, hogy így, hogy szembesültem vele, Atesz beszólása semmiség volt, még mindig ugyanannyira fájt. Gyengének éreztem magam, az is voltam.

Visszatereltem a gondolataimat magamról Nimródra. A második angolórára is szükségem volt a döntés meghozatalához, és nem keveset évődtem, de végül sóhajtva előszedtem a telefonomat. Itt volt az ideje valami olyasminek, amit időtlen idők óta nem csináltam: Bocsánatkérésnek. Vagy valami olyasminek.

Én: Nem kellett volna lelépnem tegnap. Tényleg szarul jártál.

Elég sokat kellett várakoznom a válaszra, ami nem Nimródra vall, főleg úgy, hogy még elérhető is volt közben. És amikor végre megnézte, szembesülnöm kellett vele, hogy ez nem fog ilyen könnyen menni.

Nimród: Ja, ennyi? Azt hittem, mondani akarsz még valamit, de ha ennyi, akkor ennyi. Igen, szerintem is nagyon szarul jártam.

Miután megtörtént köztünk ez a hosszú, tartalmas eszmecsere, úgy tűnt, ennyiben is marad a dolog, legalábbis Nimród ennyiben hagyta volna. Csakhogy bennem zavaros, érthetetlen érzések kavarogtak, és nem hagyták, hogy a szőnyeg alá söpörjem a dolgot. Valami megváltozott. Nem akartam, hogy haragudjon rám. Ezt nem úgy kell érteni, ahogy elsőre hangzik, annyira azért még nem lettem érzelgős, hogy az zavarjon ennyire, hogy fájdalmat okoztam Nimródnak. Igen, elismerem, hogy megtettem, és sajnálom is, de nem fal fel miatta a bűntudat. Nem, én önző voltam, nyomorultul éreztem magam, egy senkinek, mivel még mindig élénken bennem volt Atesz előző napi akciója, és semmi szükségem nem volt rá, hogy még egy személy megerősítse, hogy egy szar vagyok. Ez egyrészt a tőlem elvárható önzőség, mivel továbbra sem Nimródot sajnáltam, hanem magamat, másrészt azt is jelezte, hogy több omlott le a falamból, mint kellett volna, hiszen elég fontos volt már számomra Nimród szava, hogy fájdalmat tudjon okozni, ha neheztel rám.

Szóval az ok igen összetett volt, de azt semmiképpen sem akartam, hogy haragudjon rám.

Én: Ne sértődj már be. Éppen bocsánatot próbáltam kérni. ÉN.

Ahhoz képest, hogy mennyire sokáig jelezte a három pont, hogy ír, elég rövid választ kaptam. És csak bámultam rá összeráncolt homlokkal.

Nimród: Na menj a francba.

Én: ?

Nimród: Ez nem bocsánatkérés, Laura, rohadtul nem. Csak benyögtél valami hülyeséget, aztán azzal jöttél, hogy hálásnak kéne lennem érte. Miért? Csupán a tényért, hogy TE megpróbálsz bocsánatot kérni? Mellesleg nem sikerült. Képtelen vagy rá.

Hiába nem akartam, mégis fájdalmat okoztak ezek a szavak. A kezemet ökölbe szorítottam, annyira, hogy a körmeim erősen a bőrömbe vájjanak, majd a fizikai fájdalomra koncentrálva nagy levegőt vettem, és megpróbáltam menteni a helyzetet.

Én: Sajnálom, hogy otthagytalak. Komolyan. De mivel Ateszról volt szó, nem tudtam látni az észérveket, sőt semmit, még az is kiment a fejemből, hogy éppen veled kéne lennem. Nimród, én be vagyok zárva egy csapdába, és ha továbbra is korrepetálni akarsz, szóba akarsz állni velem, akkor el kell fogadnod, hogy emiatt nem egy hülyeséget fogok még csinálni.

Én: Tudom, még ez sem lett a legjobb bocsánatkérés, de legalább őszinte voltam.

Nimród ezúttal is megváratott, és bármennyire is vártam a választ, amikor végül megjött, azt kívántam, bárcsak ne küldte volna el.

Nimród: Nem, nem hiszem, hogy továbbra is szóba akarok állni veled. Azt hiszem, megjött az eszem.

Na, ez pont a legrosszabbkor jött. Tényleg csak az áll szóba velem, akinek elment az esze? Tényleg távol marad tőlem, aki nem ostoba? Tényleg ennyire nem érdemlek meg semmiféle törődést?

Arra jutottam, hogy igen. Nimród jó emberismerő, így biztosan nem tévedett, meg aztán a szívem mélyén én is így gondoltam mindig is.

Azon a csütörtöki napon az osztályteremben ülve, várva a harmadik óra kezdetére, irgalmatlanul elegem lett. Magamból, az elcseszett személyiségemből, az elcseszett múltamból, az életből, amiért mind a kettőt elcseszte, az emberekből, amiért mindig hagyom nekik, hogy a padlóra küldjenek, a hibáimból, a manipulációból, a törődésből, a haragból, a boldogságból, ami talán nem is létezik. Én csak ki akartam szállni.

De persze idióta voltam, és tettem még egy próbát, egyszerűen azért, mert az emberek így működnek, reménykednek, belekapaszkodnak az utolsó szalmaszálba, hogy megakadályozzák a zuhanást.

Hetedik óra után akaratlanul is az aulában találtam magam, és hiába nem volt több órám, mégsem mentem ki az ajtón. Megtorpantam a pad mellett, és bágyadtan hátrapillantottam.

Nimród néhány méterrel mögöttem állt, és abban a pillanatban, hogy találkozott a tekintetünk, elkomorodott, egy újabb pofonként hatott, ahogy egy másodperc alatt megkeményedtek az arcvonásai. Akinek van esze, még csak rám sem néz...

Az aula furcsamód majdnem üres volt, mintha az élet meg akarta volna adni nekünk ezt a pillanatot, a pillanatot, ami még rendbe hozhatja a dolgokat. Kár tagadni, borzalmasan szerettem volna, hogy rendbe hozza. Borzalmasan szerettem volna, hogy Nimród kimondja, nem csak egy elcseszett szarkupac vagyok.

Egyelőre azonban sem ezt, sem mást nem mondott, csak állt ott, és eszében sem volt közelebb jönni. Csak akkor tette meg mégis, amikor megelégelte a néma, fagyos szemkontaktust, ugyanis ahhoz, hogy kimenjen az épület kijáratán, el kellett haladnia mellettem.

Ezután olyan gyorsan történtek a dolgok. Én, aki mindig óvakodtam a fizikai kontaktustól, elkaptam Nimród kezét, nem a kabáttal fedett karját, hanem tényleg a kezét. Ő meg olyan gyorsan rántotta el tőlem, mintha az ujjaim tűzforróak lettek volna, és nem jéghidegek. Vagy mintha undorodna attól, hogy hozzám kell érnie. Erről árulkodott a jégkék szempár is, ami dühösen villant az arcomra.

Megijedtem a dolog hirtelenségétől, és a levegő, amit élesen beszívtam, bennem rekedt, úgy álltam és bámultam az előttem álló fiúra, ahogy a megriadt őz az autó reflektorára. El sem tudta képzelni, hogy mennyire megbántott abban a percben.

Csak akkor tértem magamhoz, amikor Nimród megfordult és indulni készült.

– Várj – szakadt ki belőlem. Nimród lassan megfordult, de már eközben is rázta a fejét, majd amikor rám nézett, vívódást láttam az arcán.

– Ne csináld ezt. Ne próbálj bűntudatot ébreszteni bennem. Ne zsarolj.

– Én nem próbálok. – Hihetetlen volt, hogy ez az én hangom. Inkább olyan volt, mintha egy panaszos kislány könyörögne az apukájának, hogy higgye el, nem csinált ő semmi rosszat, miközben pontosan tudja, hogy elrontotta, csak nem szeretné, hogy haragudjanak rá. Azt szeretné, hogy ne kelljen vállalnia a tettei következményét, azt, hogy ugyanúgy szeressék. Önmagam olyan részleteit mutattam meg aznap, amelyeket talán sohasem lett volna szabad, de az a gombóc a torkomban, meg az a fájdalom a mellkasomban nem hagyta, hogy tovább rejtegessem.

– Akkor mit csinálsz még itt? – tárta szét a karját.

– Sajnálom – mondtam, a hangom alig volt erősebb a suttogásnál.

– Én ezzel nem tudok mit kezdeni. Nem akarok mit kezdeni vele, érted? – rázta a fejét Nimród hevesen. – Mit akarunk mi itt egymással? Még csak jóban sem vagyunk, nem vagyunk barátok, eddig bármi jót tettem, vagy akartam tenni veled, elutasító voltál, lekezelő, bunkó és flegma, de én csak próbálkoztam, hátha elő tudok csalni belőled valami normális emberi érzelmet. Csakhogy már nem akarok próbálkozni, tegnap rájöttem, hogy igazad volt, egy lúzer vagyok. Mindenkit cserben hagytam azért, mert bíztam benne, hogy egy felelőtlen, önző lány megtartja az ígéretét. Mindenkit cserben hagytam érted. – A szavait mázsás súlyú csend követte. Képtelen voltam elszakítani a tekintetem arról a csalódott, szemrehányó, fáradt tekintetéről. – De nyugodj meg, nem fog többet előfordulni. Nem érdekel, hogy mit láttam aznap a Blue Bird-ben, nem érdekel, ami idáig hajtott, nem akarom már tudni, ki vagy te, nem akarok a támaszod lenni. Elég volt egyszer csalódni.

Innentől kezdve nem részletezem. A lényeg, hogy olyasmit éreztem, amire nem voltam felkészülve, és ami talán nem is lett volna indokolt. Már megint leértem a padlóra. Nincsen senki, akihez fordulhatnék. Család? Az anyám halott, az apám egy rohadék alkoholista, a nagyszüleim lemondtak rólam, illetve az az egy, ami még megvan, folyton belenyúl az életembe. Szerelem? Nem igazán nevezném szerelemnek az Ateszhez fűződő viszonyomat, inkább egyoldalú, mazochista vonzódásnak, de tök mindegy, minek hívom, az egész el van cseszve. Ha Atesz valami csoda folytán vetne még rám valaha is egy pillantást, az csak azért lesz, mert élvezi, hogy szívathat egy szánalmas, levakarhatatlan kislányt. Barátok? Mik azok a barátok? Kétlem, hogy az én életemben egyszer is megfordult volna olyan belőlük, aki nem érdekből akart barátkozni, nem népszerűségre törekedett, vagy nem félelemből tette. Egyéb? Nimród egy az egyben kimeríthette volna az „egyéb" kategóriát. Ő jelentette azt az icipici fényforrást, amit hónapok óta először megláttam, és ami azt ígérte, hogy ennek a sötét alagútnak vége is van valahol. A mai napon azonban ezt a fényt is elvesztettem, sőt én magam oltottam ki, de nagyon durván, úgyhogy hirtelen sötétebb lett, mint amire fel lettem volna készülve. Mit játszadozok itt a szép szavakkal? Pofán baszott az élet, ennyi.