Az első nyári hónap ellenére lévő hűvös, esőre hajló idő hajlamos letörni a nyáriszünet-lázban égő diákok hangulatát, de az enyémet ma nem sikerült, Nimród tett róla.

Amikor a lépcsőházajtón kiérve megláttam a járdán szobrozó alakot, szinte már meg sem lepődtem, csak a fejemet hitetlenül rázva, de fülig érő mosollyal sétáltam oda a barátomhoz.

– Szereted a váratlan belépőket, ugye? – kérdeztem, mire ő is elmosolyodott, és válasz helyett magához húzva megcsókolt. Nem volt indokolt, hogy ilyenkor ott legyen, mivel már régen nem kellett iskolába járnia, túlvan az írásbeli érettségiin, és gőzerővel készül, mert hamarosan kezdődik a szóbeli vizsgaidőszak. – De most tényleg, aludhattál volna tovább – toltam el magamtól, de bárhogy igyekeztem, nem tudtam palástolni az örömömet, hogy nem tette.

– Egyszer megmondtam neked, hogy lesz még olyan, hogy látni akarlak majd suli előtt – válaszolt egyszerűen.

– Ja igen, emlékszem, akkor is ilyen szar idő volt, mint most – bólogattam nevetve a folyamatosan szemerkélő esőre célozva, meg az akkori hóviharra. – De akkor még suliba jártál, és nem csak azért keltél fel ilyen korán, hogy engem kísérgess, mert...

– Laura, ne gondold túl – fogta meg a kezem szórakozott mosollyal. – Felkeltem, hogy elkísérjelek az iskolába, mert ehhez volt kedvem. Ha gondot okozna ez, akkor nyilván még mindig aludnék. De nem alszok. Mert látni akartalak. Ilyen egyszerű.

– Oké – hagytam rá rövid gondolkodás után, aztán megnyugodva kulcsoltam össze az ujjainkat, és elindultunk a suliba. Közben láttam a szemem sarkából, hogy Nimród mosolyog rajtam. Fura vagyok? Igen. Fura barátnő vagyok? Igen. Fennakadok olyan dolgokon, amiken más lányoknak eszébe sem jutna? Igen. De ezek közül már egyik miatt sem aggódok, mert tudom, hogy Nimród így szeret. Az elmúlt hetek után ezt már vakon elhiszem. Egyrészt mert jobb barátságba kerültem önmagammal, így már nem tűnik lehetetlenségnek, hogy valaki engem szeretni tudjon, másrészt Nimród az eddigieknél is jobban bebizonyította, hogy neki én kellek. Áron volt ugyan az főként, aki higgadtan kibogozta, majd megoldotta a problémáimat, de mindez semmit sem ért volna, ha nincs a háttérben Nimród folyamatos támogatása és szeretete, a biztonságérzet, hogy bármi történjék, ő itt van nekem. Sokáig tartott, de végre százegy százalékig biztos vagyok benne, hogy ő nem fog elhagyni. Egyszerűen csak azért, mert összetartozunk.

A suli kapujában persze el kellett búcsúznunk, mindkettőnkre fárasztó nap várt, neki tételeket kellett tanulnia, nekem pedig fájdalmasan sok órát kellett eltöltenem az iskolapadban.

Sóhajtozva sétáltam végig az udvaron, és a cigis társaság mellett elhaladva nem álltam meg, csak köszöntem nekik, de még így is rám tapadtak vagy hárman, jöttek be velem a suliba. De már nem érdekel, nem fogom leugatni a fejüket, de nem is veszek részt a trécselésükben. Fáradt vagyok. Nem akarok harcolni velük, azt gondolnak rólam, amit akarnak, annak a személynek hisznek, akinek akarnak. Nem fogok még egyszer nagyjelenetet rendezni azért, hogy megmutassam nekik, ki is vagyok, még ha sokszor idegesít is Kinga vagy Blanka, akkor is tesznek róla, hogy ne legyek egyedül, és ennek valahol még mindig örülök, vagyis inkább a sokat piszkált, rettegő nyolcadikos énem örül neki. Az sokkal rosszabb lenne, ha megint mindenki kiutálna, mint az, hogy napi öt idegösszeroppanást kapok, de nem vagyok egyedül. És egyébként sem számít már annyira, hogy mi van a suliban, hiszen ha onnan hazamegyek, akkor ott a szerető nagymamám, a nem kevésbé szerető barátom, és az újdonsült, de már is közel álló legjobb barátom. Szóval garantált, hogy már sosem leszek egyedül, akkor sem, ha az anyukámra és apukámra már nem számíthatok. Mindig hiányozni fognak, és nem lesz olyan, hogy nem fogom már szeretni őket, de tovább kell lépnem a saját boldogságom érdekében.

A suliban természetesen tombol a nyáriszünet-láz, na meg az év végi hajrá, a mi osztályunknak mára egy földrajz témazáró és egy német felelés jutott. Bár az én szempontomból egyiknek sem volt nagy jelentősége, földrajzból nem törtem magam év közben, így stabil kettes vagyok, németből pedig még stabilabb hármas. Az ofő valamilyen érthetetlen okból nincs vele megelégedve, de én maximálisan, tudva, hogy milyen hullámvölgyeim voltak tanév közben, és hogy félévkor majdnem elhasaltam belőle. Az akkori négy bukásom közül hármat kijavítottam, ráadásul az irodalmat hármasra, matekból viszont továbbra is nagyon reménytelennek látszik a helyzet. Az, ha megkapom a kettest, kicsit sem engem dicsér, hanem a tanár jóindulatát. Szóval ilyen lesz a bizonyítványom. Lehet, hogy egy bukás, jó sok kettes, két hármas, négyes infóból és tesiből – pedig egész évben át sem öltöztem –, és ötös rajzból. Elég változatos, magyarul gyatra, de nem igazán tud lehangolni, az iskola továbbra sem foglal el létfontosságú szerepet az életemben, és ez így is jobb lett, mint a félévi bizonyítványom, na meg az életem történései is befolyásolták a teljesítményemet. Nagyobb dolgokon is kellett aggódnom tanév közben, mint a röpdogák és felelések.

Egészen gyorsan elröppent a nap a suliban, ugyanis csak hat órám volt, és miután vagy százszor elmondtam Kingának és Blankának, hogy nincs kedvem csajos délutánt tartani velük, kijutottam a suli épületéből. A délelőtti esős időnek már csak néhány pocsolya formájában volt jele, meg a fülledt levegőben, egyébként szikrázóan sütött a nap, és minden diák, aki hosszú nadrágban jött iskolába, most megbánta a döntését. Köztük én is, felülre pedig legszívesebben ujjatlan pólót vettem volna fel, de továbbra is ódzkodtam attól, hogy valaki meglássa a csíkokat a karomon. Gyógyulnak és már alig érzékenyek, de mivel bevarasodtak, csak még inkább feltűnőek. Úgyhogy maradt a vastag pulcsi, amiből lassan kezd egy életre elegem lenni.

Arról a mustársárga darabról van szó, amit Mia vett nekem még télen. Ma sokszor eszembe jutott róla Mia, és a tudat is ugyanannyiszor belém mart, hogy mennyire hiányzik. Az őszinte kedvessége, a törődő mosolya, a nyíltsága, amivel a problémákról tud beszélni, az erő és pozitivitás, ami belőle sugárzik, és az hármasban töltött perceink Nimróddal. Az utóbbit tudom, hogy nem fogom már visszakapni, ez régóta világos számomra, de most, hogy Mia ennyire megváltozott, kezdem elveszteni a reményt, hogy a többi felsoroltat sem lesz már alkalmam látni. Ugyanis ha valaki önpusztító ámokfutásba kezd Kevinnel és Atesszal karöltve, annak nem lesz vége egyhamar. Hiszek abban, amit Nimródnak mondtam erről, hogy nem fog örökké tartani Miának ez az állapot, de félek, hogy olyan sokáig igen, hogy mire vége lesz, teljesen el fogja veszteni a ragyogását. Nem igazán nagy vigasz, de ha így is lenne, az én emlékeimben akkor is ragyogni fog. És akkor is ő lesz az első igazi legjobb barátnőm.

Suli után nem hazamentem, hanem a buszmegállóba, és onnan busszal eldöcögtem Nimródékhoz. Közben természetesen zenét hallgattam, és a véletlen sorsolás a Skyscraper-t is elindította. Jó régen hallgattam meg, de most újra rádöbbentem, hogy mennyire szeretem még mindig, és milyen fontos részét képezi a múltamnak és a jelenemnek. Boldog, őszintén boldog mosoly kúszott fel az arcomra, mialatt a fülhallgatóval a fülemben bámultam ki a busz ablakán az elsuhanó házakra. Az élet mindent elvett tőlem, összetört, mintha üvegből lennék, megpróbált lerombolni, de én felemelkedtem a földről. Mint egy felhőkarcoló.

Kivételesen nem Nimródhoz mentem, mert ilyenkor nagyon tanul, hanem a mellettük lévő házba, a pszichológusomhoz és legjobb barátomhoz, Áronhoz. Ezúttal már nem ijesztett meg az ajtón lévő japán név, ráadásul tudtam, hogy a szülei úgy sincsenek itthon, mert elég gyakran visszarepülnek pár napra Áron apukájának a családjához pár napra, ahogy éppen most is. Áron most végzett frissen az egyetemi évével, így őt inkább hagyták, hadd pihenjen otthon.

Megnyomtam a csengőt, mire valahonnan mélyen a ház belsejéből tompán hallottam az ordítást, hogy „Nyitva van!". Mosolyogva megráztam a fejem Áron gondatlanságán, és lenyomtam a kilincset. Már egész otthonosan mozogtam náluk, így miután az előszobában levettem a cipőmet, céltudatosan indultam Áron szobájába, és miközben haladtam felfelé a lépcsőn, egyre hangosabban hallottam valami zenét. Már nyitottam a számat, hogy köszönjek, amikor az ajtó elé érve megláttam, hogy Áron nincs egyedül a szobájában. Nem azért nyeltem vissza a mondandómat, megsértődtem vagy ilyesmi, hanem mert nem akartam széttörni egy mosolyfakasztó, szép pillanatot. Áron és a barátja, Zsombor mind a ketten az ágyon ültek egymás mellett, Zsombor ölében egy laptop, amiből szólt a zene, valami ázsiai nyelven, gondolom koreai, mert mindketten szeretik a K-pop-ot. Annyira rátapadt a tekintetük a képernyőre, hogy észre sem vettek, és egymással is el voltak foglalva, folyamatosan azt beszélték, hogy mit látnak, nevettek, emlékeket elevenítettek fel gondolom az éppen hallgatott bandáról, és közben boldog pillantásokat váltottak. Magyarul nem csináltak semmi különöset, csak együtt néztek videót, mégis volt valami különleges abban, ahogyan ezt tették. Akárki rájuk nézett, azonnal észre kellett vennie, hogy ők összetartoznak. Sosem voltam homofób, de azután, hogy nap mint nap látom az ő aranyos, összetartozó párosukat, már azt sem értem, hogy egyáltalán hogyan létezhetnek homofób emberek. És nagyon örülök neki, hogy Áronra a sok kamaszkori szenvedés után végre ilyen szép formában rátalált a szerelem.

Zsombor volt az, aki először észrevett, éppen Áron vállára hajtotta a fejét, amikor a tekintetünk találkozott, és olyan hirtelen egyenesedett fel, mintha valami gaztetten kaptam volna őket.

– Szia, ne haragudj, már itt sem vagyok – pattant fel, de szerencsére legalább a laptopot átrakta Áron ölébe előtte. Azt hittem, mielőtt bármit is lenne alkalmam reagálni, Zsombor már az utcán fog loholni nagy sietségében, hogy ne zavarjon Áront és engem.

– Dehogy, nem kell elmenned – szóltam rá gyorsan. Hatalmas világosbarna szemei még nagyobbak lettek, ahogyan nézett rám, és ez, meg az alacsony, vékony termete kisfiús jelleget kölcsönzött Zsombornak. Pedig egy éve végzett a középsulival, vagyis négy évvel idősebb nálam. A párosukban egyértelműen ő volt a visszahúzódóbb fél, Áron meg a lazább és nyitottabb, talán ezért is alkottak olyan jól egészet. – Nem akarlak megzavarni titeket, akkor inkább elmegyek én, jövök holnap – ajánlottam fel, de Zsombor már akkor ellenkezni kezdett, mikor még be sem fejeztem.

– És mit szólnátok hozzá, ha egyikőtök sem menne el? – kérdezte Áron homlokráncolva, felvetve a legegyszerűbb lehetőséget. – Maradjatok mindketten.

– De biztos? Nem baj, hogy belerondítok a programotokba?

– De téged nem zavarna, hogy hallom, amiről beszéltek? – kérdezte tőlem Zsombor az én kérdésemmel egy időben. Egyszerre is hallgattunk el, aztán a csendben zavartan elmosolyodtam, Áron pedig kapkodta köztünk a tekintetét egy darabig, majd lemondóan sóhajtott.

– Na jó, üljetek le mindketten a seggetekre, és kész.

Visszatartott nevetéssel eleget tettem a kérésének, és elhelyezkedtem a „páciensek" számára fenntartott puha fotelben, Zsombor meg visszaült az ágyra.

– Visszakapcsolhatod – mondtam Áronnak a laptopra bökve, így pár másodperccel később újra betöltötte a szobát a zene, megtörve a megilletődött hallgatásunkat.

– Nimi? Nagyon tanul? – kérdezett rá Nimródra, én pedig bólintottam.

– Aha. Jövő héten lesz az emelt szintű szóbelije fizikából.

– Uhh, én is azt csináltam – jegyezte meg Zsombor sajnálkozó arckifejezéssel. – Szívás az egész.

– Maga a fizika az – értettem egyet.

– És te hogy vagy? – tért át rám Áron immár teljes figyelmét nekem szentelve, átható sötét tekintetét az arcomon nyugtatta, és a laptopot is visszaadta Zsombornak.

– Jól, azt hiszem. Békésen – sóhajtottam még inkább belesüppedve a puha fotelbe.

– Mindig ilyen szűkszavú? – súgta oda Zsombor Áronnak, mire ő mindentudóan összemosolygott velem.

– Igen. Mindig.

Ha szűkszavú is vagyok, aznap délután szerintem elég jól elbeszélgettem a két fiúval. Még az addigiaknál is kevésbé volt szakrendelés jellege a dolognak, mivel egy harmadik személy is ott volt, és egyébként is kötetlen volt az egész beszélgetés, nem csak rólam volt szó, hanem zömében teljesen hétköznapi dolgokról, a fiúk egyetemeiről, az én homályos jövőképemről, a rajzaimról, az általuk szeretett zenéről, Nimród érettségijéről, Áron szüleiről. Azt hiszem, nekem sokkal jobban van szükségem az ilyen barátokkal töltött délutánokra, mint egy beszélgetésre egy pszichológusra. De az utóbbit sem akarom többé leszólni, Áronnak hála egy pszichológusra gondolva már nem az „ellenség" szó jut először az eszembe, nagyon nagy áldozatot hoznak azok, akik erre a pályára szánják rá magukat, és az egyetlen negatív példa miatt, amit én magamon megtapasztaltam, már nem bélyegzem meg mindannyiukat. Sőt, még a régi dilidokimnak is köszönettel tartozom valamiért. Az ő nyomására kezdtem naplót vezetni. Igaz, hogy először nem vettem komolyan és sokkal inkább dacból csináltam, meg még itt sem bírtam őszinte lenni, de aztán elég jól sült el a dolog. Nagyon sokszor segített az, hogy papírra vethettem az üvöltő gondolataimat, amik így sokkal kevésbé voltak hangosak, és miután előttem volt a nap minden történése, reálisabban tudtam látni a dolgokat. Szóval innen is, köszönet neked, dilidoki. Sosem hittem, hogy ezt fogom mondani, de nélküled, a tanácsod nélkül sokkal nehezebb lett volna a tanévem.

Miután elbúcsúztam Áronéktól és elindultam a nyári este langyos illatát hordozó utcán, sóvárogva tekintettem fel Nimród ablakára. Nem sűrűn ég nála a villany, szinte csak akkor, ha tanul, és most égett, így hiába látogattam volna meg szívesen, elindultam haza. Végre felfogtam, hogy mennyire fontos neki a jó érettségi, a továbbtanulás meg főleg. Végre nem vakítanak el az önző gondolatok, hogy magamhoz láncoljam őt, és meg tudom látni, hogy neki mi az érdeke, és mi az álma. Segíteni fogom abban, hogy elérje, még ha egy kicsit magányosabb is leszek jövő tanévtől. Legalább már tudom, hogy nem fog szakítani velem akkor sem, ha egy másik városban fog tanulni.

Hazaérve megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy a holnapi pont egy üres nap, vagyis nem jut rá semmilyen számonkérés, így belevetettem magam a rajzolásba. Nem is olyan régóta rajzolok, de már két füzetem tele van grafitrajzokkal, bár egyik sem mestermű, csak egy kezdő próbálkozásai. Azt sem gondoltam volna egy, vagy akár fél éve, hogy ennyire magamra fogok találni egy hobbiban.

A nagyi nem akart zavarni, úgyhogy óvatosan kérdezte meg, hogy nincs-e kedvem segíteni neki a vacsorában, de látszott rajta, hogy eléggé örülne a társaságomnak. És én is örültem az ötletnek, alig találkoztunk még aznap, úgyhogy egyből eldobtam a rajzfüzetet, a fülhallgatót, és mentem vele a konyhába.

Egyetlen kis pozitívum van a nagyi nemrég történt kórházas incidensében. Megtanultam értékelni őt, és rájöttem, hogy nem természetes dolog, hanem ajándék, hogy ő van nekem, minden egyes perc ajándék, amit vele tölthetek, és ezeket a perceket nem mérgezhetem meg a haragommal, a gyűlöletemmel. Nem ezt érdemli, mert ő mindenét odaadná értem, és azért, hogy nekem jó legyen. És most már én is mindenemet odaadnám érte.

Csak most jövök rá, hogy az a „békés" szó, amit Áronnak mondtam, milyen jól jellemzi a lelkiállapotomat. Nincsenek bennem érzelmi viharok, nincs hullámvasút, nincs bennem aggodalom, önutálat, magány, fájdalom... Csak béke.