A szülinapom. Arra számítottam, hogy a legnagyobb csendben lesz lerendezve az egész, a nagyi és Nimród azért megköszönt, ad két puszit, és ennyi. Nekem nem létfontosságú alkalom ez, úgyhogy az is oké lett volna, ha teljesen el lesz felejtve, de így utólag egyáltalán nem bánom, hogy voltak, akik nem hagyták, hogy elfelejtődjön. Sőt, életem egyik legjobb, ha nem a legjobb napjává tették.

Már az ébredésem pillanatában szembesültem vele, hogy milyen nap is a mai, ugyanis abban a minutumban, hogy kinyitottam a szemem, a nagyi a „Boldog szülinapot" kezdetű dalt énekelve berobbant a szobámba. Valószínűleg régóta lesben állhatott már az ajtóban, az ébredésemet várva.

Kicsit döbbenten, és álmosan pislogva ültem fel az ágyamban, miközben a nagyi odajött hozzám, hamisan, de annál lelkesebben énekelt, és kék szemei csintalan boldogsággal, illetve szeretettel voltak tele. Amint felülkerekedtem a helyzet abszurdságán, nevetni kezdtem, és a röhögőgörcsöm egészen addig tartott, amíg a nagyi abba nem hagyta az éneklést, de látszott rajta, hogy nem sértődött meg, inkább ő is nevetni kezdett, és adott egy puszit a homlokomra.

– Boldog születésnapot, angyalom! – mondta, és csak most vettem észre a kezében lévő tálcát, amit ekkor lerakott az éjjeliszekrényemre.

– Ágyba kapom a reggelit? – nevettem el magam újra.

– Ráadásul milyen királyi reggelit! – bólintott a nagyi büszkén. A szokásos tojásrántotta helyett most kész gofrihegyet halmozott a tányéromra, és ismerve az édesszájú ízlésemet, egy teli üveg nutella is ott várakozott rám a tálcán. Nem is beszélve a nagy bögre, gőzölgő tejeskávéról, aminek a mennyisége körülbelül kétszer annyi volt, mint amennyit a nagyi más napokon készítene nekem, de ma még ezt is megengedte, mert tudja, hogy imádom.

– Nagyi, nem kellett volna – ráztam a fejem, de nem tudtam elrejteni, hogy mennyire jólesik a törődése. – Ez is csak egy ugyanolyan nap, mint az összes többi...

– Tudtam, hogy ezt fogod mondani, de tévedsz – tartotta fel szigorúan a mutatóujját, amivel újabb kuncogást csalt ki belőlem. – Ez a te napot, rólad kell szólnia. Tizenhat éves lettél, hát ez a legszebb kor, Laura!

– Akkor gondolom ajándékból is királyit kapok – viccelődtem, pontosan tudva, hogy sosem voltunk az az ajándékozós fajta család, főleg anya halála után. Most viszont fején találtam a szöget ezzel az állításommal.

– Ami azt illeti, lenne valami olyasmi – mosolyodott el a nagyi titokzatosan, aztán egy további szó nélkül kiment a szobámból, mielőtt felfoghattam volna a dolgot.

– Ezt hogy érted? – kérdeztem gyanakodva, de akkor már rég nem volt ott. Türelmetlenül vártam, hogy visszatérjen, és már kezdtem megkönnyebbülni, amiért üres kézzel tért vissza, csakhogy egyáltalán nem is volt olyan üres a keze. Amiatt láttam így, mert apróságokat hozott, de valójában ezek sem voltak olyan apróságok.

– Kívánom, hogy életed legcsodálatosabb éve legyen ez, legyél egészséges, boldog, teljesüljön minden álmod, és őrizd meg azt, amilyen vagy. Boldog születésnapot még egyszer, csillagom! – köszöntött meg újra, és széles mosollyal átadta az ajándékaimat. Pénz és csoki, természetesen a kedvenc fajtáimból, és... És még valami, amiről egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy tényleg az. Két koncertjegy volt, Billie Eilish koncertjére, Bécsbe, augusztusban. Nem bírtam az örömömmel, felsikoltottam, ahogy megláttam, és a nagyi nyakába borulva köszöntem meg neki vagy ezerszer. A tanév elejéhez képest rengeteget változott a zenei ízlésem, eltávolodtam pár komorabb világú előadótól, helyettük megszerettem Demi Lovatót, Siát, Taylor Swiftet és még sok más embert Nimródnak hála, egy énekesnek azonban végig atombiztos helye volt a lejátszási listámon, és az Billie Eilish volt. Ő volt az, akit a legdepressziósabb napjaimon hallgattam, aki már csak a hangjával és a gondolataival is átlendített a legkeményebb perceken, és bár titkon mindig vágytam rá, sosem mertem kimondani, hogy mennyire szeretném egyszer élőben is látni. De a nagyi kitalálta ezt is. Ennyire nagyon ismer.

– Tudnod kell valamit ezzel kapcsolatban – húzódott el tőlem ezúttal komoly arccal.

– Elhalasztják a koncertet? – kerekedtek ki a szemeim, mire átfutott egy halvány mosoly az arcán, de gyorsan el is tűnt.

– Nem, nem erről van szó. Hanem arról, hogy ezt a jegyet nem csak tőlem kapod. Apádnak hatalmas szerepe volt abban, hogy megszereztük neked.

Mint apára gondolva gyakran, most is belém csapódott egy fájdalomhullám, és le kellett ülnöm az ágyra. Apa szerzett nekem jegyet életem koncertjére.

– Mikor? – kérdeztem a nagyit kicsit letörten, és az ő szemei is szomorúak voltak.

– Mielőtt visszaesett. Nagyon várta, hogy mit szólsz majd a meglepetéshez. – Erre csak bólintani tudtam, mert könnyek kezdték csípni a szemem. – És nagyon boldog születésnapot kíván ő is.

– Beszéltél vele? – kaptam fel a fejem.

– Pár napja.

– És... – kezdtem, ezerféle kérdés tolult a nyelvemre, de mielőtt engedtem volna, hogy kimondjam őket, észbe kaptam, és vettem egy mély levegőt. Különvált az utam apától, és nem véletlenül. Az egésznek nem lenne értelme, ha kifaggatnám a nagyit minden egyes találkozásuk után. Egyetlen kérdést viszont mégis megengedtem magamnak. – Figyelsz rá, ugye?

A nagyi megfogta és megszorította a kezem, miközben válaszolt.

– Természetesen. Továbbra is fizetem a lakást és minden költséget, és ránézek néha, hogy hogy van. De ugye tudod, hogy jól döntöttél? – szorította meg még egyszer a kezem.

– Persze – mosolyodtam el szomorúan, és elismételtem a mondatot, amit magamban már ezerszer kijelentettem. – Ennek így kellett történnie. – Hagytam, hogy hosszúra nyúljon köztünk a csend, súlyos, de mégis jóleső csend volt ez, egy nehéz döntés meghozatala utáni béke. Nem sokkal később én szorítottam meg a nagyi kezét. – De te és Nimród nem csak egy, hanem ezer ember szeretetét is pótoljátok.

– Az biztos, angyalom, az biztos – értett egyet, én pedig felálltam, hogy magamhoz öleljem.

Ezután a nagyi elment ebédet főzni, én pedig komótosan megreggeliztem az ágyamban a nutellás gofrikból, közben bekapcsoltam a telefonom. Mondjuk majdnem ki is kapcsoltam egyből, amikor frászt kaptam attól, hogy nem akarja abbahagyni a rezgést. Ha nem is a nullára, de azt hittem legalább egy kicsit lecsökkentettem a népszerűségem a suliban, de úgy látszik tévedtem, mert elárasztották a közösségi oldalaimat a jókívánságok, még olyanok is írtak, akiket életemben nem láttam. Itt dőlt végleg dugába a tervem, miszerint a lehető legnagyobb észrevétlenségben ünneplem meg a szülinapom.

Nem igazán voltam felkészülve a szívecsketengerre meg a sok felszínes „szeretlek" üzenetre olyanoktól, akikkel két szót váltottam életemben, így inkább későbbre hagytam ennek a kezelését, és megnyitottam azokak az üzenetét, akik tényleg számítanak. Előző nap majdnem hajnalig fent voltam, mert nagyon belemerültem a rajzolásba, de a telefonomat nem néztem már meg, így csak ekkor láttam, hogy Nimród, Áron és Zsombor alig valamivel éjfél után mind felköszöntöttek. Nagyon szépen megköszöntem az utóbbi két fiúnak, Nimródot pedig felhívtam, egyrészt azért, hogy elujjonghassam neki a koncertjegyet, másrészt szimplán hallani akartam a hangját, így majdnem egy órán keresztül beszéltünk, én közben végig az ágyamban ültem, pizsamában, kócosan, levakarhatatlan mosollyal az arcomon, pedig még csak a reggele volt annak a hosszú napnak.

Nimróddal megbeszéltük azt is, hogy délután eljön értem, és együtt átmegyünk hozzájuk, hogy együtt tudjuk tölteni a szülinapom nagy részét, és az ő családtagjai is fel tudjanak köszönteni. Előtte viszont még megebédeltem a nagyival, és segítettem neki bevásárolni, majd utána belekezdtem egy új sorozatba, a Luciferbe, amivel órákig elvoltam. Ez mondjuk nem feltétlenül jó hír, ugyanis semennyi időm nem maradt a holnapi sulira és töri tz-re, és majdnem tíz percet késtem az időponthoz képest, amit Nimróddal megbeszéltem a házunk elé. De egyáltalán nem tűnt úgy, mint aki neheztel, ez lehetett a szülinapom miatt is, és amiatt is, hogy már egyszerűen hozzászokott a folyamatos késéseimhez.

– Nagyon boldog szülinapot – fogadott széles, elbűvölő mosollyal, gyengéden magához húzott és hosszasan megcsókolt. Hiába vagyunk együtt immár három hónapja, és hiába a sokadik csókunk volt ez, ugyanazt az elvarázsoltságot és mélyen gyökerező szeretetet éreztem magamban, mint az első alkalmakkor.

– Köszönöm szépen – vigyorodtam el, ő pedig adott még egy puszit a számra, aztán elindultunk a fülledt nyári délutánban a buszmegálló felé. A buszon még vagy százszor megkérdeztem, hogy biztos nem baj-e neki, hogy el kell kísérnie a koncertre, de minden alkalommal megnyugtatott, hogy nem, pedig tudom, hogy Billie nem igazán fekszik az ízlésének. De ettől csak még jobban imádtam Nimródot, és megígértem, hogy augusztusra meg fogom szerettetni vele ezt a fajta zenét.

Éppen a beszélgetés közepén voltunk, amikor megérkeztünk az ő házukhoz, így Nimród a karjával jelezte, hogy menjek előre én, úgyhogy lenyomtam a bejárati ajtajuk kilincsét, azonban ami azután fogadott bent, az belém fojtotta a szót teljesen.

Nimród szülei, Emma és Kornél, a tesói, Hanna és Márkó, meg Áron és Zsombor és még a nagyszülei is mind otthon volt, az előszobában álltak az érkezésünkre várva, és amint megláttak... Hát igen, aznap másodszorra is meghallgathattam a „Boldog szülinapot" kezdetű dalt. Mindannyiukon olyan fura szülinapi csákó volt, amiből Hanna gyorsan Nimródnak is odanyújtott egyet, nekem meg egy papírkoronát, mivel én vagyok az ünnepelt. Emma kezében pedig egy szép nagy torta volt, rajta egy tizenhatos számmal, így afelől sem lehetett kétségem, hogy ez is nekem szól.

Miután abbahagyták az éneklést, és egyesével végignéztem lelkes, széles mosolyú arcukon, elöntötte a szívemet a hála, a szeretet és a meghatottság, és persze olyan mértékű döbbenet, hogy nem tudtam megszólalni sem. Még Kornél is ott volt, Nimród mindig elfoglalt apukája, aki előző alkalommal teljesen elfelejtette az ottlétemet a sok munkától, de most még ő is visszafogott jókedvvel kémlelte az arcomat. Nem tudtam elhinni, hogy ezek az emberek ennyire kedvesek és készülődtek csak amiatt, hogy örömet okozzanak nekem.

– Oké, hát ez... – köszörültem meg a torkom, amikor már kezdett furcsa lenni, hogy nem szólalok meg. – Én nem is tudom, mit mondjak. Nagyon nem számítottam erre. Nagyon sokat jelent, és nagyon szépen köszönöm mindannyiótoknak – mosolyogtam rá egyesével mindegyikükre. Áron kivált a sorból és izmos karjait vigyorogva körém fonta, őt követte közvetlenül Hanna, aki egyszer csak belém csapódott és belecsimpaszkodott a lábaimba, és Emma is megölelt, azzal a meleg szeretettel, amire csak egy anyuka képes. Ez volt az a gondolat, ami elintézte, hogy ne bírjam tovább. Elsírtam magam, Emmát öleltem és sírtam boldogságomban, mert sosem hittem, hogy valaha is fogok még ilyesmit érezni, olyasmit, ami pótolni tudja anyu szeretetét.

– Nem tetszett a meglepetés? – szomorodott el Hanna egy pillanat alatt, ahogy meglátta a könnyeimet, így még mindig Emmát ölelve odanyúltam és kedvesen megborzoltam a haját.

– Elképesztő volt. Csak azért sírok, mert annyira örülök neki.

Láttam rajta, hogy nem egészen érti, de sikerült megnyugtatnom, mert visszatért a mosoly az arcára. Áron a hátamat veregette, Emma pedig elhúzódott tőlem, de adott még egy puszit az arcomra, majd a többiekhez fordult, de a mondandója nekem is szólt.

– Oké, mindenki, irány a konyha, felvágjuk a tortát!

Nem kellett kétszer mondania, szinte mindenki gyermeki lelkesedéssel sietett az asztalhoz, pedig csak két gyerek volt a társaságban. Szinte már meg sem lepődtem, hogy tortából is az van, ami a kedvencem, vagyis feketeerdő, az pedig határozottan nem kedvezett a meghatottságomnak, amikor megtudtam, hogy ez még csak nem is rendelt torta, hanem Emma áldozta rá a délelőttjét csak miattam. Emma meggyújtotta a gyertyákat, és miután Hanna meg Márkó kicsodálkozták bennük magukat, megkértek, hogy fújjam el őket, de előtte persze kívánjak valamit. Elfújtam ugyan a gyertyákat, de nem tudtam mit kívánni. Ugyanis eljött az életemben az a pillanat, amikor már nem vágytam többre, jobbra, mint amim volt, de nem igazán azért, mert megtanultam értékelni a kis dolgokat is, hanem azért, mert ennél már nem létezett több és jobb. Van családom és vannak barátaim. Szeretek és szeretve vagyok, szerelmes vagyok és belém is szerelmes valaki. Egészséges vagyok testileg és lelkileg. Mi más kellene? Mindenem megvan, amit egy ember birtokolhat.

Miután tortáztunk, Áron és Zsombor jelezte, hogy ők lassan mennének, de előtte szeretnék odaadni az ajándékomat. Áron félre is hívott a többiektől, mondván hogy ez személyes, amivel eléggé felcsigázta az érdeklődésem. Nemsokára újra az előszobában álltunk, ő, Zsombor és én, és ekkor átnyújtotta nekem az ajándékszatyrot. Nézegettem bele, de csak annyit láttam, hogy valami ruha az, és a bizonytalankodásomat látva Áron magához ragadta a szót.

– Vedd csak ki nyugodtan. Nem egy szokványos ajándék, természetesen nem kell használnod őket, ha nem tetszenek.

– Ezek...

– Ingek – fejezte be a mondatomat, és ahogy rápillantottam, látszott rajta egy kis idegesség, pedig ő az az ember, aki máskor minden pillanatban nyugodtnak tűnik. – Sejtem, hogy mennyire eleged lehet már ebben a nyári hőségben a pulóverekből, úgyhogy jó ötletnek gondoltam venni párat. Hosszú az ujjuk, de nagyon vékony anyagból vannak, nekem életet tudtak menteni az ilyenek régebben. Igyekeztünk úgy kiválasztani őket, hogy ne üssenek el nagyon az ízlésedtől, semmi rózsaszín, semmi élénk szín, semmi gyerekes minta... De azért képzelheted, mit összebénázott két férfi a ruhaboltban, miközben női ingeket vásárolt – nevette el magát, és mögötte Zsombor is elmosolyodott. Én meg... Tátott szájjal néztem rájuk.

– Nem tetszenek, ugye? – ijedezett Zsombor. – Megmondtam, hogy más ajándékot kellett volna keresnünk – bökte meg Áront, de ő nem figyelt rá, sötét, békés tekintete szorosan az enyémhez kapcsolódott, ő már nem idegeskedett, mert tudta, hogy a hallgatásom nem a nem tetszés jele, és mint mindig, türelmesen megvárta, hogy meg tudjak szólalni.

Ezúttal mondjuk nem sikerült, inkább a nyakába ugrottam, és olyan erősen megszorongattuk egymást, hogy levegőt sem kaptam, de nem bántam. Nem az ingeknek örültem ennyire – bár azoknak is, mert szinte nincs is használható hosszú ujjúm otthon –, hanem ennek a gesztusnak. Ez egy személyre szóló ajándék volt Árontól nekem, mert ismer, mert pontosan tudja, min mentem keresztül, mert ő is keresztülment rajta, mert megért engem, mert törődik velem.

– Nagyon szépen köszönöm – suttogtam a fülébe.

– Igazán nincs mit – dörmögte vissza, pedig nagyon is volt mit köszönni.

Ezután megköszöntem Zsombornak is, aki félszegen megölelt, majd elbúcsúztam tőlük, és ahogy elmentek, visszatértem a többiekhez.

Ahogy odaértem hozzá, Nimród egyből átkarolta a derekamat, és Emmához fordult:

– Nem gond, ha felmegyünk a szobámba, ugye?

– Menjetek csak – intett, így Nimróddal elindultunk felfelé a lépcsőn.

Azonban alig tudtunk kettesben maradni, mert amint beértünk a szobába, és én levetettem magam az ágyra, csörögni kezdett a telefonom.

– Na most lebuktál – jelentette ki, miközben én a telefonomért kotorásztam a zsebemben, és először nem is értettem, mire gondol, aztán ahogy Demi Lovato Tell me you love me című száma egyre hangosabban töltötte be a helyiséget, rájöttem, hogy ez lehet a kulcs.

– Megszerettem, na – védekeztem mosolyogva, és végre a kezembe akadt a készülék, de ahelyett, hogy fogadtam volna a hívást, csak bámultam döbbenten a kijelzőre, mert a rajta virító név nagyon váratlanul ért.

– Mi a baj? – hallottam Nimród aggódó hangját, amitől összeszedtem magam.

– Semmi. Mindjárt jövök – intettem neki, mielőtt kiléptem az ajtaján, ő pedig kissé értetlenül bólintott.

Szerettem volna ezt a hívást úgy lebonyolítani, hogy közben egyedül vagyok, így jobb ötlet híján Nimródék mosdójába vonultam be, és ott csúsztam le a földre. Valószínűleg az utolsó pillanatban, de sikerült rányomnom a zöld ikonra, ezzel pedig fogadtam a hívást.

– Mia? – szóltam bele szinte tapintható döbbenettel a hangomban, és azt hiszem, egy kis félelemmel is.

– Szia, Laura – köszönt csendesen, és láttam magam előtt a kedves, finom mosolyt, ami az ajkán ülhetett. A hangját hallva ezernyi emlék rohant meg, amik aztán egyetlen érzéssé olvadtak össze, mégpedig azzá, hogy hiányzik a barátnőm. – Ne haragudj, hogy zavarlak, tudom, hogy nagyon elfoglalt lehetsz, de nagyon boldog szülinapot szeretnék kívánni – mondta, majd illedelmesen végigvárta a másodperceket, ami alatt felfogtam ezt az igen egyszerű mondatot.

– Ööö, én... Én köszönöm szépen. Nagyon köszönöm – dadogtam, egyszerűen nem tudtam túllépni a tényeken. És a tények azok voltak, hogy hosszú külön töltött hónapok után újra beszélek Miával, mert fogta magát és felhívott, hogy boldog szülinapot kívánjon.

– Láttam, mi van az oldalaidon, és nem akartam egy lenni a tengernyi ugyanolyan üzenet közül, úgyhogy gondoltam, felhívlak. Hogy elmondjam szóban ugyanazt az üzenetet – nevette el magát zavarában, én pedig kezdtem végre magamhoz térni

– Nem baj, ez nagyon kedves volt tőled. Sokat jelent, tényleg – mondtam őszintén, és ezután beállt a beszélgetésünkbe az a tipikus kínos csend, amikor mondani akarsz valamit, úgyhogy lázasan töröd a fejed, és érzed, hogy a másik ugyanezt csinálja. Nem tudtam, mit kellene tennem, és ő mit szeretne. Kezdjem el vele megbeszélni a történteket, az elmúlt hónapokat? Vagy viselkedjek úgy, mintha nem lett volna egy hatalmas kihagyás a kapcsolatunkban? Hirtelen a fejembe tolakodott a kép, ahogyan Kevin oldalán láttam jókedvűen nevetni. Nem hittem, hogy képes lennék úgy tenni, mintha ezt nem láttam volna, mintha mi sem történt volna. A dilemmámat végül egy igen egyszerű kérdéssel szakította félbe.

– Hogy vagy? – Azonnal tudtam, hogy nem a jelen pillanatbeli állapotom felől érdeklődik. És azt is tudtam, hogy nem kell hazudnom neki.

– Jól, azt hiszem. Sőt, nagyon jól. Voltak bonyodalmak, de... minden már minden rendben – sóhajtottam a kezeimre pillantva.

– Nagyon-nagyon örülök neki. – Mikor ezt mondta, akkor jöttem rá igazán, hogy mennyire hiányzott nekem az az őszinte kedvesség, feltétel nélküli jóindulat, ami hozzátartozik Mia természetéhez. Amitől úgy féltem, hogy már nincs is meg benne.

– És te hogy vagy? – kérdeztem, és bár megpróbáltam a lehető legközömbösebb hangot megütni, tartottam a válaszától. Ő is sóhajtott egyet. Aztán még egyet.

– Nagyon sajnálom, Laura. – Végül csak ennyit mondott, és csak most ismertem fel, hogy a szomorúság, ami itt felbukkant a hangjában, valójában egész eddig hallatszódott a beszédén, és fáradttá, megviseltté tette.

– De hát mit?

– Mindent. Tudom, hogy láttál Kevinnel és Atesszal és tudod, hogy velük lógok annak ellenére, ahogy veled viselkedtek.

– Nézd – kezdtem, meg akartam nyugtatni, hogy ezzel nincsen semmi baj, azokkal lóg, akikkel szeretne, de ezt képtelen voltam kimondani. Így megint arra jutottam, hogy az őszinteség a leghatásosabb. – Mindenki követ el hibákat. De én nem haragszom rád Kevinért, csak furcsállom egy kicsit és féltelek tőle, de haragudni nem haragszom. Nem kell bocsánatot kérned.

– De annyira elrontottam mindent. Egyik pillanatban még minden rendben volt, aztán... egyszerűen kicsúszott a kezemből az irányítás, minden széthullott, és sorra hoztam a rossz döntéseket, és most, hogy végre össze akarnám rakni a törött darabkákat... Fogalmam sincs, hol kezdjem – suttogta, és tudtam, azért nem mer hangosabban beszélni, mert fél, hogy elcsuklik a hangja. – Hiányzol nekem, Laura. Nimróddal mindketten hiányoztok, és vissza akarlak kapni titeket.

– Nem vesztettél el minket – szögeztem le gyorsan. – Nimród és én végig szerettünk téged, és még mindig szeretünk. Ha készen állsz rá, hogy elfogadd a segítségünket... Akkor mi nagyon szívesen nyitunk feléd. Nem vagy egyedül, Mia.

– De hogyan csináljam? – kérdezte tanácstalanul, továbbra is suttogva. – Hogyan kell jobban lenni? Annyira szeretném visszakapni önmagam, de fogalmam sincs, hogyan.

– Tudod mi az egésznek a kulcsa? Meg kell bocsátanod önmagadnak. Meg kell bocsátanod, hogy tettél rossz dolgokat, nagyon rosszakat, de nem hagyhatod, hogy ezek határozzanak meg. Fogadd el az éned, aki a múltad döntéseit hozta, és ebből tanulva dönts a továbbiakban. Minden hiba kijavítható, érted? Minden, hidd el nekem – mondtam nyomatékosan az én tucatnyi keserű rossz döntésemre gondolva. – Aki igazán ragaszkodik hozzád, azt úgysem sikerült elijesztened, te és Nimród a legrosszabb pillanataimban is ragaszkodtatok hozzám, a nagyiról nem is beszélve. Úgyhogy én is ezt fogom tenni veled – jelentettem ki. Annyira szerettem volna segíteni neki, de a hosszú hallgatásából még sokáig nem tudtam rájönni, hogy sikerült-e.

– Szeretlek – mondta ki hirtelen, hallottam, hogy mosolyog, de azt is sejtettem, hogy ez egy könnyes fajta mosoly. Viszonoztam.

– Én is szeretlek.

Talán nem lehetünk már legjobb barátnők, az pedig több mint valószínű, hogy a kapcsolatunk nem lesz olyan, mint volt, de attól még igaz volt, szeretem őt.

– Mia – szólítottam meg rövid hallgatás után.

– Igen?

– Beszélj Nimróddal is, kérlek. Neki is fontos vagy, és még mindig nagyon aggódik miattad.

– Oké. Beszélni fogok vele – egyezett bele határozottan. – Persze csak ha téged nem zavar.

– Már miért zavarna? – nevettem el magam. – Bízom mindkettőtökben.

– Akkor jó. Most viszont hagylak szerintem, éppen elég baj, hogy a szülinapodon így lerontottam a kedved...

– Épp ellenkezőleg. Az egyik legszebb ajándékom, hogy felhívtál – mosolyodtam el megkönnyebbülten.

Miután leraktuk, még bámultam magam elé egy darabig, és gondolkodtam. Nem kérdeztem meg Miától, hogy pontosan mi történt vele az elmúlt hónapok alatt, ő sem mondta, és nem is ez volt az egészben a lényeg. Hanem az, hogy bármi is történt, ő abból ki akar szakadni. Meghozta azt a döntést, amivel az egész gyógyulás kezdődik: Eldöntötte, hogy meg akar gyógyulni. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy az ezzel kezdődő út mennyire nehéz, így elhatároztam, hogy mellette fogok állni. De valahogy mégsem tehernek éreztem ezt, sokkal inkább hálás voltam érte.

A gondolataimba merülve tértem vissza Nimród szobájába, ő pedig az érkezésemre egyből felpattant az ágyáról, ahol addig a telefonját nyomkodta.

– Minden rendben? – kérdezte rögtön, és az aggodalmát látva automatikusan mosolyra húzódott a szám. Nem válaszoltam, csak odabújtam hozzá, a mellkasára hajtottam a fejem, és a tétlenül maga mellett lógó karjait magam köré fontam. – Ez egy „igen"? – találgatott. – Jól vagy?

– Nagyon jól vagyok. Itt vagy velem, hogy máshogy lennék?

– Hű, de nyálas lett valaki – gúnyolódott, de olyan kedvesen, hogy tudtam, valójában semmi nem tetszőt nem talált a mondandómban. Megcsókolt, az én kezeim pedig a már jól megszokott mozdulattal göndör tincseibe túrtak. – Ugye tudod, hogy még tőlem is el kell viselned egy szülinapi ajándékot?

Egy kissé felháborodottan húzódtam hátra tőle. Ő volt az egyetlen, akivel beszéltem a szülinapomról, akkor is csak annyit, hogy ne vegyen nekem ajándékot.

– Mi? De hát megegyeztünk, hogy nem veszel.

– Én nem egyeztem bele ilyesmibe – nevetett a fejét rázva.

– De Nimród, már megkaptam azt a tortát a családodtól!

– Azt a tortát, aminek a töredékét etted csak te? A tortát, amit anya sütött, nekem közöm sem volt hozzá? Ne problémázz már ezen, vettem neked ajándékot, mert szülinapod van, mert a barátnőm vagy, mert szeretlek – dorgált meg, már ha ezt a bóksorozatot annak lehet nevezni. Ezzel sikeresen elhallgattatott, és mikor meggyőződött róla, hogy nem tiltakozom tovább, a szekrényéhez lépett, céltudatosan kivett belőle... valamit, amivel aztán visszalépett elém.

– Nagyon boldog tizenhatodik szülinapot, Laura! Látom magam előtt, ahogy a száztizenhatodiknál is így fogsz tiltakozni az ajándékom ellen, és tudod, mi derül ki ebből? Hogy még akkor is együtt leszünk. Egyikünk rokkantabb lesz, mint a másik, de én rokkantan is szeretni foglak, akkor is gyönyörűnek foglak látni, ha az összes fogad kihullik, és azt is aranyosnak fogom találni, ha folyton elfelejted, mit akartál elkezdeni csinálni. Szóval a lényeg: Én ilyen hosszú távon gondolkodom veled.

Hát ez sem volt egy átlagos szülinapi köszöntés. Azt sem tudtam, hogy nevessek a szavain, vagy sírjak azon, hogy mennyire gyönyörűek, szétvetette a szeretet a szívemet. Ismert már, így tudta, hogy egy ilyenre jó darabig képtelen lennék reagálni, így inkább átadta az ajándékomat, ami kívülről egy átlagos doboznak látszott. Kinyitottam, és már nem is tudom megmondani, hogy aznap hányadszorra sokkolódtam le. Egy egész rajzkészlet volt. Ezernyi színesceruza, filctollak, vastagabb és vékonyabb, zsírkréták, vízfestékek, olajfestékek, különböző méretű ecsetek és festővásznak. Telitalálat volt, és hiába gondolom ezt a többi ajándékomról is, ez legalább annyira az volt, mint azok, vagy még jobban is.

– Meguntam, hogy pár grafitceruzára legyen korlátozva a tehetséged – kommentálta egyszerűen, én pedig felnevettem, felváltva néztem elképedve az újdonsült rajzkészletemre és Nimród arcára, a szememet elfutották a könnyek.

– Mégis hány forint volt ez? – nyögtem ki az első kérdést, ami eszembe jutott, mire elröhögte magát.

– Nem mindegy? Az fontosabb, hogy tetszik-e.

– Hogy tetszik-e? Imádom! – kiáltottam fel félhangosan, és gyermeki lelkesedés költözött belém. – Úristen, kipróbálhatom most rögtön? Nem zavar?

– Hogy zavarna? – nevetett. – Mondjuk az egy kicsit zavar, hogy most valószínűleg napokig nem fogom látni a barátnőmet, mert megcsal néhány ecsettel és ceruzával, akik az összes figyelmét le fogják kötni, de...

Nem hagytam, hogy végigmondja, ajkaimat az övére nyomva félbeszakítottam a viccelődését. Imádom ezt a srácot. Minden egyes oldalát, amit megmutat nekem, minden egyes szavát, amit kimond, minden egyes tettét, amivel kimutatja, hogy szeret, imádom a hosszú, göndör tincseit, amik szinte állandóan kócosak, imádom a sötétkék szemét, ami kifejezőbb, mint bármilyen szöveg, imádom a keze puhaságát, a magasságát, a szája ívét, amikor mosolyog, a homloka ráncolódását, amikor koncentrál, de a legjobban azt a tiszta, borzalmasan tiszta lelkét imádom, aminek köszönhetően megmentett engem. Nélküle én senki voltam. És mi vagyok vele? Minden.

Végül tényleg az lett, hogy amíg Nimródnál voltam, én végig a földön ülve rajzolgattam meg festettem, igyekeztem mindent kipróbálni, ő meg az ágyán ülve készült a jövő heti fizika szóbelijére. Nem sokat szóltunk egymáshoz, de a csendet mégis meghitté és kellemessé tették azok a pillantások, amiket néha-néha váltottunk egymással, találkozott a tekintetünk és elmosolyodtunk, aztán folytattuk a dolgunkat, ahol abbahagytuk. Közben jártak a gondolataim, újra és újra végiggondoltam ezt a hihetetlen napot, minden tökéletes ajándékot, amit kaptam, minden kedves felköszöntést, minden ölelést, minden szeretetteljes megnyilvánulást, és továbbra is csak arra tudtam kilyukadni, hogy mindenem megvan. Nem vagyok egyedül, és már sosem leszek. Aztán eszembe jutott az előző szülinapom. Hogy még csak nem is emlékszem rá, mert beolvad a temérdek ugyanolyan nap szürke, öntudatlan masszájába, amikor nem éreztem mást, csak fájdalmat. És még azt sem mindig. Eszembe jutott, hogy mennyire mélyről indultam. Nemrég csak egy elveszett, magányos kislány voltam bénulásig telve elfojtott gyásszal, halálvággyal, anya nélkül, apa nélkül, magamhoz sem térve a tragédiából. A nagyi ott lett volna nekem, de következetesen elutasítottam mindenfajta emberi törődést, mert féltem tőle, és talán mert el is felejtettem már, hogy hogyan kell elfogadni. Kapálóztam, nagyon sokáig kapálóztam, és nem egyszer úgy nézett ki, hogy el fogok süllyedni. A mai napig nem tudom, hogy Nimród mit keresett aznap a Blue Bird-ben, amikor először találkoztunk, de azzal a tettével, hogy eljött a szórakozóhelyre, megmentett engem. Rajta keresztül szép lassan megtanultam újra bízni az emberekben, megtanultam, hogy nem mindenki rossz, megtanultam, hogy nem képtelenség engem szeretni, megtanultam, hogyan kell továbblépni, mosolyogni, boldognak lenni, szerelmesnek lenni. Nimród, a nagyi, Áron, Zsombor, Mia, Emma, Kornél, Hanna és Márkó is mind terelgettek az utamon, és hozzájárultak ahhoz, hogy most ott legyek, ahol. De talán még náluk is nagyobb szerepe volt benne apának. Ő tanította meg nekem, hogy ha igazán szeretsz valakit, akkor még arra is képes vagy, hogy elengedd őt, azért, hogy mindketten rátaláljatok a gyógyulásra. Ha nem kapom meg tőle ezt a leckét, akkor nem tudom elengedni anyut sem. De megkaptam, és elengedtem, mindkettőjüket, hiába telt bele majdnem egy évem, cserébe egy évnek a sokszorosát fogom kapni arra, hogy boldog legyek.

– Minden oké? – törte meg a csendet Nimród, és ekkor jöttem rá, hogy percek óta ülök mozdulatlanul, magam elé meredve. – Nagyon elgondolkodtál.

– Igen, minden oké – válaszoltam, ahogy a tekintetünk összekapcsolódott. – Tudod, sokszor tűnődöm azon, hogy anyu vajon büszke lenne-e rám, ha most látna. – Látszott Nimród arcán, hogy egy kicsit megijedt attól, amit mondok, valószínűleg arra számított, hogy hamarosan magamba zuhanok, de nem szólt közbe, figyelmesen nézett, és megvárta, hogy kimondjam, amit szeretnék. – És úgy gondolom... Hogy igen – sóhajtottam megkönnyebbülten, olyan érzés volt, mintha mázsás súlytól szabadultam volna meg ekkor. – Ha anyu ebben a pillanatban lát engem, akkor azt hiszem, hogy büszke arra, aki vagyok.

Nem tudom, hogy nézett-e már rám ember olyan szeretetteljesen és törődőn, mint Nimród ekkor.

– Én nem csak hiszem, Laura. Én tudom.