Az utóbbi időben semmi mást nem próbáltam, mint boldognak lenni. Ez volt a legfontosabb, és az, hogy közben annyi időt töltsek a számomra fontos emberekkel, amennyit csak lehet. Ők elég kevesen vannak: a nagyi, Nimród, a pszichológusomként megismert legjobb barátom, Nimród testvérei és Nimród szülei. De mostanra végképp megtanultam, hogy ha emberi kapcsolatokról van szó, akkor nem a szám a mérvadó, hanem hogy mit meg nem tennétek egymásért, hogy a másikra mindenben számíthatsz, hogy ha az éjszaka közepén ugrasztod, akkor is segít, vagy egyszerűen csak annyi, hogy bármikor képes mosolyt csalni az arcodra, és mindig van hozzád egy-két kedves szava.

Nem is gondolná az ember, de iszonyú sok időt le tud kötni, ha valaki céltudatosan a lelki egyensúlyra törekszik, előfordult, hogy egyszerűen nem maradt időm az iskolára, mert egész délután viaskodtam magammal, küzdöttem, hogy ne tapadjon rám a ragacsos letargia, felsorakoztattam magamban az érveket, hogy miért vagyok jó ember és miért nem érdemlem meg a szenvedést, felidéztem a legboldogabb emlékeimet, hogy ne zuhanjak magamba, és minden erőmmel távol akartam tartani a gondolataimat apától. Mert tőle eredt ez az egész, amikor megláttam őt zokogva inni az asztalnál, az újra darabjaimra szakított szét, és hiába határoztam el keményen, hogy összeforrasztom ezeket a darabokat, nagyon nehéz eredményt elérni. Ha tényleg visszakaptam volna apát, tökéletes lett volna az életem. A segítségével, a szeretetével minden a helyére került volna, végleg túlléptem volna anyun, de így, hogy megint cserben hagyott, anyu hiánya is újból jobban kínoz. Így utólag nézve, az utóbbi egy évemben minden apán állt vagy bukott, tudat alatt mindig azt vártam, hogy tegyen valamit, bár próbáltam elnyomni, de folyamatosan reménykedtem. És ezért mondom még mindig azt, hogy meg kellett történnie annak, hogy újra cserben hagyott, hogy már ne reménykedhessek tovább, hogy ne rajta álljon a boldogságom. Az elmúlt hetekben azon dolgoztam, hogy elszakadjak tőle, elengedjem végre teljesen.

Amikor Nimród először elkísért a mellettük lévő ház bejáratához, és megláttam az ajtón lévő névtáblán egy kiolvashatatlan japán nevet, megesküdtem volna, hogy rossz helyen járunk, valami tévedés történt, de amikor kérdőn néztem Nimródra, ő csak biztatóan mosolygott rám. Aztán rájöttem én is, hogy nincs itt tévedés, csak újdonsült pszichológusom, Áron ázsiai származású, az apja japán, az anyja magyar. Az ázsiai vonalról árulkodik a mandulavágású szeme, és a sötét hajszíne meg írisze is, de ha a magyar kiejtését nézzük, az kifogástalan, abszolút akcentus nélküli.

Nimród csak az első két alkalommal jött velem, ennyi elég volt arra, hogy meggyőződhessek róla, Áron nem harap. És nem csak hogy nem harap, hanem még segít is. Az előző dilidokim után nem erre számítottam, ugyanis akkor sajnos belém rögzült, hogy a pszichológus ellenség, pedig normál esetben egyáltalán nem, erre példa ez a huszonéves srác is. Bár Áron még nem hivatásos pszichológus, hiszen nem fejezte még be az egyetemet, de annál nagyobb szó, hogy a bizalmába tudott férkőzni egy olyan távolságtartó embernek, mint én.

Azt hiszem, attól a ponttól sikerült ez igazán, amikor elkezdtem nem emberelemző szakértőként, hanem barátként, egy egyszerű srácként tekinteni rá, aki nem azért hallgat meg, hogy pénzt kapjon, hanem mert érdeklik a problémáim és segíteni akar. A közvetlenségével és kedvességével egész egyszerűen elfeledteti velem, hogy a páciense vagyok, a felém intézett kérdései pedig egyáltalán nem tudakolózók, csupán rásegít velük arra, amit segítség nélkül nem tudnék kifejezni.

Lehetne azt mondani, hogy csak egy, a munkáját jól végző (majdnem) pszichológus, de tudom, hogy ennél többről van szó. Egyrészt sosem fogadja el a pénzt az alkalmak után, amikor találkozunk, arra hivatkozik, hogy egy baráti beszélgetésért senkinek sem kell fizetnie. Másrészt tudom, hogy bármikor ráírhatok, ő nem csak az egyeztetett időpontban fog meghallgatni, hanem akár az éjszaka közepén is, előfordult egyszer, hogy hajnalban hívtam fel, amikor nagyon magam alatt voltam, és nem akartam ezzel Nimródot elszomorítani. Harmadrészt bár általában az én problémáimról van szó, egyre gyakrabban előfordul, hogy róla is beszélünk. Szerintem normál esetben a páciensek semmit nem tudnak a pszichológusaik magánéletéről, és úgy hogy nem vagyunk barátok, még a legkedvesebb pszichológusra sem mernék ráírni, hogy mi újság, hogy van, jól megvannak-e Zsomborral. Ja igen. Áron meleg és Zsombor a barátja, szóval ha Nimród féltékeny típus lenne – de nem az –, akkor sem kellene aggasztania, hogy sok időt töltök egy másik fiúval.

Szóval Áron nagy meglepetésemre elég rövid idő alatt beverekedte magát életem fontos személyei közé, és Mia után ő is bebizonyította, hogy a barátságnak tényleg van értelme, és igenis létező fogalom számomra is.

Fura, de az egyik kedvenc pillanatom az volt, amikor egy hosszas beszélgetés után remegő hangon elárultam neki, hogy vagdosom magam. Erre ő nem szólt semmit, előrehajolt a székében és békés, szinte mosolygó tekintettel húzta fel a pulcsija ujját, hogy elém tárja a mostanra alig látszó, fehér vonalakat a csuklóján. Gimis korában évekig bántalmazta önmagát, mert nem tudta máshogyan levezetni a fájdalmát, ami a folyamatos piszkálódások és „buzizások" miatt élt benne. Abban a pillanatban több minden is történt. Egyrészt sokkal nagyobb bizalommal és megnyugvással fordultam Áron felé, mert bebizonyosodott, hogy nem csak úgy tesz, hanem komolyan átérzi, min megyek keresztül, másrészt megkétszereződött a bennem lévő bizakodás, hogy jobban leszek-e, hiszen ott volt az orrom előtt a példa, hogy ebből az állapotból milyen erőssé lehet idővel emelkedni, harmadrészt belém költözött a vágy, hogy egyszer én is ilyen bátran mutathassam meg az addigra alig látszó hegeimet egy szenvedő tinédzsernek, biztosítva őt, hogy nincs egyedül. Attól a naptól kezdve csak még erősebben igyekeztem jól lenni.

Sokat beszélgettem Áronnal anyuról, a halála utáni állapotomról, az előző iskolámban szerzett traumáimról, a nagyi balesetéről, és a fő okáról is annak, hogy a segítségét kérte Nimród számomra: apáról. Elmondtam, hogy anyu halála után mennyire maga alatt volt, hogy milyen ronda módon taszított el engem magától, amikor sírva kértem a segítségét, hogy onnantól nem mertem bízni az emberekben és elszigetelődtem apától egészen addig, amíg be nem adta nekem, hogy megváltozik, hogy hatalmas reményt ébresztett bennem, aztán újra magamra hagyott.

Áron nem igazán ért egyet a taktikámmal, hogy folyamatosan próbálom elterelni a gondolataimat apáról. Ő azt vallja, hogy a dolgokkal szembe kell nézni, még ha fájnak is, mert így is kevesebb kárt fognak okozni, mintha magunkba fojtanánk őket, és hosszú időn keresztül belülről mérgeznének. Pont úgy, ahogy velem tette sok dolog azok alatt a hónapok alatt, amikor nem voltam hajlandó sem segítséget kérni, sem beszélni. Úgyhogy ha én nem is élveztem túlzottan, Áron minden alkalmat megragadott, hogy beszéltessen apával kapcsolatban, de nem volt erőszakos, mindig észérvekkel hatott rám, elmondta, hogy miért lesz sokkal jobb, ha most kimondom, ami bennem van, folyton azt sugározta, hogy ha beszélünk egymással az sok mindent megold, és lassan, de határozottan rábírt, hogy már apa se legyen tabutéma. Körbejártuk a dolgot jobbról és balról, többször vitatkoztunk, de aztán mindig elismertem, hogy neki van igaza, és ami igazán szimpatikus volt benne, az az volt, hogy nem szidta apát. Nem akarta még jobban elrontani a szememben, nem akarta elérni, hogy utáljam, mert tudta, hogy ez sajnos nem lehetséges, nem akarta elhitetni velem a hamarabbi felépülés reményében, hogy semmiség az, ami történt, és azt sem akarta beadni nekem, hogy nincs szükségem apára. Ő csak azt a látásmódot igyekezett kialakítani nálam, miszerint vannak emberek, akiket el kell engednünk. Hiába gondoljuk azt, hogy nagyon nagy szükségünk van rájuk, valójában arra még nagyobb szükségünk lenne, hogy ne legyenek az életünk részei. Szerethet az ember bármilyen kétségbeesetten valakit, ha ő csak fájdalmat tud neki okozni, akkor muszáj elengednie. Önmagát is szeretnie kell annyira, hogy a lelkét ne kínálja fel újra meg újra megkínzásra, és ki tudja, talán a másik félnek is jót tesz ezzel. Talán apának is jobb lesz, ha nem kell állandóan azzal a tudattal élnie, hogy a lánya egy helyiséggel arrébb áhítozik a szeretetére, és ő nem tudja megadni. Akkor talán nem lennének ilyen kétségbeesett próbálkozásai, mint a múltkor, hogy miattam kijelenti, megváltozik, de valójában nagyon nem áll még készen rá, és visszazuhan a mélybe.

Így szép lassan elfogadtam. Elfogadtam, hogy el kell engednem apa kezét, mindkettőnk érdekében. És a mai napon végre meg is tettem, annak köszönhetően, hogy Áron tegnap felvetette, szerinte beszélnem kellene apával.

– Te most viccelsz? – néztem rá megrökönyödve. Belesüppedtem a szobájában álló, kényelmes fotelbe, ő pedig velem szemben, az ágyán ült, és sötét színű tekintetét nyugodtan szegezte rám. Ezt is csodáltam benne, a képességet, hogy állandóan hidegvérű, sosem akad ki. – Nem ez ellen dolgoztunk egészen idáig? Nem inkább azt akarjuk, hogy kizárjam őt az életemből?

– De ezt vele is tudatnod kell, egyrészt. Másrészt neked is szükséged van erre, erre az utolsó beszélgetésre, hogy pontot tehess a dolog végére.

– De ha nem pont lesz belőle, hanem egy csomó kérdőjel? – sóhajtottam. – Ha megint sikerül elhitetnie velem, hogy meggyógyul?

– Nem – rázta határozottan a fejét. – Nem fogja, ha nem hagyod neki, nem azért mész oda, hogy újra elkezdjétek építeni az apa-lánya kapcsolatotokat. Bunkónak sem kell lenni, de határozottnak igen, világosan a tudomására kell hoznod, hogy nem szeretnéd, hogy továbbra is egymás életének részei legyetek. És az is fontos, hogy tudja, komolyan gondolod, és ez nem egy sértett kamaszlány meggondolatlan döntése, hanem valójában mindkettőtöknek áldás.

– Várj... – tartottam fel a kezem, jelezve, hogy lassítson. – Mi van? Legyek kedves, de határozott, és mondjam meg neki, hogy nem akarom őt látni, de ezt úgy tálaljam, hogy áldásnak érezze? Áron, én nem vagyok te, hogy ezeket a dolgokat egyszerre ki tudjam fejezni.

– De igen, mert semmi másra nem lesz szükséged, csak őszinteségre. Tudni fogod, hogy mit kell mondanod, hiszen készen állsz. Képes vagy rá, Laura – mondta mélyen a szemembe nézve. Pár másodperces csendet követően felsóhajtottam, és bólintottam.

– Oké. Megcsinálom.

Egész éjjel azon gondolkodtam, hogy mit mondjak apának és milyen módon. Hogyan legyek egyszerre nem sértő, de tántoríthatatlan? Hogyan tudassam vele, hogy amit akarok, az nem bosszú, hanem mindkettőnk érdeke? Még azt sem tudtam, hogy egyáltalán józan lesz-e, amikor beszélni szeretnék vele.

Éppen ezért nem mertem személyesen találkozni, Áron biztosan biztatott volna, hogy úgy is menne, de én nem voltam benne biztos, hogy ki tudnám vitelezni, amiért jöttem, ha megint teljesen részegen látnám apát. Úgyhogy ma délután fél órát csak azzal töltöttem a telefonomat markolva, hogy erőt és bátorságot gyűjtsek, ugyanis továbbra sem volt róla fogalmam, hogy hogyan tálaljam a mondandóm, majd nagy sokára rányomtam apa nevére a névjegyzékben, és nagyot nyelve a fülemhez emeltem a telefont.

De nem vette fel. Egyszerre voltam megkönnyebbült, hogy halaszthatom a dolgot, és lehangolt a tudattól, hogy apa valószínűleg sík részeg jelenleg. Meg nem csak jelenleg, egész nap, és nem csak egész nap, hanem minden nap. Így hogy várom, hogy majd visszahívjon? Sőt, ha józan lenne, szerintem akkor sem hívna vissza, ha látja, hogy kerestem. Lemondóan magam mellé ejtettem a telefonom, és belevetettem magam a gyógyító hatású rajzolásba és zenébe, közben majdnem meggyőztem magam, hogy Áron ötlete ezúttal hülyeség volt, mert csak rosszabbul lettem attól, hogy megpróbáltam hívni apát.

Aztán minden várakozásommal ellentétben este nyolc körül felcsendült a telefonomból az Alive refrénje, és az „Apa" név virított a kijelzőn. Pillanatokig csak lefagyva bámultam, az erőteljes szívverésemet még a fejbőrömön is éreztem, és lelki szemeim elé tolult mindkét kép, amikor apát vedelve találtam a konyhába kiérve. Még mindig éreztem a fájdalmat, de azt nem, hogy készen állnék egy beszélgetésre vele. De bíznom kellett Áronban és abban, amit mond, így összeszedtem magam, legalábbis annyira, hogy fogadjam apa hívását, mielőtt letenné.

– Halló? – szólalt meg apa kérdőn, miután nem szóltam bele semmit. A hangjából ítélve nem volt részeg. Csak elgyötört. – Laura, itt vagy? Halló?

– Ööö, igen, én... Itt vagyok – préseltem ki magamból pár szót, aztán visszafojtott lélegzettel vártam a válaszát.

– Láttam, hogy hívtál – mondta tétován, mintha nem tudná, hogy ennél többet kell-e elárulnia nekem, vagy az felesleges magyarázkodás. – Mit akartál mondani?

Eljött a pillanat, az igazság pillanata, az elválás pillanata. Lehunytam a szemem, és csak arra gondoltam, amit Áron mondott, hogy semmi másra nem lesz szükségem, csak őszinteségre.

– Azért hívtalak, hogy elbúcsúzzak.

A szavaimat súlyos csend követte a vonal másik végén.

– Elbúcsúzni? Hogy érted? – kérdezte, de hallatszott a hangján, hogy tudat alatt már ennyi információ is elég volt neki, hogy mindent megértsen.

– Úgy értem, hogy meg szerettem volna mondani neked, ezúttal normál körülmények között, nem egy ajtó másik oldaláról üvöltve, hogy nagyon sokáig nem fogjuk látni egymást. – Vártam, hogy reagáljon, de egy szót sem szólt, megfordult a fejemben, hogy talán nem érti, mire célzok, így egy hangtalan sóhajtás után nyíltan is kimondtam. – Azt szeretném, ha többet nem szerepelnénk egymás életében.

– Nem. Ne, ne, ne, ne, nem. – Az elején alig hallatszott motyogásnak a hangja, az utolsó tagadószó végére viszont már majdnem kiabált. Összerezzentem, pedig nem dühös volt, és nem is erőszakos, csupán elkeseredett. – Ne csináld ezt kicsim, csak adj még egy kis időt nekem, ígérem, hogy már nincs szükségem sokra, és utána esküszöm, hogy összeszedem magam, csak várj még egy kicsit, kérlek... – Hallottam, ahogy a könyörgése zokogásba hajlik át, így az én szemeimbe is könnyek szöktek. Viszont abban a pillanatban végre éreztem, hogy mi a helyes döntés, nem csak elméletben tudtam, vagy bólogattam rá, amikor más mondta. Apa szavai összetörték a szívem, mert annyira nagyon szenvedett, annyira meg akart felelni nekem, és ezt többé nem hagyhattam.

– Apa, kérlek, ne siettesd. Nagyon szeretted anyut, jobban szeretted, mint én, így persze, hogy több időre van szükséged ahhoz, hogy továbblépj. Már megértelek, végre megértelek, és soha többé nem leszek olyan önző, hogy támasznak kérlek téged, amikor neked is arra lenne szükséged. Az a pont, amikor te tiszta szívedből úgy döntesz, hogy meg akarsz gyógyulni, csak akkor jöhet el, amikor saját magad miatt szeretnéd, nem azért, hogy másokkal jót tegyél. Úgyhogy nem foglak többé nyomás alatt tartani, hogy úgy érezd, miattam kell bármit is tenned, amit alapból nem akarsz.

– De akkor sem kell ezt tenned, nem akarlak magadra hagyni, nem akarok lemondani rólad... – bizonygatta kétségbeesetten, az én arcomon pedig végiggördült két könnycsepp.

– Mi nem lemondunk egymásról, hanem elengedjük a másikat. Azért, hogy mindkettőnknek jobb legyen.

– De neked nem lesz jobb, te még gyerek vagy, neked apára van szükséged, te...

– De arra még nagyobb szükségem van, hogy ez az apa békén hagyjon – szakítottam félbe határozottan, amivel végre elhallgattattam. – A legjobbakat kívánom neked, őszintén nagyon-nagyon szeretném, hogy boldogságot találj, de nem szeretném végigkövetni az utat, amíg megtalálod. Nem tudlak nem szeretni téged, és pont ezért kell, hogy elengedjelek. Nem hagyom, hogy az irántad való szeretetem még egyszer összetörjön engem, és azt sem hagyom, hogy a te irántam való szereteted bármire is kényszerítsen téged. Miattam többé már nem kell sürgetned a változást, mert nem igénylem. Csináld azt, amit szeretnél, úgy, ahogy szeretnéd, annyi idő alatt, és én is jól leszek, én most jutottam el oda, amikor már akarom a gyógyulást, saját magam miatt akarom, azért mert szeretem magam annyira, hogy tudjam, megérdemlem. Jól megleszek a nagyinál, ő majd viseli a gondom, és rajta kívül is állnak már mellettem emberek, így sosem leszek egyedül. Elengedlek, apu. Kiszabadítom magamat, és kiszabadítalak téged.

Perceken keresztül hallgattam, ahogy sír a telefonban, és nekem is csak záporoztak a könnyeim egymás után, de tudtam, hogy ez az út a helyes. A mi történetünk így végződik, ez az utolsó lépés, a búcsú. Illetve van még egy utolsó utáni. A gyógyulás.

– Sajnálom... – szólalt meg szaggatottan fogalmam sincs, mennyi idő elteltével. – Sajnálom, hogy nem kaphattál jobb édesapát a sorstól.

– Nem, nehogy sajnáld – ráztam meg a fejem határozottan. – Te voltál mindennek a kulcsa. Minden, ami veled, és ezáltal velem történt, ahhoz vezetett, hogy végre továbblépjek, anyun, a múlton, mindenen, és gyógyulni akarjak. Erősebbé neveltél engem, mint bármelyik édesapa a lányát.

Nevetésszerű hangot hallatott, de reménykedtem benne, hogy legalább egy kicsit tudja, hogy komolyan gondolom. Mert tényleg komolyan gondoltam, és egy csepp harag sem maradt bennem iránta.

Ezután is eltelt egy hosszabb időtartam némasággal, én ültem a nagyi lakásán a szobámban, hátam a falnak vetve, a telefon a fülemnél, apa pedig a régi lakásunkban, szintén a telefont fogva. Aztán amikor már mindkettőnk sírásának elhaltak a hangjai, apa törte meg a hallgatást.

– Büszke vagyok arra, hogy ilyen erős, csodálatos lányom van. Nagyon vigyázz magadra ezután is. Én mindig szeretni foglak, Laura.

– Én is téged, apu. Én is téged – suttogtam, majd lassan leeresztettem a fülemtől a telefont, és rányomtam a piros gombra.

Nem tudom, meddig ülhettem ott mozdulatlanul, de arra határozottan emlékszem, hogy a telefonomra érkező Messenger-hívás szakított ki a gondolataimból. A Nimróddal és Áronnal közös hármas csoportunkból érkezett, mindketten tudták ugyanis, hogy ma tervezek beszélni apuval. Mosolyogva letöröltem a könnyeimet, és ezt a hívást is fogadtam, majd elmeséltem a két fiúnak, hogyan viteleztem ki életem legjobb döntését.

És hogy hogy érzem magam most? Furcsán könnyűnek, nincs rajtam teher. Megkönnyebbültem. És boldog vagyok.