Valószínűleg már kiderülhetett, hogy akkor folyamodom a naplóírás nevetséges megoldásához, ha úgy érzem, nincs már más, amivel le tudnám kötni a túl hangos gondolataimat.

Jelenleg is ez a helyzet, azonban az elmúlt egy hétben nem tudtam, miről írhatnék. Nimród tartotta az ígéretét, és azzal, hogy nem bolygatta tovább az életemet, a napjaim ugyanolyanok lettek, amilyenek előtte is voltak. Üresek, céltalanok, eseménytelenek, végtelenül kimerítőek, pont olyanok, amikről az ember nem hiszi, hogy valaha is változni fognak. És tudom, hogy ennek így is kell lennie. Illetve így kellett volna lennie.

Amikor Kevin pénteken megkérdezte, megyek-e a Blue Bird-be, habozás nélkül válaszoltam igennel, kicsit talán túlságosan is sietve, amit igyekeztem annak betudni, hogy egyszerűen hiányzik a társaságuk. De magamat nem tudtam átverni, nyilvánvalóan volt valami más oka is. Például az, hogy bevillant a Nimróddal kötött alku, és bizonyítani akartam, hogy engem mennyire nagyon nem érdekel, ha megszegem. Azonban az, hogy Kevin autójában ülve máson sem járt az agyam, csak azon, hogy mi lesz, ha felrúgom a megegyezésünket, nem arra vall, hogy olyan érdektelen lennék. Zavarbaejtő volt az is, hogy csalónak éreztem magam, hát még az, hogy a szívem mélyén azt szerettem volna, hogy a csalásom ki is derüljön.

Mellesleg totál felesleges volt elmennem a Blue Bird-be, megint az lett a vége, hogy megalázottan, dühösen, csalódottan jöttem haza, utáltam magam, és ami a legrosszabb volt, hogy tudtam, mégsem lesz semmi másképp legközelebb. Ugyanúgy szívdobogva fogom várni Atesz érkezését, ugyanúgy szét fogok esni, amint meglátom, ugyanúgy órákat fogok majd várni egyetlen lenéző pillantásra, esetleg két hanyagul odavetett szóra, ami majd ugyanúgy fájdalmat fog okozni, ugyanúgy ott lesz a szeptemberi emlék a fejemben, és a remény, hogy esetleg megismétlődhet, ugyanúgy csalódni fogok, amikor rájövök, hogy sosem fog megismétlődni, és az önutálat közepette ugyanúgy megfogadom majd, hogy soha többet nem hunyászkodok meg Atesznak. De persze hiába.

Mostanában már ott sem tudom jól érezni magam, Atesz lehetetlenné teszi. Illetve én teszem lehetetlenné. Nem tudom elengedni magam, nem tudok szarni a világra, mivel minden percben azt lesem a szemem sarkából, hogy Atesz vajon nem néz-e; amiket csinálok, mind azért csinálom, mert azt remélem, titokban ő is annyira figyel rám, ahogy én rá. Magyarul teszem az agyam, minden tettemet ő irányítja. És mindezt miért? Mert egyszer, hetekkel ezelőtt kaptam tőle egy szemernyi reményt. A remény veszélyes dolog, mert kézen fogva jár a fájdalommal, és mint már oly sokszor rájöttem, nekem egyikre sincs szükségem.

Úgyhogy csak belesüppedtem a szürke hétköznapokba, és megpróbáltam tűrni mindazt, ami az élettel jár, illetve magát az életet. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy a legnehezebb napjaimat megéltem már, és sokszor hiszem, hogy már csak könnyebb lehet. Az előbbi valószínűleg igaz is, a nyári időszak überelhetetlen, azt teljesen beárnyékolta anyu halála, de az nem igaz, hogy ennyi hónappal később könnyebbnek kell lennie. A semmi is lehet nagyon nehéz. Ha semmi sem történik, az éppen annyira lélekölő lehet, mint az, ha minden rossz összejön, és bármelyik elég lehet ahhoz, hogy nagy szavakkal élve ne lásd a fényt az alagút végén. Hát ezért olyan nehezen hátrahagyható a depresszió.

Ma reggel olyan dolog történt, amire igazán nem számítottam. Jelentős késésben voltam az iskolából, mégsem tudtam rávenni magam, hogy elinduljak, inkább ásítozva nyitottam ki a hűtőt, hogy ellenőrizzem, maradt-e még annyi a tegnap főzött spagettiből, hogy a mai ebédre is elég legyen. Nem maradt, vagyis morcosan vettem tudomásul, hogy a suliból hazafelé jövet be kell majd ugranom a boltba hozzávalókért. Éppen azt szedtem össze gondolatban, hogy mit is kell vennem a főzéshez, amikor a hátam mögötti zajokat hallva lefagytam egy pillanatra. Léptek voltak, apa léptei. Ez persze nem hangzik olyan rendkívülinek, elvégre egy lakásban élünk, elkerülhetetlen, hogy néha összetalálkozzunk, mégis minden alkalommal elegendő arra, hogy bárhol máshol akarjak lenni.

Amint meghallottam, hogy megköszörüli a torkát, földbe gyökerezett a lábam. Ugyanis mi nem szoktunk beszélgetni.

– Jó reggelt. – A rekedt, színtelen hangja csak nyomokban, és nagyon halványan emlékeztetett a régi önmaga hangjához. Olyan lassan fordultam meg, amennyire csak lehetséges volt, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy kész vagyok beszélgetni, vagy egyáltalán szembenézni vele.

Pedig ha úgy nézzük, nem lett volna mitől tartanom, apa pont úgy nézett ki, ahogy az előző alkalmakkor is, és ahogy egész nyáron: Egy alkoholista bevérzett, vörös, fáradt szemei, tág pupillák, fodrászt régen látott, hirtelen megőszülő haj, kiálló arccsontok, és sovány testalkat. Egy pillanat alatt végigfuttattam rajta a tekintetem, és fogalmam sincs, ennyi idő után mégis miért, de éles fájdalom nyilallt a szívembe. Megcsapott a savanyú alkoholszag, ami számomra már lassan összekapcsolódik a jellemével, és amit megérezve meg sem próbáltam elnyomni a fintoromat.

Nem tudtam, mit mondhatnék, őszintén szólva nem akartam neki semmit mondani, bár egy odavetett „jó reggelt" igazán nem nagy dolog, még ahhoz sem volt lélekjelenlétem, így csak rezzenéstelen arccal összefontam a karjaimat, és a hűtőnek támaszkodva figyeltem az embert, akire egyre kevésbé voltam képes apámként tekinteni.

– Megy az iskola?

Fogalmam sincs, mit várt, miért tette fel ezt a kérdést. Az tisztán látszott rajta, hogy szégyenkezik, mi több, bűntudata van, ezzel pedig nagyobb boldogságot okozott nekem, mint hónapok óta bármivel. Éppen ezért nevetségesnek tartom, hogy úgy gondolta, néhány odaböfögött szóval le tudja tudni a kérdést, amire szülőm révén alapból is ismernie kellene a választ, és nem értem, hogy várhatta azt, hogy egy kis sajnálkozó arckifejezéstől majd tiszta lapot adok neki, és megbocsátok, amiért szart se tud rólam.

Hosszú másodpercekig nem szóltam semmit, kíváncsi voltam, mikor jön el a pillanat, amikor már nem tud a szemembe nézni. Nem kellett sokáig várnom rá, és amikor eljött, elnevettem magam. Röviden, rendkívül utálkozón és megvetőn; semmit sem szerettem volna jobban, csak hogy fájdalmat okozhassak neki, hogy legalább egy töredékét visszaadhassam annak, amit ő adott nekem. Így amikor láttam a megbántást villanni a szemében, mérhetetlen elégedettséget éreztem. Azonban valószínűleg akkor sem mondott volna semmit, ha még egy órát várok, bár ez nem derült ki, mert a célomat elérve otthagytam, és az előszobában is csak annyi időre lassítottam, hogy levegyem a kabátom a fogasról. Nem igazán kavart fel a „beszélgetésünk", legalábbis a lépcsőházban lefelé haladva ezt bizonygattam magamnak.

Ha valaki elolvasná ezt, biztosan felmerülne benne a kérdés, hogy lehet-e ennyire utálni valakit, aki az édesapánk. A válaszom: Igen, lehet. Nem az a lényeg, hogy az apám, hanem az, hogy utálom. Bárki iránt lehet így érezni, aki azok után, hogy felnéztél rá és kötődtél hozzá, összetörte a szíved, ilyenkor tök mindegy, hogy van-e köztetek rokoni kötelék. Ha van, csak még megbocsáthatatlanabb lesz a dolog.

Német témazáróval kezdtük a napot, és természetesen semmit nem tudtam. Lehet, hogy hihetetlennek hangzik, de az, hogy az apám talán hónapok óta először hozzám szólt, egész könnyedén feledtetni tudta velem a német névelőragozást, így ha tanultam volna is bármit a dolgozatra, akkor sem jutott volna eszembe semmi. Tíz perc után beadtam a lapot, amiért kaptam a tanártól, vagyis az ofőtől egy csalódott „nem lesz ez így jó" pillantást, de nem izgatott különösebben, a maradék időt az órából a padomra hajtott fejjel töltöttem.

Nem vagyok hülye, a tanárok elképzelésével ellentétben képes vagyok felfogni, hogy felelőtlenség ilyen mértékben elcseszni a jegyeimet, ahogy én csinálom. És mégsem teszek ellene. Egyrészt azért, mert tudom, hogy nem igazán rajtam múlik, bárhogy koncentrálok, nem tudom a tananyagon tartani a figyelmem – tudom, mert szeptemberben még igenis próbálkoztam –, másrészt pedig azért, mert van egy pont, ahol az embert már nem tudja érdekelni. Amikor a magánéleted egy pillanat alatt összetörik, akkor hiába mondja neked bárki, hogy az iskola fontos, a jegyek fontosak, nem fogsz tudni hinni neki. Nem fogod igazi problémaként látni az egyeseket, a bukásokat, nem, mert az igazi probléma az, hogy elvesztél. És az, hogy fogalmad sincs, meddig tart ez, nem látod a végét, nem bízol már senkiben, még magadat sem ismered, és az egész léted céltalanná válik. Ez az, ami tényleg aggaszt. Nem az iskola.

De az osztályfőnököm valószínűleg sosem volt ilyen helyzetben, így nyilván képtelen megérteni, hogy miért is viszonyulok így a tanuláshoz. Vagy ha meg is érti – amit kétlek –, nem fogadja el. Ugyanis az utolsó óránk vége előtt pár perccel bejött a termünkbe, intett a fizikatanárnak, hogy fejezze be nyugodtan, és csak csengetéskor közölte, hogy miért is jött be.

– Laura, te maradj egy kicsit – szólított meg, amikor a többiekkel együtt megindultam kifelé. Valahogy sejtettem, hogy ez lesz, így ösztönösen megforgattam a szemeimet, és sóhajtva levágtam magam a tanári asztal előtti első padba. Az ofő megvárta, amíg a többiek kimennek a teremből, addig azzal a hírhedt pedagógustekintettel méregetett, én meg türelmetlenül doboltam a padon a körmeimmel.

– Kivennéd, kérlek? – Értetlenül néztem fel az ofőre, először fogalmam sem volt, mire gondol.

– Mi? Ja. Persze – húztam ki a fülemből a fülhallgatót, amiről időközben teljesen elfeledkeztem. Nem hallgattam semmit, de gyakran még így is benne volt a fél fülemben, tulajdonképpen azt jelezve, hogy hagyjanak békén.

– Köszönöm – biccentett gúnyosan. Hiába jóindulatú, ő is csak egy tanár, tanáros gesztusokkal. – Ha jól láttam, teljesen üresen adtad be ma a témazáródat – tért a tárgyra. – Nem tanultál rá?

– Nem – feleltem egyszerűen. Valójában ennél kicsit összetettebb a dolog, az igazság azonban tényleg ez volt.

– Miért? – Nem tudtam mit kezdeni ezzel a kérdéssel, így csak megvontam a vállam. A valódi magyarázatba nyilván nem kezdhettem bele, hazugságok gyártásához meg egyszerűen nem volt kedvem. Az ofő fáradtan sóhajtott fel, amikor belátta, hogy nem kap választ. – Sejtettem. Mivel a jelenlegi állás szerint magadtól nem fogsz nekiállni tanulni, úgy döntöttem, szerzek neked egy kis segítséget...

– Nincs szükségem segítségre. – Még azelőtt elhagyták a számat a visszautasító, szemrehányó szavak, hogy az ofő a mondat végére ért volna.

– Akkor mire van szükséged ahhoz, hogy elkezdj tanulni? – dőlt hátra a székében, látszott rajta, hogy szeretne megérteni, ugyanakkor az is, hogy már döntött a helyzetemmel kapcsolatban.

– Semmire. Nem kell semmi, tökéletesen értem a tananyagot németből – hárítottam folyamatosan.

– De én ebből miért nem látok semmit? Ha értenéd, akkor tanulás nélkül is meg kellene tudnod írni a dolgozatokat legalább kettesre. De ez nincs így. Akkor talán motivációs probléma van?

– Lehetséges – válaszoltam szűkszavúan. – De azon a korrepetálás nem segít.

Az ofő megfejthetetlen arckifejezéssel méregetett egy darabig, azonban amikor újra megszólalt, bebizonyosodott, hogy már tényleg döntött velem kapcsolatban.

– Biztosan jó hatással lesz rád, és a jegyeidre, ha lesz melletted valaki, aki elmagyarázza neked az anyagot, és segít a leckében. – Mintha el sem hangzottak volna a korábbi mondatok. – Éppen ezért megkérdeztem a német csoportjaimban, hogy lenne-e valaki, aki vállal korrepetálást, és szerencsére akadt olyan, aki belement. Szeretném, ha kedves lennél vele, ugyanis ez az egész a te érdekedben történik, neki nem lenne kötelező foglalkoznia veled, és mégis megteszi. – Amint meghallottam a „te érdekedben" dumát, gúnyosan felhorkantottam. Valahogy mindig mindenki annyira szeret arról dönteni, hogy mi is az én érdekem. – Ha minden igaz – folytatta az ofő egy rosszalló pillantás kíséretében –, Nimród hamarosan itt lesz, hogy egyeztetni tudjátok az első korrepetálás időpontját.

Nemhogy tiltakozni, még felfogni sem volt időm az elhangzottakat, ugyanis nyílt az osztálytermünk ajtaja, és belépett rajta Nimród. Hosszú, kócosan göndör fürtjei szokásosan kibontva pihentek a vállán, fehér vastag pulcsit viselt fekete farmerral, és hosszú, határozott léptekkel sétált az első padhoz, majd beült mellém. Megszólalni sem tudtam, elhűlve néztem végig a mozdulatsort. Nimród köszönt az ofőnek, majd oldalra nézett, rám, és bár a szája nem mosolygott, a tekintete határozottan vidám volt. Legalábbis élénk, és azt üzente, hogy hülye vagyok, amiért azt hittem, ennyivel lerázhatom őt.

Egy szó nélkül hallgattam végig, ahogy az ofő elmeséli Nimródnak, hogy mit is veszünk éppen németből, és mi az, amit el kell nekem magyaráznia. Nem igazán tudtam, mit érzek, azt meg pláne, hogy hogyan kellene reagálnom, illetve hogyan tenném szívem szerint.

– Nagyszerű, akkor én most magatokra is hagylak titeket – állt fel az ofő a magyarázás végeztével, és egymás után ránk mosolygott. – Laura nevében is köszönöm, Nimród, hogy elvállaltad.

– Igazán nincs mit – felelte Nimród őszinte hangon, túl őszintén, ez pedig számomra semmi jót nem jelentett.

Miután becsukódott az ofő után az ajtó, csend telepedett közénk. Éreztem magamon Nimród tekintetét, nyilvánvalóan a reakciómra várt.

– Azt mondtad, békén hagysz! – fakadtam ki végül, és szemrehányóan fordultam felé. – Megállapodtunk!

– Igen, tényleg megállapodtunk – biccentett Nimród bosszantóan nyugodtan. – És te azt mondtad, nem mész többet a Blue Bird-be.

– Nem mentem a Blue Bird-be! – tagadtam azonnal, de éreztem, hogy hiába.

– Laura, láttalak – ingatta a fejét lesajnálóan. – Én is ott voltam.

– Nem, ezt csak azért mondod, mert azt reméled, hogy lebuktatom saját magam – bizonygattam egyre idegesebben. – Nem voltál ott. És én sem.

– Persze, hogy nem vettél észre. Végig azt a raszta tagot figyelted. – Ezzel a megjegyzéssel sikerült elérnie, hogy megnémuljak. Ahogy arra a képre gondoltam, ami Nimród szeme elé tárulhatott, és ahol én folyamatosan valaki más figyelmére szomjazom, elöntött a szégyen, és hirtelen nem is tudtam mit mondani.

– Miért fáj neked, ha én elmegyek oda? – kérdeztem egykedvűen, amivel ugyan beismertem, hogy tényleg jártam pénteken a szórakozóhelyen, de nem volt jelentősége, úgyis tudta már.

– Miért jó neked, ha elmész oda? – fordította meg a kérdést. Dühös pillantást vetettem rá, de válaszoltam.

– Mert ott nincsenek olyan alakok, mint te. Ott valahogy senkinek nem jut eszébe beleszólni abba, hogy miként élem az életem, ott olyan emberek vesznek körül, amilyen én is vagyok. Megértenek engem.

– Te jó ég, akkora tévedésben élsz – nevetett fel örömtelenül. – Elég szomorú, ha magadat azokhoz az emberekhez tartod hasonlónak, és azt gondolod, hogy köztük vagy a legjobb helyen. Tudom, téged sem kell félteni, de ők csak belevisznek téged a rosszba, rossz hatással van rád, ha folyton velük vagy körülvéve. Ők nem a barátaid, még csak nem is ismered őket rendesen, és bár fogalmam sincs, mit keresel a társaságukban, jobban tennéd, ha minél előbb kiszakadnál onnan.

– Baszki, annyira jó, hogy mindenki ennyire tudja, hogy mi a jó nekem! – Mosolyogtam, de valójában mérhetetlen dühöt éreztem. És félelmet. Minden egyes együtt töltött perccel jobban féltem attól, hogy lehullik a magam köré felhúzott fal. – Mi lenne, ha ezentúl senki nem próbálná irányítani az én életemet, az én döntéseimet, az én barátaimat, az én tanulmányaimat?

– Tényleg ezt szeretnéd? Hogy hagyjon békén mindenki, és örökre egyedül maradhass? – kérdezte váratlanul, mire oldalra kaptam a fejem. Ezúttal egy csepp vidámság sem volt kék tekintetében, komolyan, nagyon komolyan figyelt rám, és én képtelen voltam elnézni róla. És arra sem voltam képes, hogy hazudjak.

– Nem tudom. Nem tudom, én csak... Hiba volt elmenni a Blue Bird-be – mondtam ki hirtelen, és nem is álltam meg ennyinél. – Szörnyű volt.

– A raszta miatt?

A körmeimmel újból a zöld asztallapon kopogtam, de ezúttal nem unalomból, hanem mert nem tudtam mást csinálni. Ijesztően könnyű lett volna beszélni. De nem szabadott, és erre még épp időben figyelmeztettem magam, így felpattantam, mielőtt bármi is kicsúszott volna számon.

– Megyek haza – jelentettem be, miközben a vállamra vettem a táskám, és megragadtam a kabátom.

– Várj! – szólt utánam, mikor már az ajtóban jártam, és ő is felállt a székről. – Ez csak egy korrepetálás. Nem nagy ügy. – Ennyiből is hallatszott a hangján, hogy kérlel a maradásra, de a következő szavával meg is erősítette: – Kérlek.

– Nem is tudod, hogy milyen könnyű lenne... Hogy mennyire könnyű lenne elfogadni... – mondtam akadozva, közben idegesen kezdtem kapargatni a pulcsimon keresztül az alkaromat. – De nem. Nem lehet.

– Most komolyan, ki volt az, aki ennyire megbántott, akiben ennyire elvesztetted a bizalmad, aki miatt ennyire félsz az emberektől? – tárta szét a karját értetlenül.

– Apa – mondtam ki gondolkodás nélkül, miközben lenyomtam a kilincset. – Ő volt az.

Csak a folyosón sétálva jöttem rá, hogy ezzel a válasszal milyen nagy meglepetést okoztam magamnak. Korábban mindig Ateszra hivatkoztam magamnak, amiért nem akartam Nimród társaságát, azonban most mégis apát mondtam. Bár valamilyen szinten érthető, hiszen Atesszal csak két meghatározó percem volt, ő nem is nagyon tudott elárulni, hiszen nem voltunk olyan közel egymáshoz, ellenben egy szülő árulása... Az nem kis dolog.

Hazafelé megvettem az ebédhez szükséges alapanyagokat, majd miután otthon lepakoltam a táskám, nekiláttam a főzésnek. Más számára valószínűleg elég fura lenne, ha hazaérve a telefonja nyomkodása helyett ebédet kellene főznie, utálom is, de nem igazán van választásom. Nem akarok rendelt kaján élni, apa meg nyilván nem fogja megcsinálni, így magától értetődően rám marad. Magyarul főzök és mosok az emberre, akinek papíron a gondomat kéne viselnie, és akitől soha egy „köszönömöt" nem kapok ezért. És más szót sem. A ma reggeli előtt, és május után összesen kétszer szólított meg egy-egy különösen józan pillanatában, mindkét alkalommal úgy tett, mintha nem gyűlölném, és valami hétköznapi témáról próbált beszélgetni, de természetesen egyszer sem voltam benne partner. Ezek az esetek valószínűleg csak azért történhettek meg, mert maradt benne még némi emberi érzés, és néha már ő sem tudja elviselni saját magát a tettei miatt, ezért könnyíteni szeretne a lelkiismeretén. De az hétszentség, hogy én abban nem leszek a segítségére.

Tehát én vagyok az, aki főz, mos és takarít, a pénz dolgait meg a nagyanyám intézi azok után, hogy apa elvesztette az állását, és hónapok óta munkanélküli. Bár anyu szüleivel már akkor sem volt szoros a kapcsolatom, amikor még anyu élt, de a halála után minden kommunikáció megszűnt köztünk, mivel a temetést követően egyszerűen leléptek Zalaegerszegről, apa apukája pedig évekkel ezelőtt meghalt, így a nagyi az egyetlen nagyszülőm, akivel tartom a kapcsolatot. Nem felhőtlen a viszonyunk, ugyanis hajlamos időről időre úgy gondolni, hogy el kell végeznie az életemben az anyai feladatokat, ebből pedig rengeteg vitánk adódik, plusz ő is azon személyek táborát erősíti, akik szeretnek belenyúlni döntéseimbe. De nem utálom őt, mert ő legalább nem hagyott magamra, és még ha rendkívül idegesítő módon is, de törődik velem.

Mielőtt este lefeküdtem volna aludni, szokás szerint ránéztem még egyszer a telefonomra, és a tengernyi értesítés között azonnal kiszúrtam egyet. Nimród bejelölt, illetve követni kezdett a létező összes közösségi oldalon, és úgy húsz perce minden előzmény nélkül küldött egy dalt Messengeren. Összeráncolt homlokkal meredtem a Sia-dalra, Nimród meg rögtön lecsapott rám, amint észrevette, hogy fent vagyok.

Nimród: Meghallhattad?

Én: Nem

Nimród: Akkor hallgasd meg

Én: Nem

Nimród: ...

Nimród: Holnap órák után korrepetálás?

Én: Nem

Nimród: Oké, akkor majd még beszélünk róla

Ennyi volt a beszélgetés, legalábbis én ennyit vártam meg belőle, utána inkább kikapcsoltam a Wi-Fit.

Jelenleg fél egy körül lehet, de nem igazán érzem álmosnak magam, csak nagyon fáradt vagyok. És fogalmam sincs, hogy mit gondoljak a mai napról. Nem apára gondolok, arról már beszéltem éppen eleget, Nimród az, aki miatt bizonytalan vagyok. Úgy érzem, egyre inkább kezdem megadni magam, sem elég erőm, sem kedvem nincsen már ahhoz, hogy tiltakozzak a közeledése ellen, pedig kéne, tudom. Nem szabad, hogy elnyerje a bizalmamat, és mégis, annyira jó néha eljátszani a gondolattal, hogy talán nem minden ember olyan, mint apa.