Tudom, hogy nagyon elrontottam tegnap. Borzalmas dolgokat vágtam Nimród fejéhez, tapintatlan, bizalmatlan és hisztis voltam, kétségbe vontam, hogy szeret, megvádoltam, hogy talán csak szórakozik velem, és egyszer ott fog hagyni, mellesleg a továbbtanulását illetően beálltam a szülei mögé, ahelyett, hogy támogattam volna, és mindezek után egy szó nélkül leléptem onnan. Féltem, hogy mi van, ha Nimród szakít velem, de nem ezért nem tudtam aludni az éjjel, sőt, egész végig azon gondolkodtam, hogy nem lenne-e az a jobb megoldás. Egy párkapcsolat tényleg nem nekem való, én megmondtam előre, alig egy hét kellett ahhoz, hogy tönkretegyem a boldogságot. Nem csak a sajátomat, hanem Nimródét is, és bár én nagyon ragaszkodom hozzá, ő nem tudom, meddig bírja, de ha már nem bírja, akkor azt hiszem, képes lennék az ő érdekében elengedni őt. Azt gondoltam, hogy ez a búcsú már a mai nap megtörténhet. Utólag viszont már megint csak a fejemet fogom, hogy én ilyen könnyen elengedtem volna, és megint nem bíztam benne.

Végtelenül fáradt voltam reggel, és kedvetlen is, mivel arra ébredtem, hogy a nagyi rázogatja a vállamat, hogy felébresszen, én ugyanis eléggé elaludtam. Félig ülő pózban voltam, fülhallgatóval a fülemben, mivel hajnalban már végképp lemondtam az alvás gondolatáról, de azt is meguntam, hogy a gondolataim szinte üvöltenek a fejemben. Elgémberedve mentem ki a fürdőbe, ahol még lehangolódni sem volt erőm a szemem alatti táskákat látva.

Nem tudom, mi volt a nagyival, de kivételesen megkegyelmezett, és nem faggatott Nimródról vigyorogva, ahogyan egy hete folyamatosan, talán látta rajtam, hogy mennyire nem vagyok formában. Bár ez őt nem szokta zavarni, de mindegy.

Megint jókora késésben voltam, amikor kiértem a lépcsőházból, és álmosan pislogtam körbe a túlságosan fényes, de természetesen csípős reggelen. Aztán földbe gyökerezett a lábam. Mivel előző héten végig a barátommal mentem iskolába, talán elvárható lett volna, hogy ne döbbenjek meg ennyire azon, hogy ma is elém jött, de a tegnapiak után még csak lehetőségként sem fordult meg a fejemben, hogy elkísér, én már majdnemhogy a képzeletbeli szakításunknál tartottam. Nimród azonban ott volt, zsebre tett kézzel állt a járdán, göndör fürtjeit mozgatta kicsit a szél, kék tekintetét nyugodtan rám szegezte. Nem lehetett olvasni az arcából, így félve mentem közelebb, bár ha annyira el akart volna kerülni, eleve nem is jön ide.

Egy darabig csak álltunk egymással szemben, biztos távolságban, és vártuk, hogy vajon hogyan fog beindulni ez a beszélgetés. Sejtettem, hogy nekem kellene mondanom valamit, például egy bocsánatkérést, vagy legalább magyarázatot, de nem tudtam erre figyelni, sokkal jobban idegesített, hogy nem tudtam, hányadán állunk.

– Te tényleg mindig ilyenkor mész iskolába – törte meg a csendet Nimród, és bár az arca továbbra is kifejezéstelen maradt, a hangjából kihallatszott egy csepp vidámság. Nem erre a hozzáállásra számítottam, de határozottan megkönnyebbültem tőle, és elhúztam a számat, nem állt szándékomban, hogy elkéssen miattam, már nem először.

– Sajnálom, tényleg. Nem tudtam, hogy elém jössz.

– Miért ne jönnék? – ráncolta a homlokát. Olyan természetesen kérdezte, hogy majdnem én is elgondolkodtam, hogy tényleg, miért ne jönne? De nem gondolkodtam el, mert pontosan tudtam, és ki is mondtam:

– Mert utálsz. Én azt hittem, utálsz, utálnod kéne – közöltem, és kezdtem elég dühös lenni attól, hogy nem értem, mi folyik körülöttem.

– Miért utálnálak? A barátnőm vagy.

– És ez a következő percekben sem változik meg? – vontam fel a szemöldököm. Azt hiszem, ez volt a párbeszédünk első olyan mondata, aminek értelme is volt a huzavona után. Adtam Nimródnak egy támpontot, hogy én mit gondolok, hogyan állunk, amiből világossá vált számára, hogy arra számítok, hogy szakít velem. Mindenképpen érdemes volt megtennem az első lépést, mert végre én is megtudtam, ő hogyan ítéli meg a helyzetet.

– Miért van az, hogy te egy másodperc alatt fel tudsz húzni engem? – Mosolygott, de ez tipikusan az a kínos mosoly volt, amikor az ember sokkal inkább tépné a haját, mint hogy bájologjon. – Miről beszélsz, Laura?

– Nem tudtam, hogy szakítani akarsz-e – mondtam csendesen, és talán akkor először fogtam fel ennek a mondatnak a súlyát. Ha Nimród szakítana velem... Akkor őszintén nem tudom, mihez kezdenék.

– Na jó – sóhajtott Nimród, és megmasszírozta az orrnyergét. – Menjünk inkább suliba, majd délután beszélünk erről.

– Szakítani akarsz? – léptem közelebb a szemébe nézve. Ugyanis azzal, hogy hirtelen terelni kezdett, megint összezavart. Kék tekintete határozott, de őszinte és tiszta volt, miközben válaszolt:

– Nem. Nem akarok, és nem fogok. De ez nem az a téma, amit tíz perc alatt, az iskolába rohanva szeretnék tisztázni.

Hittem neki, így bódító volt a megkönnyebbülés, ami szétáradt a testemben. De persze az is eszembe jutott, hogy vajon minden alkalommal, amikor tönkreteszem a dolgainkat, ennyire be leszek-e parázva attól, hogy szakít velem. Mert ha igen, akkor még ezerszer nehezebb lesz ez a kapcsolat, mint hittük.

Bólintottam, mire visszabólintott, a másodperc töredékére ellágyult a tekintete, de aztán rögtön vissza is keményedett. Vagyis tudtam, hogy ettől még nem felejtette el, amit tegnap műveltem, és lesz miről beszélgetnünk délután.

Elindultunk a suliba, de ilyen kínos módon még sosem tettük ezt, legalábbis az én részemről. Feszült mosollyal a kabátom zsebe felé vittem a kezemet, és felkészültem rá, hogy úgy baktassunk egymás mellett, mint két idegen, de Nimród egy természetes mozdulattal a kezemért nyúlt, és rákulcsolta az ujjait. Nem tudtam időben letörölni a döbbenetet az arcomról, így észrevette.

– Mi az? – Inkább csak a fejemet ráztam, hogy ne borítsam ki még jobban. – Nem hitted volna, hogy megfogom a kezed, igaz? – sóhajtott fel.

– Aha.

– Néha annyira szeretném, ha egy kicsit is bíznál bennem – mondta lemondóan. Bíztam benne, nem csak kicsit, hanem jobban, mint mindenki másban, de akkor sem kellő mértékben, így nem álltam neki bizonygatni semmit.

– Sajnálom – válaszoltam halkan, de nem reagált, onnantól kezdve csendben sétáltunk a suliig. Ott pedig semmi csók, semmi homlokpuszi, csak egy „Szia–Szia", és már el is mentünk ellenkező irányokba az osztálytermeink felé.

Abszolút lapos nap volt, olyan, amikor még az számít a legnagyobb hírnek, hogy elrepült egy madár az osztályterem ablaka előtt. Na jó, ez így nem igaz, hiszen két rám nem jellemző jegyet is kaptam ma, egy négyest irodalomból, és egy ötöst németből. Ezek nyilván nem az én érdemeim, hanem Nimródé, de ezt nem tudta például a flúgos magyartanárunk, aki a dolgozatok kiosztása után megtapsoltatott engem az osztállyal. Bár mondanom sem kell, természetesen nem elismerő, hanem gúnyos jelleggel, ennyire szeretnek engem a tanárok. Kezdem azt hinni, hogy pont annyira, mint az osztálytársaim. Ugyanis az utóbbi pár hónapban történt pár változás az osztály hierarchiájában, engem már senki nem kezel a nagymenők egyikeként, már nem lógnak rajtam a lányok, már nem beszélgetek és cigizek a – volt – haverokkal, már nem fontos, hogy elismerjenek. Úgyhogy hozzám sem szólnak, és messze elkerülnek, sőt, egy-két lenéző pillantást is elkaptam néhányuktól, amikkel a nyomikat szokták illetni. De amíg csak ennyi az egész, addig nem hiszem, hogy tennem kéne bármit is, voltam én már kiközösített fekete bárány az előző sulimban, tudom, hogy az ennél sokkal durvább. Még jól is esik ez a nyugalom, amit megadnak nekem, és amire talán tanév elejétől szükségem lett volna, mert ez azzal jár, hogy végre nem kell megjátszanom magam és olyanokkal haverkodni, akik alapból taszítanak. Csakhogy szeptemberben még túlságosan féltem attól, hogy egyedül maradok, nem tudtam, hogy attól csak még jobban egyedül fogom érezni magam, ha olyanok vesznek körül, akik nagyon nem az én világomba tartoznak. Fél év, és egy csodálatos fiú kellett hozzá, hogy rádöbbenjek, kettő, azaz kettő szerető ember elég ahhoz, hogy valaki ne érezze azt, hogy egyedül van. Ha Nimród nincs, fáj belegondolni, hogy velem mi lenne mostanra. Talán versenghetnék apával azon, hogy ki a nagyobb alkoholista. Vagy járhatnék a pszichiátriára a szétsebzett karommal.

Ilyesmi keserű gondolatokkal a fejemben ültem le az aulában álló padra. Ugyanúgy, mint egy héttel ezelőtt, bent maradtam, hogy megvárjam, amíg Nimród nyolcadik órájának vége lesz. Ugyanúgy előszedtem egy füzetet, mint akkor, és most is firkálgatni kezdtem, a két alkalom azonban cseppet sem hasonlított, és úgy éreztem, egy év is eltelt már azóta. Most nem egy párt rajzoltam, csak egy lányt, aki egyedül volt. Egyedül volt, szomorú, összetört, és látszott rajta, hogy fél. Nagyon gyorsan elillant a tanóra, és már megint nem vettem észre, hogy Nimród mellém ért, pedig ezúttal zenét sem hallgattam, csupán nagyon belemerültem a rajzolásba. Túl késő volt már eltakarni előle a művemet, látszott rajta, hogy megnézte.

– Nem voltam elég világos reggel? – fakadt ki, és fájdalmasan bökött a füzetem felé. – Laura. Nem. Lesz. Ilyen.

– Sajnálom, tényleg sajnálom – motyogtam, miközben belegyűrtem a táskámba a füzetet, és félve néztem fel Nimród szemeibe. – Oda sem figyeltem, hogy mit rajzolok.

– Éppen ez a baj – mondta lemondóan. – Hogy már a nem irányított gondolataidban is eldöntötted, hogy egyedül fogsz maradni, mert elhagylak.

Összeszorult a szívem a szavaitól, és tudtam, hogy igaza van. És nem volt igazságos az sem, hogy miután tegnap én tapostam az ő lelkébe, ma mégis ő az, aki folyamatosan bizonygatja nekem, hogy nem fog elhagyni.

– Annyira sajnálom. Nem ezt érdemled.

– Én nem akarom, hogy sajnálj, én azt akarom, hogy változtasd meg a véleményed – mondta őszintén, fáradtan nézve rám. Ha tudná, hogy mennyire nehéz, amit kért... Ha egy évvel korábban találkozunk, elhiszem neki még azt is, ha azt mondja, hogy engem fog majd feleségül venni, de a jelenben egy „szeretleket" is nehéz volt befogadni.

Némán megegyeztünk abban, hogy ezt majd nálunk folytatjuk, és egy szó nélkül, egymás kezét fogva megtettük a lakásunk felé vezető utat. Éreztem, hogy szomorú, amiért nem hiszek neki, nekem pedig bűntudatom volt, amiért nem tudtam hinni neki.

Nem beszéltünk egészen addig, amíg a szobámba nem értünk, és az ágyamon egymással szemben törökülésben ülve nem néztünk egymás szemébe.

– Ha most azt mondom, hogy szeretlek – törte meg a csendet –, akkor azt nem hiszed el?

Halkan beszélt, de mintha az egész szobát betöltötte volna a hangja, és a bensőmet is megérintette.

– Hát... de. Elhiszem, de ez más – mondtam zavartan.

– El tudod magyarázni, hogy miben más?

– Amikor itt vagy velem, és nézel a szemembe, és látom rajtad, akkor még mondanod sem kell ahhoz, hogy tudjam. De aztán egyedül maradok magammal annyi időre, hogy kételkedni kezdjek, tudna-e bárki szerelmes lenni ebbe a lányba? – mutattam magamra, miközben Nimród figyelmesen hallgatott.

– És arra jutsz, hogy nem.

– És arra jutok, hogy nem – ismételtem meg. – Plusz látok dolgokat megtörténni, amik szintén elbizonytalanítanak, és...

– Például a családom? – szakított félbe elmélyült arckifejezéssel.

– Igen. De most nem akarom őket idekeverni, már látom, hogy nem kellett volna tegnap kiakadnom rajtuk. Tök jól reagáltak, sőt több mint jól, de nekem nem volt elég, már megint rémeket láttam, és eldöntöttem, hogy nem kedvelnek. Vagyis nem annyira, mint... – Elharaptam a mondatot, de Nimród befejezte helyettem.

– Miát.

– Igen – ismertem be félve. Elérkeztünk a probléma egyik csomópontjához.

– Nézd, Laura – sóhajtotta Nimród, és közelebb húzódott hozzám. – Igen, nagyon szerettem Miát, igen, volt idő, amikor azt gondoltam, hogy vele akadok megöregedni, igen, tökéletesnek gondolom őt. Csak nem számomra. Tudod, a tökéletesség relatív. Mia és az én esetemben adva van egy hibátlan lány, aki az első pillanatban azonnal elvarázsolt engem, akivel csodás dolgokat élhettem át, aki mellett azt gondoltam, hogy igen, na most halálosan szerelmes vagyok. Csakhogy ez nem így volt. Nem így volt, nem ő volt az a bizonyos „nagy ő", és erre csak akkor jöttem rá, amikor találkoztam az igazi „nagy ő"-vel. Addig a pillanatig nem is sejtettem, hogy ez nem az életem végéig tartó kapcsolatom, de utána Mia már lehetett bármilyen tökéletes, én már tudtam, hogy számomra nem az, mi együtt nem vagyunk azok. Most mondok valami elég tapintatlant: Életem végéig szívesen fogok visszaemlékezni Miára, de ő csak addig volt tökéletes, amíg nem találkoztam valaki tökéletesebbel. És ez nem attól függ, hogy egy lánynak milyen szép a külseje, nem is attól, hogy udvarias-e másokkal, vagy éppen leugatja-e az illető fejét, akihez nincs kedve – nevette el magát rám utalva, de olyan kedvesen tette, hogy nincs ember, aki ezen megsértődött volna. A szavait hallgatva összeszorult a torkom, és még nem is végzett. – Mindenkinek mást és mást jelent a tökéletesség, mást neked, mást a családomnak, mást nekem. Nekem a tökéletes személy nem azt jelenti, hogy illetőnek nincsenek hibái, hanem hogy sok van neki, mégis borzasztóan szerethető, és onnan tudom, hogy megtaláltam ezt az illetőt, hogy hirtelen önmagamat is megtalálom, mert mellette jobban az lehetek, mint valaha, és úgy érzem, soha nem tudnék lemondani róla, mellette kell lennem, meg kell védenem, szeretnem kell. És számomra ez a személy nem Mia, hiába aranyos lány, ő máshoz tartozik, ő mással alkot egészet. Hanem te vagy, Laura, nekem te vagy a tökéletes, „a nagy ő", az igazi.

Elérzékenyülni még annyira sem szoktam, mint bánatomban sírni, és alapjáraton csöpögően nyálasnak nyilvánítottam volna ezt a jelenetet, de akkor ez mind máshogy volt, alig láttam a könnyeimtől, miközben az ágyamon ülve szorítottam Nimród kezét. A legmélyebb érzéseit is feltárta nekem, hogy meggyőzzön, és abban a percben tényleg nem voltak kétségeim afelől, hogy szeret-e, vagy hogy a kapcsolatunk legyőzi az akadályokat. Közelebb húzódtam hozzá, és megcsókoltam, tulajdonképpen válasz gyanánt, mert szavakkal nem voltam képes kifejezni, hogy mit éreztem. Azt hiszem, ez volt az első hosszú és szenvedélyes csókunk, aminek számomra fontos jelentősége volt. Ez pecsételte meg, hogy végre elhatároztam magam, elhatároztam, hogy Nimród mellett akarok lenni, és maradni is. Talán még egy-két pillangót is éreztem a hasamban. És nem hiszem el, hogy komolyan leírtam ezt ide.

– És te komolyan azt hitted, hogy én ezt képes lennék eldobni? – kérdezte Nimród levegőért kapva, homlokát az enyémnek támasztva. Csak néztem lehunyt szemeit, és a légzésemet hozzá igazítottam.

– Nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire sajnálom. Én megmondtam, hogy én ebben nem vagyok jó, megmondtam, hogy el fogom rontani. – Az arcomra téve a kezeit megállította a fejrázásomat.

– Megtörtént. De én pedig megmondtam, hogy akkor majd megoldjuk a helyzetet, és ez is így történik most. Nem foglak eldobni téged, ígérem. De azt tudnod kell, hogy tegnap tényleg megbántottál – komolyodott el, és hátrébb is húzódott, hogy rendesen a szemembe tudjon nézni. – A Miáról mondott dolgokat még csak-csak lenyelem, de az, ahogy magadról beszéltél, és ahogy szerinted én is látlak téged, és hogy szerinted mit jelentesz nekem... Nézd, Laura, muszáj lesz megtanulnod szeretni önmagad – jelentette ki.

– Tudod, ennél nehezebbet talán nem is tudnál kérni tőlem – mosolyogtam kínosan. – Talán már menni fog, hogy más szeretetét elhiggyem, de...

– De ez így nincs rendjén – szakított félbe Nimród finoman. – Szerethetlek én, szerethet bárki más, de az soha nem fogja tudni pótolni azt a szeretetet vagy legalább elfogadást, amit minden embernek saját maga számára kell nyújtania.

Elámulva hallgattam a szavait, azon tűnődtem, hogy lehet Nimród fiatal kora ellenére ennyire bölcs, józan gondolkodású és kiegyensúlyozott. Tudtam, hogy igaz, amit mond, de azt is, hogy nekem ez nem menne.

– És mi van azzal, hogy romlanak miattam a jegyeid? – váltottam témát elég feltűnően, de Nimródnak kellően elvonta a figyelmét erről a kérdésem.

– Istenem, itt két rossz jegyről beszélünk, nem sokról – kulcsolta össze a kezeit könyörgő jelleggel.

– De az a két jegy miattam lett rossz, azért mert egész délután az én tantárgyaimmal foglalkoztál, nem a sajátjaiddal.

– Nem, ehhez tényleg nem volt közöd. Ha nem töltöm nálad az egész délutánt, akkor sem jutott volna eszembe, hogy másnap fizikadoga, mivel nem írtam fel.

– Jó – sóhajtottam. – Csak nem akarok rossz hatással lenni rád, semmiben sem.

Megfogta az egyik kezem, és játszani kezdett az ujjaimmal, majd halvány mosollyal azt mondta:

– Nem kell ilyentől tartanod. Régen voltam ilyen boldog, és ez szerintem többet bizonyít, mint egy szar jegy.

Én is elmosolyodtam, és az összekulcsolódó kezeinket nézve hallgattam. Az idilli csendet Nimród telefonjának csörgése törte meg, mondanom sem kell, hogy egy Demi Lovato-szám volt a csengőhang, a kijelzőre pedig az „Anya" név volt írva.

– Ja, igen, mielőtt elfelejtem – kapott észbe Nimród, de még nem vette fel a telefont. – Mikor napközben szóltam anyának, hogy veled leszek délután, a lelkemre kötötte, hogy adjam majd neked oda a telefont, ha hív. Beszélni szeretne veled.

Azonnal megmerevedett minden porcikám, és ijedten néztem Nimródra.

– Miért?

– Azt nem mondta – válaszolta könnyeden, és elém tolta a még mindig csörgő telefont. Nagyot nyeltem, ahogy a tegnapi elválásunkra gondoltam, de nem akartam tahó lenni, így végül remegő kézzel fogadtam a hívást.

– Jó napot, Laura vagyok – köszöntem be tanácstalanul.

– Nagyszerű, szia, drágám – hallottam meg Emma jókedvű hangját. – Van valami, amit muszáj tudatnom veled.

– Igen? – kérdeztem a telefont szorítva.

– Egy percig sem gondolja ebben a házban senki, hogy rosszabb lennél, mint Mia – tért rögtön a lényegre, ezúttal már komoly hangon. – Nekem az a fontos, hogy a fiam boldog legyen a barátnőjével, és míg Miával ez egy idő után nem teljesült neki, veled maximálisan boldog. Amikor a jegyeiről beszéltem, akkor sem arra céloztam, hogy a teljesítménye miattad alakulna így, soha nem avatkoznék bele ilyen módon Nimród kapcsolatába. Normál esetben még véleményt sem mondanék a barátnőjéről. Na jó, ez nem igaz, mert most fogok: Kedvellek téged Laura, ahogy mindenki más ebben a családban. Nimród nem találhatott volna jobban hozzáillő lányt.

A számat beharapva éreztem, ahogy a boldogság az egész testemet elönti, és ez így is maradt a nap hátralevő részére. Nimród a szokásosnál is tovább maradt, és miután elment, visszatértem a szobámba, hogy feldolgozzam a nap történéseit. Le sem tudtam törölni a mosolyt az arcomról, ugyanis az egyértelműbbnél is egyértelműbb választ kaptam ma a kétségeimre: Semmi, és senki sem az akadálya annak, hogy együtt legyek a fiúval, akit szeretek.