Ma végre megtörtént a félévzárás, de nem ez, vagy az emiatt érzett kitörő öröm volt a legjelentősebb a napomban. Távolról sem. Színtiszta balhé volt az este, olyan címszavakkal, mint a Blue Bird, Kevin, Dorina, Nimródék... Atesz...

Nem is húznám a szót, úgysem volt a suliban semmi lényeges, vagy olyan, ami a később történtek ismeretében lényegesnek tűnhet.

Este nyolc körül kezdődött az egész, amikor a szobámban ülve kockultam, éppen unottan Insta-posztokat görgettem, és frászt kaptam, amint megláttam a telefonomra bejövő hívást. Hiába teltek a másodpercek, én csak bámultam a képernyőre egyre szaporább szívveréssel, és nem tudtam rávenni magam, hogy fogadjam Kevin hívását. A szilveszteri rövid telefonbeszélgetésünk óta nemhogy találkozni nem akartam vele, még a hangját sem akartam hallani. Nem akartam hallani, hogy lecsesz, amiért ejtettem őket, nem akarom hallani az elárultságát, azt sem akarom, hogy erősítse bennem a bűntudatot, és legfőképpen azt nem, hogy általa bármiféle kapcsolat létesüljön újra a Blue Bird-ös társaság és köztem. Atesz és köztem.

Kevin egy idő után persze megunta a csörgetést, és a hívás abbamaradt, azonban rögtön utána érkezett a Messenger-üzenet.

Kevin: Beszélnünk kell

Nem nyitottam meg az üzenetet még jó sokáig, elrejtettem az elérhetőségem láthatóságát, és folytattam a kockulást, mintha nem kaptam volna semmit. Mégsem tudtam elfeledkezni róla, folyamatosan erre gondoltam, ezen agyaltam, így majdnem egy órával később győzött a kíváncsiságom, és visszaírtam.

Én: Miről?

Kevin: Arról, amit hónapok óta kerülgetünk – jött rögtön a válasz, amit nem kicsit volt aggasztó olvasni. Mivel nem reagáltam, újból ő írt.

Kevin: Már nem is érdekel minket a magyarázat, csak az, hogy nézzél már végre a szemünkbe. Mondani akarunk valamit.

Én: Oké, mondjatok. – Rögtön világos volt, hogy a többesszám a szórakozóhelyes társaságra vonatkozik.

Kevin: Mondom, hogy a szemünkbe kell nézned.

Kevin: Ma este a Blue Bird-ben? – írta a válaszom híján. Összerándult a gyomrom. Nincs az a pénz, hogy újra odamenjek. Legalábbis akkor még ezt gondoltam.

Én: Szerintem személyes találkozás nélkül is menni fog kurvaanyázni.

Kevin: Nem akarunk kurvaanyázni.

Kevin: Találkozni akarunk veled, mert az sok mindent megmagyarázna.

Nem akartam belemenni. Nagyon nem. Visszamenni oda, ahová annyi taszító emlék, annyi megaláztatás, annyi fájdalom köt? Valamikor a Blue Bird az a hely volt, ahol kiereszthettem a gőzt, ahol lehettem botrányos, ahol a fájdalmat elnyomhattam alkohollal, cigivel, tudatmódosító szerekkel. De ma, amikor régen voltam ennyire kiegyensúlyozott és barátaim vannak, már csak az rémlik belőle, hogy mennyire borzalmas volt, hogy mennyire mélyen voltam, hogy mennyire belém tapostak. Atesz. De a többiek nem.

Mintha Kevin kitalálta volna az utolsó gondolatom.

Kevin: Ennyit azért megérdemlünk, nem? Hiába tettünk valamit, amiért faszfejeknek gondolsz minket.

Nem gondoltam őket annak. Atesz tehetett az egészről, a többiek nem csináltak semmit. Hiába az a sok rossz emlék a szórakozóhelyről, arra is emlékszem, hogy mindeközben nem voltam egyedül, hogy tartoztam valahová, ami ugyan lehet a város leglecsúszottabb, legrosszéletűbb társasága, de ott befogadtak, kimondatlan szövetséget kötöttünk az annyira nagyon utált világ ellen, és közöttük nem volt olyan szar, mert tudtam, hogy mindegyiküknek megvan a személyes tragédiája, valaki kétszer olyan rosszat is átélt, mint én, és mégis itt van.

De aztán Atesz szépen lassan mindent elrontott. Már az elején elérte, hogy a bűvkörébe kerüljek, és ezzel végig tökéletesen tisztában is volt, mégsem vette a fáradságot, hogy emberszámba vegyen, a megaláztatások pedig addig fajultak, hogy már nem bírtam, és nem is akartam többet odamenni közéjük. És erről csak Atesz tehet. A többiek nem.

Én: Oké, elmegyek – írtam vissza hevesen, mielőtt meggondoltam volna magam. Kevinre, Dorinára és Vikire gondoltam, akik akkor fontosak voltak nekem, plusz Viktorra és Zoéra, akikkel sosem voltunk jóban, de megérdemlik, hogy a szemembe mondhassák, amit akarnak, bármi is legyen az.

Kevin: Nem kamuzol?

Én: Nem.

Kevin: Akkor elugorhatok érted.

Én: Nem kell, odatalálok.

Kevin: Ok.

Ahogy többször is elolvastam egymás után a szóváltásunkat, próbáltam nem kétségbeesni, de nem igazán ment. Nem is gondolkodtam, úgy választottam ki a nevet a névjegyzékből, és böktem a hívására.

– Szia, Laura, baj van? – szólt bele Mia nagy sokára, amikor már azt hittem, senki nem veszi fel.

– Nem, de... Nimród? – kérdeztem zavartan, biztos voltam benne, hogy Nimródot hívtam.

– Most jött be, a fürdőben volt – tájékoztatott, én pedig szorosan behunytam a szemem. Nimród Miánál van, teljesen jól megvannak egymással ezen a nyugodt péntek estén, nincs jogom olyannal zavarni őket, amivel akartam. – Odaadjam neki?

– Nem, nem kell – tiltakoztam rögtön. – Semmi fontosat nem akartam mondani, bocsánat, hogy zavartalak titeket.

– Laura – állított meg Mia komoly hangja, amikor már le akartam tenni. – Elmondhatod. Vagy ha nekem nem akarod, szívesen átadom a telefont Nimródnak.

Felsóhajtottam.

– Elmegyek a Blue Bird-be – böktem ki rövid hallgatás után, igazából nem tudom melyiküknek. Talán mindkettőjüknek, mert sejtettem, hogy addigra már ki voltam hangosítva. Ez valóban így volt, rövid hatásszünet után Nimród szólt bele a telefonba.

– Mondd, hogy viccelsz. – Mély hangja olyan dühösen csengett, hogy tényleg elgondolkodtam azon, hogy azt mondom, viccelek.

– Nem, de ez nem az, amire gondolsz. Csak beszélgetni megyek, a többiek... Megkértek, hogy hadd beszéljenek velem személyesen.

– Te eszednél vagy? – csattant fel. – Azok az emberek képesek, és még meg is ütnek, ha felhúzod őket!

– A többségük nem ilyen – válaszoltam higgadtan, pedig riasztó volt a mondandóm. Mert néhányuk szerintem is olyan, aki megütne egy lányt, és Atesz is ide tartozik.

– Nem érdekel, soha nem engednélek ilyenek közelébe!

– Akkor gyere velem – mondtam ki hirtelen. Aztán Nimród hallgatását hallva elszégyelltem magam. – Tudom, hogy semmi jogom ilyet kérni, péntek este ugrasztani, amikor a barátnőddel vagy, de ezt meg kell tennem. Nem hiszem, hogy megérted, miért, de meg kell tennem. És félek – ismertem be, pedig ilyet korábban sosem tettem volna. – Azt mondtátok, rátok mindig számíthatok.

– Ez így van – erősítette meg, de a hangja nem lett kevésbé szigorú. – Nagyon nem örülök annak, amit csinálni akarsz, de ha mindenképpen csinálod, akkor magától értetődő, hogy én is ott leszek. Indulunk, mindjárt ott leszünk nálad.

– Mindketten! – kiáltott Mia valahonnan távolabbról, aztán megszakadt a hívás.

Melegség öntötte el a szívem, látva, hogy mennyire könnyen belementek. Aztán eszembe jutott az előttünk álló kiruccanás, és az érkezésükig megpróbáltam lelkiekben felkészülni az este további részére.

Már jó pár perce kabátban álldogáltam az előszobánkban, amikor Nimródék felcsengettek, hogy itt vannak. Idegességemben meg is feledkeztem apáról, nem aggódtam, hogy talán észreveszi, hogy eltűntem. Vagy talán csak beletörődtem már, hogy mennyire nem érdekli. A lényeg, hogy azonnal elindultam lefelé, végigszáguldottam a lépcsőházon, és kilöktem az ajtót az utcára. A járdán két alak ácsorgott egymás kezét fogva, én pedig lihegve mentem oda hozzájuk, a leheletem fehér füstként kavargott a hidegben.

– Én... Nagyon köszönöm! – fakadtam ki, amikor megálltam mellettük. Mindketten vibráltak az idegességtől, nagyon rossz volt így látni őket. – Tudom, hogy bunkóság, tudom, hogy nem volt jogom, nem is akartam, ti vagytok a világ legjobb barátai, és...

– Ezt ne most, Laura – szakított félbe Nimród olyan tekintélyt parancsolóan, hogy azonnal elhallgattam. Zengő hangja tele volt feszültséggel, és az arca, főleg a szeme nagyon komor volt. – Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy túlleszünk ezen balhé nélkül. Nem akarom, hogy megköszönd.

Tanácstalanul bólintottam, és felzárkóztam melléjük, amikor elindultak az úton. A társaságomban elengedték egymás kezét, mindig is törekedtek arra, hogy a legkevésbé se érezzem magam kínosan mellettük.

Talán tíz perc is eltelt, amíg szó nélkül sétáltunk hárman egymás mellett a szórakozóhely felé, majd a csendet Nimród törte meg.

– Melyikükkel beszéltél? A rasztával?

– Nem. Kevinnel. Ő az, aki korábban mindig vitt kocsival a Blue Bird-be.

– Tudom ki ő – bólintott rezzenéstelen arccal, majd a fejét rázva nézett rám. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy belementél abba, amit mondott.

– Bűntudatom van, Nimród. Ez egy szoros kör volt, számíthattunk egymásra, és én csak úgy leléptem.

– Túl nagy jelentőséget tulajdonítotok annak, hogy együtt ittatok – morogta. – Ez ennyiről szólt, nem másról.

Nem mondtam semmit, mert ő ezt nem érthette. Én sem teljesen értettem, de éreztem, hogy ez nem csak ennyit jelentett.

– Kevin nem olyan – mondtam inkább. – Ő tisztességes, és nem ütne meg.

– De Atesz igen – szólt bele Mia most először a beszélgetésbe. Nem nézett rám, a lépéseit figyelte, amelyeket láthatóan igyekezett minél monotonabbra alakítani.

– Oké, ő lehetséges, de... Várj. – Ekkor szúrt szemet az, amit mondott. – Te honnan tudod a nevét? És honnan tudod, hogy milyen?

– Sokat meséltem már a bátyámról. Azt is elmondtam, hogy rossz társaságba keveredett, és ez a társaság vitte bele a drogokba, és nagyon sokáig tartozott közéjük. Atesz is köztük volt.

– Hogy mi? De hát... A te bátyád huszonegy éves, Atesz meg csak most végzős. Hogyan lehetett ő köztük? – kérdeztem zavartan, és őszintén reméltem, hogy valami tévedés történt. Tudtam Ateszról, hogy drogos. Tudtam, hogy balhés. Azt is tudtam, hogy sok rossz dolgot tett. Valamiért mégis fájt hallani.

– Atesz csak azért lehet most tizenkettedikes, mert többször megbukott. Maximum egy évvel fiatalabb a bátyámnál – mondta Mia. Érződött, hogy sokkal több mondanivaló lapul gépies szavai mögött, de nem akartam pont most megtudni. Még jobban berezeltem volna.

– Jó – sóhajtottam megpróbálva nyugalmat erőltetni magamra. – Úgysem Ateszhoz megyek elsősorban. Neki nem tartozok semmivel.

– Egyiküknek sem tartozol semmivel! – csattant fel Nimród.

– Már döntöttem. És te beleegyeztél, hogy elkísérsz – emlékeztettem, mielőtt eszébe jutott volna visszarángatni a házunkhoz. Villogó szemekkel nézett rám, de nem szólt semmit, és folytatta a gyaloglást. Egyelőre nem tudtam hova tenni a viselkedését.

Ahogy közvetlenül a szórakozóhely elé értünk, és megütötte a fülem a kihallatszódó lárma, automatikusan lecövekeltem. Még sokkal mélyebb negatív nyomot hagyott bennem ez a hely, mint előtte gondoltam. De össze kellett szednem magam, reményeim szerint ugyanis utoljára jártam itt.

– Oké, figyeljetek – fordultam oda Miához és Nimródhoz. – Engem hívtak, csak nekem kell bemennem, egyedül beszélek velük. Várjatok itt, az ajtóból be lehet látni, és csak akkor gyertek be, ha valami baj van – daráltam nekik, és bár felvettem az érzelemmentes maszkomat, valójában megrémített annak a lehetősége, hogy valami baj lesz. Már fordultam volna meg, hogy bemenjek, Nimród azonban megfogta a karomat.

– Ezt te sem gondoltad komolyan. Bemegyünk veled.

– Nem, nem jöhettek – tiltakoztam azonnal. – Tudják, hogy ki vagy, ezek szerint azt is, hogy Mia kicsoda, ha meglátnak titeket, sokkal rosszabb lesz a helyzet.

– Nem, Laura, ez nem így működik – emelte fel Nimród a hangját, és most először láttam rajta valami mást is az idegességen kívül. Kezdett kétségbeesni. – Nem ismered azokat az embereket, és...

– Jobban ismerem őket, mint te – vágtam közbe kőkeményen.

– Igaza van – lépett közénk Mia, és óvatosan a barátja vállára tette a kezét. – Laurának más a kapcsolata velük, mint a bátyámnak volt, és van egy ügy, amit rendezniük kell. Ez csak akkor fog ránk tartozni, ha eldurvulnak a dolgok. Nem avatkozunk közbe, csak ha muszáj.

Nimród hosszú másodpercekig nézett mélyen a szemembe. Nagyon nehéz volt palástolnom az érzelmeimet, és azt hiszem, neki is.

– Nem engedlek be oda egyedül – suttogta. Legszívesebben a karjába vetettem volna magam, és csak szorítottam volna, egy szót sem szólva, így fejezve ki azt, hogy mennyit jelent nekem, amit csinál. De ehelyett csak kínosan elnevettem magam.

– Úgy csinálsz, mintha az akasztófára mennék. Számtalan alkalommal jártam itt, számtalan alkalommal töltöttem velük az időmet, egyszer sem történt baj. Nem tudom, mire számítasz, talán arra, hogy a torkomnak fognak ugrani? Mert hidd el, nem fognak, ismerem őket. Sajnálom, hogy iderángattalak titeket. De most már nyugodtan mehettek haza.

Megfordultam, és otthagytam őket. Elmondhatatlanul nehezemre esett ezeket a szavakat kimondani, és úgy tenni, mintha félvállról venném ezt a helyzetet. Egyáltalán nem vettem félvállról, valójában rengeteget jelentett, és Nimród tudta ezt. De meg kellett akadályozni, hogy velem jöjjön, mert ha azt nem is hittem, hogy engem bántanának, abban már nem voltam biztos, hogy nem fajulnának-e el az események, ha Nimród ebben a felbőszült állapotában beállítana oda.

Mielőtt megtettem volna az utolsó lépéseket, megigazítottam a képzeletbeli maszkomat, ami keménység mögé rejti a valódi érzelmeimet, és amit az elmúlt hónapok alatt tökélyre fejlesztettem. Nem akartam, hogy lássák, mennyire félek, különösen Ateszt nem akartam, az ő viszontlátásától féltem a legjobban, attól, hogy megint megaláz, és én megint meghunyászkodok.

A pia- és izzadtságszag hirtelen minden oldalról körbevett, és éreztem, ahogy a mellkasom a már jól ismert módon dübörög a hangos zenétől. A bárpult felé kaptam a tekintetem, tudtam, hogy ha itt vannak, akkor ott fogom őket megtalálni. Ott is voltak mind, még Csanád és Dávid is, a két tizedikes, akik úgy látszik az elmúlt időben szerves részévé váltak a társaságnak, és természetesen ott volt Kevin, Dorina, Viki, Viktor, Zoé és Atesz is. Egy csomó emlék beugrott. Nevettünk, ordibáltunk, énekeltünk, táncoltunk a bárpulton, és többször sírt is valamelyikünk, amikor már magánál sem volt az alkoholtól, és eszébe jutott a nyomorúságos élete. Természetesen beugrott a szeptemberi alkalom, amikor Atesz olyan nagyon kedves volt hozzám, meg az a sok másik eset is, amikor én egész este őt lestem, hátha észrevesz, aztán belém taposott. Aztán eszembe jutott az, amikor halottak napján nem voltam elég erős, hogy virágot vigyek anyu sírjára, és ez annyira megviselt, hogy öntudatlanra akartam inni magam, de Nimród megállított.

Nimród gondolata felrázott. Nem tudom, miért, de rá gondolva megacéloztam magam, és folytattam az utam a bárpult felé.

Sejthettem volna, hogy Atesz fog először észrevenni. Ezúttal nem nézett levegőnek, az arcomba bámult, és az volt az érzésem, hogy az a sötét, végtelennek látszó szempár olvas a gondolataimban. Mindenesetre nem tudtam semmit leolvasni az arcáról, és nem is próbáltam, hogy ne blokkoljak le. Lassan mindegyikük észrevett, vagy aki nem, annak szóltak, és rám mutattak. A tömeg miatt jóval közelebb kellett mennem, mint szerettem volna, ők pedig úgy fogadtak, mint egy bizottság, mindannyian engem néztek rezzenéstelen arccal, és nem szóltak semmit.

– Itt vagyok – tártam szét a karomat, és sikerült a hangomat annyira megzaboláznom, hogy ne remegjen. – Mondjátok.

De nem mondták, csak néztek, jó sokáig. Nem tudom, hogy előre megbeszélték-e, de sikerült vele megfélemlíteniük, és a bűntudat is újból felébredt bennem, például a mindig jókedvű Viki komolyságát látva. Sose vétett ellenem semmit, mondhatni barátnők voltunk. Vagy Dorinát látva, aki ugyan mindig magába zárkózott, de ez egy másfajta komorság volt. Vagy Kevin sértődöttségének hatására, Viktor és Zoé undorától. Atesz megvetésétől.

– Hónapokkal később betéved ide, és annyit böfög ide, hogy „mondjátok" – szólalt meg elsőként Viktor. Talán még bunkóbb stílusban, mint általában. – Nem gondolod, hogy inkább neked kéne valami mondani előbb?

– Kevin írt, hogy szeretnétek valamit mondani, ezért itt vagyok – mondtam. – Nem fogok magyarázkodni, azt mondta, nem érdekel titeket a magyarázat.

– Igen, ebben egyeztünk meg, állj le, Viktor – szólt rá Kevin a haverjára, pedig ordított róla, hogy neki adna igazat.

– De igen, engem érdekel – fonta össze a karját Zoé a mellkasa előtt, mint általában mindig, most is egy falatnyi ujjatlan volt rajta.

– Engem is – csatlakozott hozzá Viki. Mintha egy teljesen más ember lett volna, mint a mosolygós lány, akit megismertem.

– Nem fogok magyarázkodni. Nem kell magyarázkodnom.

– Nem kell magyarázkodnia – ismételte Kevin, de látszott, hogy közben majd felrobban az idegtől. – Mindenki tudja, hogy miért történt.

– Igen, mindenki tudja – vette át a szót Atesz, ő képes volt halálos nyugalommal a szemembe nézni, míg el nem gyengültek a lábaim. – Mindenki tud arról a buziról. De ez nem jelenti azt, hogy nem tartozol a magyarázattal.

Néhány másodpercre minden más elhomályosult körülöttem, csak az az éjsötét szempár maradt. Folyamatosan ismételgettem magamban, hogy „csak ne hagyd magad, csak ne hagyd magad", míg végül életemben először sikerült. Sőt, harag lobbant bennem.

– Nem kell magyarázkodnom. Úgy tesztek, mintha valami világromboló bűntényt követtem volna el, és lassan engem is meggyőztetek erről, pedig az igazság az, hogy csak nem jöttem el pár hétig egy szórakozóhelyre. Ki mondta, hogy kötelező jönni? Ki mondta, hogy muszáj bebaszni minden héten? Ki mondta, hogy nem lehetnek más barátaim, csak ti? Mondta valaki, hogy ezután örökre, minden péntek este veletek kell lennem?! – Kiabáltam, félig a haragtól, félig a hangzavar miatt. Az adrenalin csak úgy száguldozott a testemben. Néhányukon láttam, hogy elértem valamit a szavaimmal, néhányuk viszont továbbra is kifejezéstelenül nézett rám. Atesz. Vagy éppen Dorina.

– Nem, nem mondta senki – szólalt meg a mindig szótlan lány, tekintetét az enyémbe fúrta. – De azt hittük, tudod. Amikor szeptemberben megláttalak az iskolában, tudtam, hogy te közénk tartozol. Láttam a szemedben, hogy harcos vagy, de hamarosan feladod, és tudtam, hogy mire van szükséged, tudtam, hogy ránk van szükséged. Mert mi megértjük azt, ha senki nem ért meg, mi elnézzük azt, ha rombolsz és pusztítasz, mi nem fogjuk azt mondani valamire, hogy ne tedd, mert tudjuk, hogy a te döntésed. Mi nem szólunk meg azért, ha az egész életből eleged van, nem kényszerítünk, hogy megváltozz, nem mondjuk azt se, hogy rossz, ha szuicid hajlamaid vannak, sőt, lehet, hogy beleviszünk másba is, mindezt azért, hogy neked könnyebb legyen. Valaki szerint ez rossz, majdnem mindenki szerint rossz, és már szerinted is. De valamikor nem ezt gondoltad. Valamikor tudtad, hogy mi ennek a lényege, hogy bár nem minden tökéletes a körünkben, itt vagyunk a másiknak, és amikor közénk tartoztál, akkor még azt is tudtad, hogy nem fér bele az, ha valaki félrelép. Mert az cserben hagyja a többit, és mi pont ez ellen fogtunk össze, az undorító világ ellen, azok az emberek ellen, akik ezt teszik másokkal. Igaz, soha nem mondtunk ki szabályokat, de rajtad kívül mindenki érezte, hogy emögött a társaság mögött mennyi van. Idehoztalak, mert azt hittem, olyan vagy, mint mi. Ma már tudom, hogy nem.

Sosem hallottam még Dorinát ennyit beszélni, de elsősorban nem ez vágott mellbe, hanem a szavai. Ez az, amitől féltem. Hogy ők így élik meg azt, amit csináltam, hogy én leszek a rosszfiú, aki mindenkit cserben hagyott.

– Az elején még jó volt – kezdtem jóval halkabban, bízva abban, hogy így is hallanak. – Ez az egy dolog éltetett, eljönni ide péntek esténként, és veletek lenni, tényleg átéreztem azt, amit mondtál, ez volt az egyedüli hely, ahol elengedhettem magam. De aztán találkoztam Nimróddal. Kérlek, ne hívjátok őt buzinak. Felnyitotta a szemem, és már egy csomó mindent máshogy látok, és őszintén nagyon sajnálom, hogy ti ezt így élitek meg, nem akartam rosszat egyikőtöknek sem, de én már nem tudtam ide visszajönni. Olyannyira másra volt szükségem, hogy egyszerűen nem ment.

– Hát ez szörnyen romantikus – horkantott fel Viktor, a megnyilvánulása csak úgy csöpögött a gúnytól. – Szóval felnyitotta a szemed, mi? És akkor onnantól már lecsúszott drogos pöcsöknek gondoltál minket, ugye?

– Nem, soha nem gondoltalak titeket annak – tiltakoztam azonnal. – Én is ilyen voltam, és megértelek titeket.

– Ne merd azt mondani, hogy megértesz minket – sziszegte hirtelen Kevin, és csak ekkor láttam meg, hogy valójában mennyire dühös is rám. – Én is ezt hittem, és a barátomnak gondoltalak, de közben te engem csak valami elcseszett ivócimborának.

– Nem, nem így volt – tiltakoztam, de kezdtem azt érezni, hogy hiába. Kezdtem azt érezni, hogy felülkerekednek rajtam a többiek, és félni is elkezdtem, hogy elmérgesedik ez a beszélgetés. Nimródékra gondoltam, akik talán abban a percben is a szórakozóhely ajtajából figyelték az eseményeket. De az is lehet, hogy a kérésemnek megfelelőe hazamentek. – A barátom vagy... Voltál – helyesbítettem tanácstalanul, de ezzel valószínűleg csak még jobban elvetettem a sulykot, Kevin is rám rivallt, Viktor és Zoé is kiáltozott valamit, Dorina pedig csak a fejét csóválta.

– Árulj el valamit – kiabálta túl a többieket az egyik tizedikes, Dávid. Az ő ellenszenvét végképp nem értettem, mert még csak nem is voltunk soha jóban. – Mi volt az, ami miatt nem bírtál ide visszajönni, ha egyszer nem vagy rólunk rossz véleménnyel, azaz nem gondolsz minket lecsúszott drogos pöcsöknek? – idézte Viktor szavait. – Nem tudok rájönni erre az összefüggésre.

Ezzel megfogott. Nem azért, mert nem tudtam a választ, tudtam nagyon jól, de soha nem lettem volna képes kimondani. Hogy beleestem Ateszba. Bár ha beleestem volna, az még a jobbik eset lenne, de igazából csak az történt, hogy egy olyan elveszett pillanatomban találkoztunk először, amikor elég volt egy csepp törődést kapnom, és máris rácuppantam, mint egy pióca, aminek következtében Atesz bunkózásai elvették a kedvem a Blue Bird-től. Ez volt az, amit nem vallottam volna be soha.

– Nem tudom – mondtam halkan, szinte biztos, hogy csak a számról olvashatták le. Ekkor aztán tényleg nekem támadtak, azt mondták, hazudok, végig hazudtam, és nem jelentettek nekem semmit, de legfőképpen Nimródot szidták, olyan durva dolgokat mondtak róla, hogy rögtön megbántam, hogy nem mondtam igazat. Így ő volt, akit okolni tudtak, saját magam mellett persze.

Nem hagytak lehetőséget, hogy megvédjem magam, így az agyam egy idő után kikapcsolt, nem is vettem, amiket hozzám vágtak. Atesz arcára tévedt a tekintetem. Ő volt az egyetlen, aki tudta az igazságot, éreztem, hogy tudja, mégsem láttam rajta egy csepp bűnbánást sem. A többiekkel ellentétben ő nem szólt egy szót sem, nem volt mérges, nem volt csalódott, az a sötét szempár ijesztőbb volt, mint valaha. Mert elégedettség tükröződött belőle, mintha ez lett volna az, amit az elejétől akart.

Váratlan dolog szakított ki abból a fura transzból, amibe estem. Lökést éreztem a mellkasomon, olyasmit, amivel a férfiak mindig megkezdik a dulakodást, és mivel teljesen másra koncentráltam, kis híján elvesztettem az egyensúlyom. Így is hátráltam jó pár lépést, és a hátammal nekiütköztem egy idegennek. Döbbenten néztem az elkövetőre, megesküdtem volna, hogy Viktor, Csanád vagy Dávid valamelyike volt, azonban Kevin állt előttem felbőszült tekintettel. Az a Kevin, akire a legkevésbé számítottam, akihez a legközelebb álltam közülük, akit a legnyugodtabban neveztem barátomnak.

– Figyelj már rám! – ordította, és ekkor tudatosult bennem, hogy félreismertem. Vagy csak egészen odáig nem akartam észrevenni ezt a beteg oldalát. Egészséges ember nem kel így ki magából egy ilyen dolog miatt, és tudom, hogy Kevint sok csapás érte már, ami átformálhatta a lelki épségét. Ahogyan a többiekét is. Hirtelen értelmet nyert „a depressziós ember ön- és közveszélyes" kijelentés „közveszélyes" része, amit eddig mindig hülyeségnek gondoltam, hiszen mi csak magunkat bántjuk, mi okunk lenne másnak is kárt okozni? De tényleg van olyan, amikor valakit már annyit bántottak, hogy egyszerűen bekattan, és arra is veszélyessé válik, aki régen sokat jelentett neki. Kevin ott, akkor a pillanatban megütött volna. És senki sem akadályozta volna meg. De ekkor jelent meg Nimród.

A háta mögé rántott, elém állt, így a testével védve engem, Mia is bejött, és védelmezőn átkarolta a vállamat. Láttam, Kevin hogy nézett Nimródra, amikor meglátta, és szinte biztos voltam benne, hogy itt most nagy verekedés lesz, azonban legnagyobb meglepetésemre Viktor és a két tizedikes nagy nehezen lefogta Kevint. Talán csak nem akartak balhét, de valószínűbb, hogy őket egyszerűen nem érintette ennyire mélyen az „árulásom", mint Kevint. Velük nem voltam soha jóban, ők nem érezték szarul magukat, csupán még jobban megutáltak, Kevin azonban... Bekattant az agyában az a bizonyos valami.

Néhány másodpercig egyikünk sem szólt semmit, azt hiszem, mindenki lefagyott egy kicsit. Aztán a Kevinnel birkózó Viktor villámló szemekkel felénk fordult.

– Takarodjatok innen. Soha többet nem akarunk itt látni, Laura. – Nagyot nyeltem, mert kemény szavak voltak ezek. Természetesen már én sem akartam velük lenni, féltem Atesztól, féltem Kevintől, Viktortól és a többiektől is, de nem akartam, hogy így legyen vége. Ránéztem Miára, majd mindketten megérintettük Nimródot hátulról, jelezve, hogy menjünk. Neki azonban még volt mondandója a Blue Bird-ös társaság számára.

– Meglesz, amit akartok, soha többé nem látjátok őt itt – kezdte, és még csak fel sem kellett emelnie a hangját, ahhoz hogy meghallják, a fenyegetés olyan erőt csempészett a mély hangszínbe. – De ha megtudom, hogy közületek bárki keresi, vagy csak ráír, számon kéri Laurát, ne adj isten, megfenyegeti, kicsinállak mindannyiótokat.

Abban a percben Nimródtól is féltem egy kicsit, hiába az én védelmem volt az oka, hogy engedte előbújni magából ezt az énjét. Soha senkit nem hallottam még ennyire komolyan gondolni valamit, ugyanakkor ez a félelem mellett valami olyasmit is felszabadított bennem, amitől könnyek szöktek a szemembe, és a nap folyamán már másodszor legszívesebben Nimród nyakába borultam volna, hogy többé ne engedjem el.

Mindenkire hatással voltak a szavai, senki nem mert szólni semmit, pedig őket gondoltam volna az utolsó embereknek, akiket meg lehet félemlíteni. Nimród nem akarta, hogy övé legyen az utolsó szó, megadta a lehetőséget, ha akarnak valamit mondani, de nem akartak. Csak hallgattak, az arcukon ezúttal bizonytalanság, vagy éppen lesütötték a szemüket, hogy ne kelljen Nimródra nézniük, és ez még a fiúkra is értendő, még Kevinre is. Kivéve egy valakit. Ateszt természetesen. Rajta ugyanaz a fura elégedettség látszott, mintha boldog lenne attól, hogy összeugrasztotta maga körül az embereket. Egyszerűen nem engedett el a tekintete, mintha muszáj lett volna bámulnom, és így is tettem, amíg két kéz el nem húzott onnan. Nimród és Mia két oldalról fogtak, mondhatni támogattak, így hagytuk el a szórakozóhelyet. Mielőtt kiléptünk volna, még egy utolsó pillantást vetettem hátrafelé, a volt barátaimra, a szétzilált társaságukra, a meggyötört arcukra. Így láttam őket utoljára, és az az érzésem, hogy sok idő fog eltelni a viszontlátásig.

– Hé. Hé! – Hirtelen már kint voltunk a hideg levegőn, és Nimród arca az arcom vonalába került, ahogy lehajolt hozzám. – Jól vagy?

Bólogattam, pedig nem volt igaz. Még nem sikerült felfognom, hogy mi történt az imént, és azt sem tudtam, hogy érzek ezzel kapcsolatban. Mikor már percek óta álltunk az utcán, és begördült elénk egy kocsi, csak akkor jöttem rá, hogy taxira vártunk. És innentől teljesen de ja vu érzés volt, azt nem is érzékeltem, hogy Mia velünk volt, csak azt, ahogy Nimród besegít a kocsiba, mint aznap, amikor novemberben először találkoztunk, én ugyanúgy nem voltam magamnál, pedig ezúttal egy kortyot sem ittam, és végig ott volt mellettem, éreztem, mert néha megsimította a karomat. Tulajdonképpen olyan érzés volt, mintha lebegnék. Mintha a fejem teljesen máshol járna, mint ahol a testem van. És ez azóta sem változott.