Miután tegnap a nagyit elengedték a kórházból és újra itthon van, folyamatosan az agyára megyek. Nemrég még elképzelni sem tudtam, hogy bárkivel olyan aggódva törődjek, mint egy csecsemővel, és ahogy ebben a két napban a nagyival. Reggel az az első, hogy ránézek, napközben ötpercenként kijövök a szobámból és csekkolom, hogy jól van-e, nevetséges szigorúsággal felügyelem, hogy akkor és annyit vesz-e be a gyógyszereiből, amennyit kell, és ha szüksége van valamire, már ugrok is. Emiatt a nagyi mondjuk egyszer kikelt magából, azt mondta, be fog golyózni, ha arra kényszerítem, hogy egész nap egy helyben üljön, és ekkor én is beláttam, hogy kicsit túllövök a célon. De ez már csak így működik. Aki egyszer hibázik egy nagyot, az utána nagyon óvatos lesz, hogy ne kövesse el még egyszer, gyakran túlzásba is viszi, de még mindig inkább ezt választja, minthogy kockáztasson. Ha az őrületbe is kell kergetnem vele a nagyit, akkor is vigyázni fogok rá.

Egészen ma estig úgy tűnt, hogy Nimród felszívódott. Akkor láttam utoljára, amikor elvált tőlem az utcán, hogy Miáék után menjen, utána eltűnt, nem adott jelet, nem hívott, nem írt nekem. És én sem írtam neki. Nem azért, mert haragudtam rá, ő is emberből van, és ő is hibázhat. Inkább csak nyugodtan megvártam, amíg visszajön hozzám, tudtam, hogy vissza fog, és mivel ismerem őt, azt is tudtam, hogy akkor majd bocsánatot fog kérni és bűntudata lesz. És azt is tudtam előre, hogy meg fogok neki bocsátani, mert tisztában vagyok vele, hogy mennyit jelentett neki Mia, és most az egyszer én akartam vele olyan megértő lenni, mint ő minden alkalommal, amikor én hibáztam el valamit.

Nem tévedtem, ma este kilenc körül végre jelzett a telefonom, Nimród üzenetet írt nekem.

Nimród: Tudunk beszélni?

Én: Persze

Nimród: Személyesen is?

Én: Nem akarom egyedül hagyni most a nagyit...

Nimród: Nem is kell. Itt vagyok.

Tulajdonképpen már meg sem lepődtem ezen a válaszon azután, hogy egyszer már bármiféle előzetes figyelmeztetés nélkül meglógott hozzám egy elég kései időpontban. Csakhogy akkor apával laktam, mondhatni egyedül, most viszont volt a lakásban olyan felnőtt, aki törődött vele, hogy mit csinálok.

Én: Várj egy kicsit, megbeszélem a nagyival.

Nem tudtam, hogy alszik-e már, így óvatos léptekkel közeledtem a hálószobája felé, de ébren találtam, tévét nézett.

– Nagyi, ööö... Lenne egy furcsa kérdésem – álltam meg tétován az ajtóban, a nagyi pedig érdeklődve nézett rám a tévéről az arcára vetődő halvány fényben. – Nimród itt van – böktem ki.

– Most? – szaladt fel a szemöldöke döbbenten.

– Tudom, tudom, ritka jó az időzítése, és csak most szólt, hogy már itt van, de nem akarom elküldeni, mert nem öt percre lakik, és igazság szerint van egy kis megbeszélnivalónk, meg...

– Ne is folytasd – szakította félbe mosolyogva a zavart magyarázkodásomat. – A válaszom igen.

– Még nem is kérdeztem semmit – értetlenkedtem.

– Nem baj. Kedvelem ezt a fiút és azt is, ahogy hozzád viszonyul, úgyhogy bármikor szívesen látom a lakásomban. Még este fél tízkor is, habár az időpontválasztást továbbra sem értem... – ráncolta a homlokát, én pedig elvigyorodtam.

– Nagyon köszi, nagyi!

– Nagyon szívesen – vont vállat békés mosollyal. Behajtottam az ajtaját, aztán mentem, hogy beengedjem Nimródot, aki ki tudja mióta várakozhatott a lakás előtt.

Lassan nyitottam ki az ajtót, így centiméterről centiméterre tárult elém a barátom mozdulatlan alakja. Kutató tekintete az arcomra tapadt, homloka enyhén ráncolódott, mintha az elmúlt napok aggódása után nem tudott volna teljesen kisimulni, hosszú tincsei régóta nem láthattak fésűt, mert kócosak voltak, és jobban göndörödtek mint alapból, és a hűvös tavaszi este ellenére fölül csak egy testhez álló fehér pólót viselt, mintha annyira sietett volna, hogy egy pulóvert sem volt ideje felkapni. Nagyon-nagyon komoly volt, túlságosan komoly. Csak úgy sugárzottak belőle a negatív érzelmek, szomorúság, megbánás, letargia, tehetetlenség, és nem láttam benne azt az örök optimista Nimródot, akit megismertem, és aki a legidegtépőbb helyzetekben is tudott volna őszintén mosolyogni, hogy jobb kedvre derítsem.

Nem érdekelt, hogy éppen milyen viszonyban vagyunk, nem érdekelt, hogy haragszik-e rám vagy nekem haragudnom kellene-e rá, előrelendültem és szorosan a nyaka köré fontam a karjaimat. Nem érdekelt engem az sem, ha éppen azért jött, hogy szakítson velem, ez nem rólam szólt, én csak azt akartam, hogy soha többé ne kelljen így látnom őt, ennyire elveszettnek. És abból, hogy ő is ugyanilyen hevességgel szorított magához, világos volt, hogy szüksége van a támogatásomra.

– Holnap érettségizel, mit keresel te itt ilyenkor? – suttogtam a pólójába.

– Nem érdekel az érettségi. Beszélnem kellett veled, és most rögtön.

Hátraléptem tőle, a levegőmet kifújva néztem rá.

– Ezzel nem tudok vitatkozni. Nagyon sok mindenről kell beszélnünk.

A szobámban leültünk egymás mellé az ágyra, és bár összeért a combunk, Nimród mintha nem is érzékelte volna a jelenlétem, maga elé bámult.

– Jól vagy? – érintettem meg az ölébe ejtett kezét.

– Igazad volt – mondta a suttogásnál alig hangosabban, továbbra sem nézve rám. – Mia bátyjával tényleg gáz van. Egy hónapon belül háromszor adagolta túl magát. Háromszor végezte kórházban. Kétszer majdnem belehalt. És Mia feladta.

– Hogy érted, hogy feladta? – kérdeztem, próbáltam nem faggatózónak hangzani, pedig minden idegszálam megfeszült, hogy megismerjem a történetet.

– Hát egyszerűen feladta – nevette el magát idegesen és végtelenül elkeseredetten. – Nem sokban különbözik ez az öngyilkosságtól, ugye? Elengedni mindent, blokkolni minden érzést, tönkretenni minden emberi kapcsolatot, elcseszni az életünket, és szinte minden nap a sárga földig lerészegedve végezni. Így értem, hogy feladta.

Miközben az örökké kedves, minden porcikájában jóindulatú Miára gondoltam, belém mart a fájdalom. Miért mindig a legjobb emberek? Velük nem szabadna, hogy ilyenek történjenek.

– Hogy került Ateszékhoz?

– Tudta jól, hogy hol talál segítséget ahhoz, hogy tönkretegye az életét. Egyszerűen elment a Blue Bird-be, és ott ragadt.

– Bántottak? – tettem fel a kérdést lélegzetvisszafojtva. – Ateszék. Kikezdtek veled?

– Nem. De nem is hagyták, hogy kettesben maradjak Miával, és ő sem akarta, így el kellett mennem velük a Blue Bird-be. Megvártam, amíg Mia elég részeg lett, aztán elkezdtem kérdezősködni, de bár ne tettem volna. Kiakadt, zokogott és ordított, miközben elmondta az igazságot.

– Sajnálom. Nagyon sajnálom. – Könnybe lábadtak a szemeim, és meg akartam fogni Nimród kezét, de erősen ökölbe szorította.

– Mellette kellett volna állnom. Ott kellett volna lennem mellette, ha segítettünk volna neki, talán nem történik meg ez.

– Nem – ráztam a fejem hevesen. Borzalmas volt hallani, ahogy még emiatt is önmagát ostorozza. – Ha mellette lettél volna, azzal csak tovább ártasz neki, ő nem lett volna jobban attól, ha a boldogságunkat az arcába toljuk, ennyire senki nem tud megértő lenni. Bántottuk őt, én ezt nem fogom letagadni és életem végéig sajnálni fogom, de miután ti szakítottatok, a legjobbat tettük vele, bármilyen szarul is hangzik ez. Senkinek nincs arra szüksége, hogy a volt barátja és a volt legjobb barátnője minden nap tudassa vele, hogy nélküle is boldogok.

Hosszú hallgatás következett, néztem a barátom elgyötört arcára és vártunk, amikor végre kiengedte ökölbe szorított ujjait, akkor nyugodhattam meg, hogy nem hiába vártunk.

– Igazad van – fújta ki a bent tartott levegőt, és végre rám nézett szomorú szemeivel. – Igazad van.

– Ja, és de. Sokban különbözik az öngyilkosságtól az, amit csinál, én tudom, mert átéltem. Soha nem akartam meghalni, még a legsötétebb napjaimon is élni akartam, csak nem voltam hajlandó engedni az érzésnek. Mert elfáradtam. Belefáradtam az életbe, és el akartam engedni mindent, feladtam mindent, úgy nézett ki, hogy teljesen tönkreteszem magam, és akkor egy nap beléptél te az életembe. Az öngyilkossággal mindennek vége. De ha valaki nem végleg, csupán egy kis időre mond le az életről, ahogy én korábban, és ahogy Mia most, akkor semminek sincs vége. Bármikor jöhet egy váratlan fordulat, egy csoda, ami visszaránthatja az valóságba, és ő sem fog neki ellenállni, mert nem akar meghalni, csak többé nem akar szomorú lenni.

– De... Nem is tudod elképzelni, hogy mennyire megváltozott. Hogy mennyire szar volt így látni, hogy mennyire nem ő volt az... – Nem tudom, hogy akart-e még valamit mondani, de nem tudott, mert elcsuklott a hangja, és könny szökött a szemébe. El akart fordulni tőlem, de nem hagytam, ezúttal én voltam, aki az álla alá nyúlva kényszerítette, hogy a szemembe nézzen, és a kezeit is szorosan megfogtam. Ebben a pillanatban éreztem át igazán, hogy milyen, amikor annyira szeretsz valakit, hogy bármit megtennél, hogy segíts rajta.

– Akkor most emlékezz vissza arra, hogy nézett ki az a lány, akit láttál, amikor először találkoztunk. Öntudatlan. Részeg. Lebőgött sminkű. Magányos. Reményvesztett. Fél az emberi törődéstől. Ezt a lányt látod most, ha rám nézel? – Nimród könnyes szemeivel végignézett az arcom minden porcikáján, majd a fejét rázta. – Meg lehet változni. Pár hónap alatt ennyire meg lehet, és Miának is sikerülni fog. Nem egy vagy két hét múlva, lehet, hogy sok hónapnak el kell telnie, de meg fog változni, mert ő nem az a lány, aki feladja, érted? Nem fogja. Rendbe fog jönni.

Egy darabig csak nézett a szemembe, majd amikor legközelebb mozdult, éppen olyan szorosan ölelt át, ahogyan pár perccel azelőtt az ajtóban. Végtelenségnek tűnő ideig kapaszkodtunk egymásba, végre azt is megtapasztaltam, hogy milyen csodálatos érzés, ha valakinek én lehetek a biztos pontja. Annál is csodálatosabb, mint amikor nekem van ilyenem.

– Hogy tudsz... ennyire kedves lenni? – húzódott el tőlem halvány mosollyal. – Ennyire megértő, amikor a barátnőm vagy, és a volt barátnőmről van szó?

– Szerintem már igazán itt volt az ideje, hogy a kapcsolatunkban ne csak te erőltesd meg magad a másikért, és ne csak te legyél támasz – nevettem el magam kínosan. – De egyrészt tudom, hogy mit jelentett neked Mia, másrészt már azt is tudom, hogy jelenleg engem szeretsz, így nem fogok féltékenykedni, harmadrészt Mia nekem nem csak a barátom volt csaja, hanem az egyetlen barátnőm anyu halála óta, és az egyik a maroknyi ember közül, aki mellettem állt, amikor kellett. Én is teljes szívemből remélem, hogy meg fog gyógyulni, és hiszek is benne.

– Annyira más vagy – bökte ki hirtelen, először nem is tudtam, mire gondol. – Erősebb lettél. De mi változott pár nap alatt?

– Sok minden, de... Nimród, rájöttem, hogy borzalmas barátnőd voltam – fakadtam ki. – De már az elejétől fogva. Önző voltam és a te érdekeiddel sosem törődtem, viszont én meg állandóan hibáztam, és akkor kértem, hogy megbocsáss, rád akaszkodtam és leszívtam a szeretetedet, folyton igényeltem a segítségedet, de én sosem adtam, nem figyeltem rád eléggé, és nem érdekelt, hogy amikor magamat bántom, téged is bántalak. Semmibe vettelek, miután apa újra cserben hagyott, ezzel részben rajtad csattant a sérelmem, pedig rengetegszer bebizonyítottad már, hogy bízhatok benned. Nem kellett volna elzárkóznom előled. Nem kellett volna megvágnom magam, gondolhattam volna arra, hogy az önbántalmazás soha semmit nem old meg, csak új gondokat szül és az emberek közé áll, azt is sejthettem volna, hogy milyen bűntudatot fog ébreszteni benned. De Nimród, te nem tehetsz semmiről. Eszedbe se jusson, hogy én ezt úgy élem meg, hogy cserben hagytál, hiszen te mindig mellettem álltál, csak én zárkóztam el előled időről időre. De a kórházban megfogadtam valamit. Meg fogok gyógyulni és jobb ember leszek, és nem vagdosok többet, ígérem. Szeretlek, és nem fogom hagyni, hogy ez, vagy bármi más közénk álljon – jelentettem ki, és talán soha semmit nem gondoltam még ilyen komolyan, mint ezt. A dolgok, amiket megfogalmaztam csak utóbbi napokban tudatosultak bennem, pedig már sokkal régebben kellett volna. Természetesnek vettem, hogy van egy olyan fiú az életemben, mint Nimród, nem ajándéknak. Pedig ajándék, méghozzá a legnagyobb.

Elértem, amit akartam, felszárítottam Nimród könnyeit, ugyanis most már nem azoktól csillogott a szeme, hanem a boldogságtól és a szeretettől, és egy további szó nélkül nyomta az ajkait az ajkaimra. Csak annyit mondanék az ezt követő pillanatokról, hogy nem tudom, hogyan kételkedhettem egyszer is abban, hogy Nimród szeret engem.

– Nem vagdosol többet? – ismételte meg félig félve, félig reménykedve a mondandóm egy részét, mintha maga sem tudná, hogy el merje-e hinni. A homloka az enyémnek volt támasztva, a szemeit lehunyta, egy levegőt lélegeztünk be.

– Nem vagdosok többet – ismételtem határozottan, az arcát megsimítva. – Végre felfogtam, hogy a tetteimnek súlya van. Vagy te leszel az, aki egyszer az életben önző lesz, és elege lesz a bűntudatból meg a fájdalomból, vagy én leszek az, aki egyszer az életben önzetlen lesz, és valamikor majd elküldelek magamtól, hogy ne bántsalak többet. Ez sehogy sem végződhet jól, ha vagdosok, akkor előbb-utóbb elveszítelek. És nekem ez egy cseppet sem éri meg.

Újabb gyengéd csókot adott a számra, majd felsóhajtott.

– Annyira büszke vagyok rád. És csak csodálni tudom, hogy mennyi benned a kitartás.

– Ezzel a kijelentéssel még várj egy kicsit, oké? – mosolyodtam el szomorkásan, és a karjaimra pillantottam, miközben leeresztettem őket kettőnk közé. – Ezek a sebek alig pár naposak. Az elhatározáson kívül eddig semmit nem tettem azért, hogy begyógyuljanak. Mármint... Hogy én magam meggyógyuljak.

Nimród óvatosan a pulcsim ujjához nyúlt, majd mintha csak ekkor vette volna észre, hogy mit csinál, bizonytalanul nézett rám. Egy végtelen pillanat erejéig összekapcsolódott a tekintetünk, aztán alig észrevehetően bólintottam, Nimród pedig gyengéden és nagyon lassan feltűrte könyékig mindkét pulcsiujjam. Az ajkamba haraptam és lenéztem én is rájuk. Korábban soha senkinek nem engedtem volna meg önként, hogy megnézze őket, talán nem túlzás azt mondani, hogy a testemnek azok a pontjai ezek, amiket legjobban szégyellek. A rövid, kusza vágások még vörösek, ezek még nem hegek, hanem sebek, látszik rajtuk, hogy frissek, és elárulják, hogy mennyire mélyen voltam pár napja. Mielőtt a mostani megtörtént, decemberben vágtam meg magam utoljára, ami hatalmas szó és magasan rekord, azóta a vonalaknak volt idejük fehérré és halvánnyá válni, még azzal a reménnyel is kecsegtettek, hogy végleg elmúlnak. De elrontottam és most újra vörösek.

Amikor Nimród hozzáérintette hideg ujjbegyeit a sérült bőrfelülethez, egy pillanatra belém vágott a fájdalom, hiszen ezekben az első napokban a legfinomabb ruhanemű érintése is kínnal jár. De mégsem szóltam neki, hogy ne csinálja, mert ugyanakkor csodálatos is volt. Csodálatos érzés volt, hogy bármiféle megvetés nélkül nézett a szenvedélybetegségemre, és hogy ő óvatosan bánt a testemmel helyettem is. Ő elfogad annak, aki vagyok. Elfogad a legrondább dolgaimmal együtt.

– Ha szeretnéd, elmesélheted, hogy történt – mondta halkan, továbbra is leheletfinoman követve a durva vonalakat. Amikor ösztönösen elkezdtem volna ellenkezni, akkor jöttem rá, hogy senkivel nem beszéltem arról, ami néhány napja apa és köztem lezajlott. Mind a nagyi, mind Nimród elől elzárkóztam, és nem meséltem el, hogy hogy történt, hogy mit éreztem, hogy milyen hatással volt rám, csak őrizgettem magamban, és reméltem, hogy ha a szőnyeg alá söpröm, akkor megsemmisül az emlék. Hát nem semmisült meg. És nem is lett jobb, ahogy teltek a napok, ugyanannyira mardosott belülről, jobban fájt, mint a friss vágások a kezemen. Úgyhogy mivel megígértem, hogy segítek magamon, kitárulkoztam Nimródnak, és hangosan kimondtam minden gyenge, zavaros érzésem apával kapcsolatban, amik eddig csak a szívemben vívtak sehova sem vezető háborút egymással. Azt nem mondom, hogy amikor végeztem mindennel, amit akartam, akkor jól voltam, ugyanis térdig értek a könnyeim, konkréten zokogtam, és sejtettem, hogy még nagyon sokáig kínozni fog, amit apa tett, de... jobban voltam. Nem jól, de jobban, és csak még határozottabb voltam azt illetően, hogy ennek meg kellett történnie. Elkerülhetetlen volt, és bár borzalmas, nem vagyok egyedül benne, mellettem áll két csodálatos ember, támogatnak, és ami a legfontosabb, hogy végre saját magamtól is megkapom a támogatást.

– Úgyhogy meg fogok gyógyulni – fejeztem be szipogva, és halványan Nimródra mosolyogtam. Szomorkásan, de egyértelmű büszkeséggel viszonozta, és összekulcsolta az ujjainkat.

– Ismerek valakit, aki segíthet. Tudom, nem igazán vannak jó tapasztalataid a pszichológusokat illetően, és nem fogok rád erőltetni semmit, de...

– Nekem oké – szakítottam félbe a szabadkozását. – Csak nem lehet mindegyik pszichológus olyan alkalmatlan, mint az előző dilidokim – mondtam gunyorosan, Nimród szemében pedig még nagyobb büszkeség csillant.

– Nem bizony, legalábbis Áron biztosan nem olyan. Huszonéves srác, a szomszédunk, mindig nagyon rendes volt velem, amikor kisebb voltam, folyton átjárkáltam hozzá beszélgetni, ha szomorú voltam. Még nem hivatásos pszichológus, mert nem végzett az egyetemmel, de imád emberekkel foglalkozni, és a tanulás mellett boldogan elvállal ismerősöket. Szerintem bejönne neked a módszere, mert annyira laza és annyira érti a tizenévesek nyelvét is, hogy képtelenség rá szakemberként tekinteni. Inkább egy barát, aki bármikor meghallgat.

– Nem hangzik rosszul – jegyeztem meg, de sütött a hangomból a bizonytalanság, és Nimród is észrevette, mivel tudja, hogy nem vagyok túl vakmerő a barátkozásban.

– Nem javasolnám őt, ha nem tudnálak nyugodt szívvel a gondjaira bízni. És ha akarod, mindegy egyes alkalommal elmegyek veled hozzá.

– Köszönöm – sóhajtottam hálásan, és nem csak az utolsó mondataira értettem, hanem az egész estére, amikor mellettem volt, és amit ezalatt tett értem.

– Én is neked – szorította meg a kezemet. – Azt, hogy ennyire erős vagy. Most már minden rendben lesz.

– Tudom – mosolyogtam, és minden pillanatát élveztem a meghitt csendnek, ami ránk telepedett. Aztán a tekintetem a könyvespolcon álló órára tévedt, és leesett az állam. – Jézusom, mindjárt fél egy. – Felpattantam az ágyról, és magammal húztam Nimródot is, amint kiértünk a szobámból, suttogva folytattam, hogy ne ébresszem fel a nagyit. – Miért vagy még mindig itt? Holnap érettségizel! Az én hibám lesz, ha elalszol közben, és rosszul sikerül.

– Ez csak a magyar – legyintett, mintha nem is érdekelné.

– Mi az, hogy csak a magyar? Minden számít, amiből érettségizel.

– Hiába sikerülne jól, ha úgysem mehetek továbbtanulni. Apa iszonyatosan ellenzi még mindig – suttogta lehangoltan, már a nyitott ajtóban.

– Remélem tudod, hogy én nem. Igaz, nagyon önzőn reagáltam először, de valójában soha nem állnék az útjába, hogy azt csináld, amit akarsz, és oda menj, ahova akarsz. Szóval én támogatlak, bármit szeretnél. Úgyhogy indulj gyorsan, holnap koncentráltnak kell lenned, minden oké lesz, zseniális vagy, nagyon jól megírod lesz, sok felvételi pontod lesz, és... – hadartam, de Nimród nem hagyta, hogy befejezzem, a derekamra helyezve a kezét közelebb vont magához, és egy aznapi utolsó, egészen szédítő csókot adott.

– Nagyon-nagyon jólesik, Laura – simította meg az arcomat. – Aludj jól.

– Te is aludj jól – suttogtam elveszve a szemeiben, majd elengedtük egymást, és hallgattam a lépcsőházban visszhangzó lépteit, amíg el nem haltak.

Elmondhatatlanul megnyugodott a lelkem. Amiatt is, hogy kibeszéltem magamból a fájdalmamat, és még inkább amiatt, hogy Nimróddal újra szilárd a helyzet, szilárdabb, mint valaha. Nekem ő kell. Vele kell lennem, mert nem bírom ki, ha nem.

Gondolkodtam azon is, hogy mit hoz majd az elkövetkezendő pár nap, hét, hónap. Világos, hogy nagy harc vár rám, ha egy évnyi magamba fojtott sérelmet szeretnék orvosolni, de érdekes módon nem félek. Hanem várom, mert ennek már nagyon itt van az ideje. Szükségem van a segítségre még mindig, de már akarom is, hogy megkapjam. Végre képes vagyok bizakodón tekinteni a jövőbe.