Gondolom nem túl meglepő, ha azt mondom, nem indult jól a napom.

Egy normális, boldog, kiegyensúlyozott ember valószínűleg el sem tudja képzelni, hogy mennyire nehéz tud lenni reggel felébredni. Semmi konkrétnak nem kell ehhez történnie, ez csak úgy van. Ilyenkor bárhogy erőlködsz, bárhogy gondolkodsz, nem tudsz olyan célt, indokot, ne adj isten pozitívumot találni, amiért érdemes lenne egyáltalán felkelni. Család? Barátok? Párkapcsolat? Egyikre sem tudok támaszkodni. Valami esemény, ami megtöri a napjaim egyhangúságát? Ilyenek egyedül a péntek esti bandázások voltak az életemben, amik ugye egy héten csak egyszer vannak, másrészt újonnan még ott sem érzem jól magam. Vagyis semmi, de semmi nincs, amiért érdemes lenne kikelni abból az ágyból.

És ha valaki minden áldott nap átéli ezt, az egy idő után kezd nagyon-nagyon fárasztó lenni.

Ma nem volt szükség a pulcsimra, ugyanis ezúttal egy fekete, hosszú ujjú, testhezálló felsőben mentem iskolába, amit pont olyan unalmasnak tartok, amilyennek hangzik. És mégis, V alakú nyakrészének kivágása bőven elég ahhoz, hogy a fiúszemek már is rátapadjanak, és a diákok elkönyveljék merész, olyan „laurás" ruhadarabnak. Érdekesek az emberek. Mindig megdöbbenek, hogy mennyire egyszerűek.

Amilyen szerencsés vagyok, a biosztanárunk első órában pont engem fogott ki felelésre. Bár ezen a jegyeim alapján nem nagyon van csodálkoznivaló, épphogy kettesre állok. És nagy meglepetésemre ezt ma nem sikerült tovább rontanom, inkább csak megerősítettem egy újabb kettessel, amit fogalmam sincs, hogyan szedtem össze a morcos, abszolút nem kommunikatív álldogálásommal a táblánál.

Az ofő egész jókedvűen érkezett német órára, amihez nem tudom, hogy mennyi közöm volt, de mint óra után kiderült, okozhattam akár én is, ugyanis mosolyogva hívott oda magához a csengő megszólalta után.

– Kijavítottam a témazáródat – jelentette be ünnepélyesen. Nem igazán tudom, mit várt, valószínűleg azt, hogy hozzá hasonlóan én is jöjjek lázba ettől a hírtől, netán kapjam a szám elé a kezem, és úgy várjam az eredményt. Persze semmi ilyesmit nem csináltam, ugyanolyan egykedvűen bambultam rá, mint előtte, így reakció híján kénytelen volt folytatni. – Az még mindig nem mondható el, hogy összevissza törted magad a tanulásban, az elméleti részek erősen hiányosak, és ezek nélkül sajnos nem fog menni a dolog. Viszont. – Apró, elragadtatott mosoly jelent meg a szája sarkában, amivel bár még mindig nem sikerült kipréselnie belőlem semmilyen érzelmet, de legalább rájöttem, hogy most jön a történet pozitív része. – Tisztán látszik, hogy ezúttal foglalkoztál a dologgal; még ha keveset is, de fektettél energiát a tananyagba, és sok helyen látom azt a próbálkozást, amit eddig egyszer sem. Ennek pedig meglett az eredménye, jóindulatúan osztályozva ugyan, de hármast kaptál. Méghozzá kettőt.

Még ha nem is mutattam, ezúttal nem maradtam teljesen közömbös, ugyanis eléggé ledöbbentem. A kilencedikes egyes-kettes jegyeim között csak elvétve akad egy-egy hármas, illetve annál jobb, és soha nem gondoltam volna, hogy az egyiket németből fogom megszerezni. Elégedettség töltött el a gondolatra, hogy egy időre levan a gond a német jegyemről. Az ofő azonban kitalálta a gondolatomat, és azonnal lelombozott.

– De ez nem azt jelenti, hogy ezentúl nem kell komolyan venned a németet, pont ellenkezőleg. Nimród korrepetálása hihetetlenül jó hatással volt rád, így ragaszkodom hozzá, hogy folytassátok a közös tanulást. – Megforgattam a szemem, erre azért számítottam. – Rendben? – kérdezett rá az ofő, hogy legalább egy kicsinyke választ kapjon.

– Rendben – biccentettem rágózva. Ezután az ofő egy biztató mosollyal utamra engedett, ami az infó terembe vezetett.

Nem igazán tudtam, mit érzek a korrepetálás folytatásával kapcsolatban, de azonnal eszembe jutottak a nagyi tegnap elhangzott szavai, miszerint nem próbálkozom, és érthetetlen módon elutasítom a segítséget. Akár igaza volt, akár nem, nincs túl sok választásom, ha minden héten egyszer, vagy akár többször Nimród társaságára vagyok kényszerülve.

Az infóóra szokás szerint dögunalom volt, és két Excel-feladat között persze titokban mindenki mást csinált a gépén, mint ami a feladat volt. Én sem voltam kivétel, egyszer csak gondoltam egyet, és Facebook-on ráírtam Nimródra. Ha belegondolok, ismeretségünk óta ez volt az első alkalom, hogy én írtam őrá, és nem fordítva.

Én: Beszéltem az ofővel

Annak ellenére, hogy biztosan órája volt, egyből megjelent a zöld pötty a neve mellett, és megnézte.

Nimród: És?

Én: Kijavította a tz-m

Nimród: És??

Én: Hármas

Nimród: És?

Én: Mi bajod van?

Nimród: Mit érzel? Örülsz neki? Megkönnyebbültél? Jobbat akarsz?

Én: Egyik se

Nimród: Hanem??

Én: Nagyon idegesítő vagy, remélem tudod.

Nimród: Wow, ezt is megértük. Feltűnt, hogy a „kurvára" szó helyett a „nagyont" használtad? Jól megjegyzem, hátha nem lenne több ilyen

Én: Hű, de jó kedve van valakinek. Talán megjelent egy új Ariana Grande-szám?

Nimród: Aha, amiatt is, de most első sorban neked örülök. Komolyan, tök boldog vagyok ettől a hármastól. Ügyes vagy

Egy darabig értetlenül meredtem a számítógép képernyőjére, zavarban voltam, és gőzöm sem volt, mit kéne erre mondanom. A kedvesség annyira távol állt még mindig a komfortzónámtól.

Én: Hát, kösz. De amúgy még mindig nem érdekel. Az ofő viszont eléggé feldobódott, és elvárja, hogy korrepetálj tovább

Nimród: Semmi akadálya

Én: Pedig nyugodtan mondhatnál nemet, mondtam, én nem fogok sírni utánad

Nimród: Nyugi, nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen. Úgyhogy mikor is legyen a legközelebbi korrepetálás?

Én: Tök mindegy

Nimród: Ma órák után?

Én: Ma?

Nimród: Aha

Én: Hát ok

Azt hittem, befejeztük az irkálást, így visszatértem az Excel-munkalapomra. Néhány perc múlva azonban újabb üzenet érkezett.

Nimród: Ja, és ne netezz órán :D

Mintha ő nem azt csinálná. Nem tudtam megállni, nevetésszerűen felszusszantam, aztán sorban gyilkos pillantást vetettem a felém néző osztálytársaimra.

Legnagyobb megdöbbenésemre a következő szünetben Dorina keresett meg. Egyetlenegyszer beszéltünk a suliban, még szeptemberben, amikor meginvitált a társaságukba, ezért elég váratlanul ért, amikor a helyemen ülve arra kaptam fel a fejem, hogy a többiek szólnak nekem, és mutogatnak az ajtó felé, ahol Dorina álldogált. És engem várt.

– Szia – köszöntem az arcát fürkészve. – Valami baj van? – Nem igazán úgy gondoltam, hogy vele. Ostoba gondolat, de rögtön az jutott eszembe, hogy talán a csapatunk többi tagjáról akar tudatni valamit. Mondjuk Ateszról.

– Nem, minden rendben – mosolyodott el alig észrevehetően, és úgy fél másodpercnyi ideig. – Csak azért szólok, mert Atesz az előbb írt, hogy...

– Hogy? – vágtam közbe idegesen csengő hangon. Dorina furcsálló pillantást vetett rám, de nem törődtem vele, feszülten vártam a folytatást.

– Hogy nem lenne-e kedvünk lelépni velük.

– Mi? Hova? És miért? – lepődtem meg, ugyanis mindenre számítottam, de erre nem.

– Nekik valami közösségépítő, levélszedős biszbasz programjuk lenne a sulijukban, de eszükben sincs ott lenni. Úgyhogy szóltak, hogy ha akarunk, menjünk velük kajálni – mesélte Dorina. Ha jobban belegondolok, még soha nem hallottam őt egyszerre ennyit beszélni. Mindenesetre most sem lehetett semmilyen érzelmet leolvasni az arcáról, Dorina állandóan közönyösnek, magába zárkózónak, fáradtnak tűnik. Mintha magába az életbe fáradt volna bele. Ha mosolygott is, barna tekintete ugyanolyan kimerült, fénytelen maradt.

– Kajálni – ismételtem meg furán. Egyből a fejembe tolakodott a gondolat, amint néhányan ülünk egymással szemben egy étteremben, és idegenkedve, késsel-villával esszük az ebédünket. Elég szürreálisnak tűnt, szürreálisan nevetségesnek, a Blue Bird-ön kívül még soha nem voltunk így együtt, és nagyon nem egy étterem volt az, ahol el tudtam volna képzelni magunkat.

– Aha. Atesz valami hamburgerezőt emlegetett. – Hát, az egy fokkal jobb, mint az étterem. – Nekem igazából tök nyolc, hogy hova megyünk, csak szabadulhassak el innen – intett körbe keserű mosollyal, és persze értettem, hogy nem konkrétan erre a folyosóra gondol, hanem az egész sulira. – Te jössz?

– Öhm... Nem tom. – Zavartan karba fontam a kezeimet, közben mérlegeltem. – Most? Lenne még három órám.

– És? – ráncolta a homlokát Dorina. Ez az indok valószínűleg olyan béna volt, mint amilyennek hangzott, egyáltalán nem az a diák vagyok, akit zavar a lógás, és ezt Dorina is így tudta. Magam sem tudom, miért mondtam. – Ha nem akarsz jönni, nem baj. Csak azért szóltam – vonogatta a vállát. Azért észbe kaptam, mielőtt búcsúzkodni kezdett volna.

– Mi? Ja, dehogynem akarok. Megyek, persze. – Ezúttal már határozottan csengett a hangom. – Mikor indulunk?

– Viktor azt mondta, tíz perc, és itt lesz értünk.

Úgyhogy lementünk várni a suli elé. Közben becsengettek, és az épület elhalkult, mi meg csak álltunk a kapuban, és igyekeztem úrrá lenni a gyomrom szaltózó mozdulatain. Nem szeretem a váratlan dolgokat. És ez igenis váratlan volt, és nem igazán tudtam neki örülni. Nem nyugodtam meg a gondolattól, hogy hamarosan Atesz társaságában leszek, és most először nem egy forgalmas szórakozóhelyen, és attól a gondolattól sem nyugodtam meg, hogy hamarosan megint azzá a meghunyászkodó, figyeleméhes énemmé változom, akivé péntek esténként szoktam. Mert persze már ekkor tudtam, hogy ez lesz.

Viktor kocsija nemsokára begördült a suli parkolójába, és a biztonság kedvéért dudált is egyet, hogy tuti észrevegyük. Vagy éppen azért, mert ezzel kívánta jelezni, hogy ő ugyan nem fog kiszállni, menjünk szépen oda hozzá. Valamiért még mindig nem sikerült megkedvelnem őt. És ez a következő percekre is így maradt.

Miközben Dorinával két oldalról beszálltunk a hátsó ülésekre, Zoé az anyósülésről hátrafordult, hogy köszöntsön. Majd ezt Viktor is megtette a maga módján.

– Hát ő? – kérdezte felvont szemöldökkel Dorinától, közben a fejével felém intett. Csodálkozom, hogy egyáltalán kiérdemeltem az „ő" szót, és nem emlegetett egyszerűen „ez"-ként.

Dorina kissé értetlenül vállat vont.

– Jön ő is.

– Azt hittem, Atesz csak neked írt.

– Ja. De Laura is a csapathoz tartozik – felelte Dorina egyszerűen. Egyrészt kényelmetlen volt hallgatnom ezt a vitát, másrészt tagadhatatlanul jólestek Dorina szavai, harmadrészt nagyon megdöbbentettek. Soha nem voltunk igazán bizalmas viszonyban, így furcsa volt, hogy kiállt értem.

– Marha jó – motyogta Viktor, amit akár a szívemre is vehettem. De nem vettem.

– Csak induljunk már – nyafogott Zoé az anyósülésen. Viktor eleget tett a barátnője kérésének, és elindította a kocsit. Útközben kiderült számomra, hogy Csanád, Dávid és Viki nem jön, Kevin és Atesz pedig a saját kocsijukkal jönnek, így majd a helyszínen találkozunk velük. A helyszínen, ami valóban egy hamburgerező volt, és ami kapcsán végleg megbizonyosodtam róla, hogy a lehető legtávolabb áll egy elegáns étteremtől. Elég lepukkant hely, viszont jó zsúfolt, dél környékén is volt rajtunk kívül még jópár velünk egykorú gimnazista, akik a helyiség boxaiban ültek, a kiszolgálópult mögött két teletetovált srác állt, a zene meg folyamatosan ordított. Igazából nem olyan sokban különbözött a hely a Blue Bird-től, csak abban, hogy az emberek nem táncoltak, nem voltak részegek – bár ez a korai időpont miatt is lehetett –, és a nappali fény miatt egész barátságos világos volt a hamburgerezőben. A hangulat a zajos, szabadszájú fiatalok miatt viszont eléggé hasonlított. Összességében nem volt rossz hely, akár otthonosnak is találhattam volna, ha nem feszengtem volna titokban.

Ahogy vártam, Atesz és Kevin előtt érkeztünk, Viktorék odaintettek a két kiszolgáló srácnak, aztán leültünk egy boxba. És már megint bebizonyosodott, hogy Atesz mennyire oszlopos tagja a társaságunknak, és mennyire körülötte forog a világ. Ugyanis amíg nem érkezett meg, tagadhatatlanul nyomott volt a hangulat, csak ültünk egymással szemben, mint a lúzerek. Viktorral mindig is ki nem állhattuk egymást, így a barátnőjével sem voltunk soha puszipajtások, Dorina meg mindig keveset beszél; talán az örökké jókedvű Viki lehetett volna az, aki feldobja kicsit a hangulatot, de mivel ő sem volt ott, elég kínos volt a helyzet.

Aztán megérkezett Atesz. Durva volt látni, ahogy mindenki egyszerre kapta reménykedve az ajtó felé a fejét, majd mindenkinek egyszerre csillant fel a szeme, amint kiderült, hogy az lépett be, akit annyira vártak. Valószínűleg én vettem észre egyedül, hogy ez mennyire szánalmas, de az még szánalmasabb, hogy ennek ellenére én voltam, akire leginkább hatással volt Atesz érkezése. Szívdobogva, ugyanakkor átkozódva vártam, hogy odaérjen hozzánk.

– Helló – köszönt lazán. Mindenki visszaköszönt neki. Én is. Halkan, reménykedve, hogy meghallja, ugyanakkor félve is tőle, hogy már a köszönésembe bele fog kötni. Egyszer már mondtam, de elmondom még egyszer: Tudom, hogy Atesz mekkora bunkó. És ennek ellenére úgy futok utána, mint egy szeretetre vágyó kiskutya.

Atesz gyorsan végigfutatta mindenkin a tekintetét, de senkin nem időzött, rajtam sem, sőt, talán feleolyan rövid pillantást kaptam, mint a többiek. Próbáltam nem fennakadni rajta.

Miután beült közénk, és megindult a beszélgetés közte meg Viktor, illetve Zoé között, érezhetően oldódott a hangulat. Főleg azután, hogy Kevin is megérkezett, és csatlakozott hozzánk. És nem csak ő, hanem idővel mások is, akiket bár én nem ismertem, mint kiderült, Atesz vagy Kevin – vagy mindketten – jóban vannak velük, és őket is hívták. Nem számítottam rá, hogy a csapatunkon kívül más is ott lesz, sem arra, hogy ilyen nagy és zajos társasággá válunk majd a hamburgerezőben, így annak ellenére, hogy röhögtem a poénokon, és időről időre hozzászóltam én is a témához, kezdtem komolyan kellemetlenül érezni magamat. Kevinnel és – a még egy hamburgerezőben is vodkát rendelő – Dorinával sokat dumáltam, Viktorékkal meg alapból nem akartam, de az egyre jobban zavart, hogy Atesszal nem váltok egy szót se. Jó, tudom, ez rendszerint így szokott lenni, mégis minden alkalommal ostoba módon reménykedem, hogy ezúttal máshogy lesz, és nem helyezi előtérbe velem szemben az összes haverját.

Egy darabig nagyon zavart a dolog, szarul éreztem magam miatta. Aztán valami megváltozott. Dühös lettem, komolyan dühös, nem értettem, hogy ha egyszer képes volt emberszámba venni, és normálisan beszélni velem, akkor azóta miért kell folyamatosan flegmázni, és csak belém rúgni. Elegem lett belőle, hogy az orromnál fogva vezet, és totális hülyét csinál belőlem. Úgyhogy olyan forrófejű döntésre szántam magam, amire visszaemlékezve most is csak fogom a fejem.

Felpattantam a helyemről, ahol addig ültem, átmentem az asztal másik oldalára, átverekedtem magam két lányon, kitúrtam a helyéről egy ordibáló srácot, és helyet foglaltam Atesz mellett. Olyan szorosan ültünk egymás mellett, hogy összeért a combunk, Atesz mégsem húzódott el, csak bámult. Megállás nélkül, és hiába próbálta palástolni a döbbenetét, nem tudta teljesen. Részegítő elégedettséggel töltött el a tudat, hogy most megleptem, és az is, hogy most bezzeg tud rám figyelni.

– Szia – szólított meg végül. Csak rá kellett néznem, és már is vesztettem a hirtelen jött erőmből. Azonnal elkapott a déjá vu érzése, és eszembe jutott az a szeptemberi este, amikor először találkoztunk, amikor Atesz kedves volt velem, amikor elhitette velem, hogy nem vagyok egyedül.

– Helló – biccentettem vissza. Egy kicsit még mindig csodálkozva, azon kívül várakozva nézett rám, fekete tekintete az univerzum végtelenségére emlékeztetett, és azt éreztette, hogy Atesz a lelkem mélyére lát. De tudtam, hogy nem szabad elgyengülnöm, most nem, hogy végre felkeltettem a figyelmét. Úgyhogy nyeltem egyet, és összeszedve a maradék bátorságomat, megkérdeztem: – Mi a baj velem? Nem akarsz velem beszélgetni, ez világos. Nem szereted, hogy itt vagyok veletek. Miért nem?

Atesz jó hosszú ideig hallgatott, csak a rám tapadó tekintete volt az, amiből kiolvashattam volna valamit, de nem voltam rá képes. Hallottam a vérem zúgását a fülemben, és a szívem is durván kalapált, egyre jobban kezdtem megbánni, hogy rászántam magam erre a beszélgetésre.

– Ez baromság – vonta meg végül a vállát.

– Vagyis? – kérdeztem elakadó lélegzettel. – Nincs velem baj?

Természetesen újabb idegölő másodperceket várt a válasszal.

– Nincs veled baj – erősítette meg végül, továbbra is megfejthetetlen tekintettel. Én mindenesetre hittem neki, kiszaladt belőlem az addig benntartott levegő. – Múlt héten miért nem jöttél? – kérdezte váratlanul. Nagyon új volt tőle ez az érdeklődés, és alapjáraton örültem volna neki, de nem egy ilyen kérdés formájában. Ugyanis nem igazán volt rá elfogadható válaszom. Amikor múlt pénteken Kevin írt, hogy szokás szerint jöhet-e értem, hogy elvigyen a Blue Bird-be, percekig csak bámultam a telefonom. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, amit Nimród mondott arról a helyről, és hogy milyen hatással van rám, és azt sem tudtam kiverni a fejemből, hogy Nimród mennyire nem örülne neki, ha elmennék. Úgyhogy végül nem mentem.

Nem tudtam, mit feleljek Atesznak, és a hallgatásom már kezdett kínos lenni, ezért csak hogy csináljak valamit, megnyomtam a telefonom bekapcsológombját. És onnantól kezdve rémálommá vált a nap. A telefonom ki tudja, mióta először netet érzékelt, elkezdtek áradni rá az értesítések, és mivel rendesen fel volt hangosítva, a pittyenések a hamburgerezőben éppen szóló XXXTentacion-szám mellett is hallatszódtak. Nem vagyok az a lúzer, akinél eseményszámba megy, ha megszólal a telefonja, de ez az értesítésmennyiség mégis sok volt. Már Atesz is a telefonra nézett, így homlokráncolva oldottam fel. Aztán lefagytam, ahogy voltam.

Nimród: Nekem hét órám van, gondolom neked is. Utána jó akkor?

Nimród: Felmegyek a termetekhez, vagy ha korábban végzel, gyere le te

Nimród: Oké, én végeztem. Itt várlak, a folyosótokon vagyok

Nimród: Hol vagy? Az összes osztálytársad elment már, de te nem vagy sehol

Nimród: Hahóóó, Laura

Nimród: Hová tűntél?

Nimród: Most elmentél?

Nimród: Oké, most már tuti, hogy leléptél. Húsz perce állok itt, de semmi

Nimród: Ilyen hirtelen közbe jött valami?

Nimród: Nem hiszem. Valószínűleg csak szívatsz, azért kapcsoltad ki minden elérhetőségedet. Én meg vagyok olyan hülye, hogy hagyom magam becsapni. És vagyok olyan hülye, hogy hagyjam, hogy hülyét csinálj belőlem

Nimród: Vagy tudod mit? Én magam csináltam hülyét magamból. Elhittem, hogy legalább egy kicsit is számítok

Nem tudom, miért facsarodott össze a szívem az utolsó üzenetet elolvasva, de összefacsarodott. És végtelenül szégyelltem magam, amiért nemes egyszerűséggel elfeledkeztem Nimródról és a korrepetálásról, és amiért ennyi időn keresztül várakozott hiába a suliban.

– Hát ez a buzi meg kicsoda? – Atesz hangja olyan váratlanul ért, mint az ostorcsapás. Egyrészt el is feledkeztem róla, hogy ő is itt van, mi több, belelátott az üzeneteimbe, másrészt a mondandója miatt. Hihetetlenül gúnyos és becsmérlő volt a hangja, és arra késztetett, hogy húzzam össze magam, amilyen kicsire csak lehet. Nem volt már sehol a bátorságom, a boldogságom, és hirtelen már nem is amiatt éreztem a szégyent, hogy otthagytam Nimródot, hanem amiatt, hogy Atesz meglátta, hogy valaki olyannal beszélek, mint Nimród. Szégyenkeztem Nimród miatt, és tudtam, hogy Atesz nem fog kímélni. Villámgyorsan lezártam a telefonom, és elvörösödve sütöttem le a szemem, de persze már mindegy volt. – Ha? Ki az?

– Senki – mondtam szinte suttogva, az összekulcsolt kezeimet bámulva.

– Hát ez kurva cuki – ironizált, majd elröhögte magát, én meg összerezzentem. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyre süllyedsz. Most komolyan miatta nem jöttél pénteken?

Fogalmam sincs, miből jött rá, de ijesztő volt.

– Ő csak... Ő senki. Nem számít. Nincs köztünk semmi, vagy ilyesmi – motyogtam égő fejjel, ezzel azonban csak rontottam a helyzeten, és elértem, hogy Atesz porig alázzon.

– Most miért magyarázkodsz nekem? – röhögött. – Azt hiszed, engem érdekel, hogy jársz-e valakivel? Nem, tényleg nincsen bajom veled, de azt azért nem gondoltam volna, hogy ennyire rám fogsz ragadni, amiért egyszer szóba álltam veled.

Megsemmisültem teljesen. Gyerekes vagy sem, de felpattantam és szabályosan rohantam kifelé a hamburgerezőből, közben továbbra is zúgott a fülemben a vér, és alig álltam a lábamon.

Szédelegve hívtam egy taxit, és a megérkezéséig próbáltam nem felrobbanni a szétfeszítő érzésektől. Megalázott voltam. Csalódott. Szégyelltem magam. Utáltam magam. Utáltam Ateszt. Utáltam Nimródot. És bármelyik is volt az okozója, de kurvára fájt.

Hazaérve egyből a szobámba mentem, és nem is gondolkodva ököllel beleütöttem a szekrényembe, vagyis a legközelebbi dologba, amit találtam. Éles fájdalom hasított a kézfejembe, de nem érdekelt, megint ütöttem, többször egymás után. Éppen az volt a célom, hogy fájjon, fájdalom kellett a fájdalom ellen.

De akkor sem volt jobb, amikor végre lenyugodtam. Csak támaszkodtam gyengén a szekrénynek, a jobb kézfejem lüktetett, és minden erőmmel próbáltam normálisan lélegezni. Nem akartam sírni, nagyon nem, de iszonyú nehéz volt visszatartani.

Egy szót sem írtam Nimródnak, nincs is már bűntudatom, gyerekes módon őt hibáztatom Atesz bunkóságáért, az ő üzenetei voltak azok, amik miatt Atesz kimondta azokat a dolgokat. Azokat a dolgokat, amiket teljes joggal mondott ki. Egyszer hozzám szólt, és én ráragadtam, ez a színtiszta igazság.

Percek óta csak az Alive-ot hallgatom. Hallgatom, ahogy azénekesnő elgyötörten, mégis erősebben, mint valaha bizonygatja, hogy méglélegzik, igenis életben van. Én azonban csak kapkodom a levegőt, és mostelőször nem tudok azonosulni a dallal, nem tudok büszke lenni arra, hogy méglélegzem, mert nem tudom, meddig lesz még így.