Egyszerűen nem tudom, mi van velem, de hihetetlen kiegyensúlyozottan csináltam végig a hét első két napját. Pedig napi huszonháromszor idegösszeroppanást kaphattam volna, így a félévzárás küszöbén. Nincs jobb szó rá: zaklattak a tanárok, és hiába mondtam nekik, hogy nekem semmi kifogásom a bukta ellen félévkor, majd év végére kijavítom, ettől csak még jobban felháborodtak, és nem adták fel, hogy olyan infókat próbáljanak kierőszakolni belőlem, amik soha nem voltak a fejemben. Egyedül a német javításnak volt értelme a korrepetálásnak hála, de az ofőből is elegem van már, két nap alatt két dolgozatot íratott velem, és szólt, hogy a héten ez nem az utolsó volt. Most komolyan? Egy nyamvadt kettesért kell lehoznom a csillagokat az égről? Ha ezt tudom, talán bele se vágok...

A lényeg, hogy németből valószínűleg nem fogok elhasalni félévkor, négy másik tantárgyból viszont igen. Csapnivaló bizonyítvány, tudom én is, de tényleg kijavítom. Az első félév – különösen az eleje – nem úgy alakult, hogy legyen alkalmam a sulival foglalkozni.

Szóval rám szálltak a tanárok rendesen, mégsem tudták elcseszni a kedvem. Mert igenis sokszor volt jókedvem, mosolyogtam is, és ami a legfontosabb, hogy nem kívántam magam az első vonat alá. (Ha a nagyi megtudná, hogy ilyennel poénkodtam, biztos, hogy kiakadna.) Reggelente nem úgy ébredtem, hogy úgy éreztem, nekem nincs célom ebben a világban, hanem úgy, hogy de jó, rántottaillat van, akkor a nagyi már biztos itt van, vagy éppen várakozva néztem rá a telefonomra, mert tudtam, hogy Nimród üzenetét megnyitva mosolyogni fogok.

Az elmúlt három reggelt úgy kezdte, hogy küldött nekem egy dalt, így került a telefonom letöltött zenéi közé James Bay-től az Us, a Halestormtól a Private parts, és Demi Lovatotól a Never been hurt.

A suliban a tanítás alatt is folyton írogattunk, többször kaptam magam azon, hogy széles mosollyal bámulok a pad alatt tartott telefonomra, ilyenkor gyorsan elkomolyodtam, és körbenéztem, hogy más vajon látta-e ezt az idióta vigyort. Nem igazán értem, hogy mi történik velem Nimród hatására, de nagyon élvezem.

Reggel éppen az aznapi Nimród által küldött – és már általam is kedvelt – Demi Lovato-számot hallgattam, és a gyors, pörgős ritmus hallatán szinte táncolni volt kedvem, amikor a konyhába érve összetalálkoztam a nagyival. Kivettem a fülemből a fülhallgatót, hogy majd később végighallgatom, és inkább üdvözöltem a nagyit. Szokásosan tojásrántottát készített reggelire, és mire leültem az asztalhoz, már oda is volt halmozva a tányéromra.

– Mi az? – kérdeztem rá, amikor már tényleg nem tudtam hova tenni, hogy a nagyi mosolyogva nézi, ahogy eszek.

– Semmi – fojtotta el a mosolyát, és a tekintetét is elkapta rólam, persze csak egy kis időre, amikor tovább ettem, éreztem, hogy már megint néz.

– De mit mosolyogsz? – vesztettem el a türelmem, a nagyi pedig erre elnevette magát.

– Csak egyszerűen jó rád nézni. Bámulatos ez a változás. Bámulatos a fiú, aki ki tudta vívni ezt a változást – tette hozzá, kiemelten megnyomva azt, hogy „a fiú". Nem szoktam neki Nimródról beszélni, de nyilván tud róla, hogy van, és hogy jóban vagyunk, így nem volt nehéz kitalálnia, hogy a hangulatváltozásomban neki is szerepe van.

– Igen, az – vontam vállat, a nagyi azonban még mindig olyan mindentudóan mosolygott. – Na jó. Valamit tudsz, és nem mondod el nekem.

– Én nem tudom, mire gondolsz, Laura – nevetett tovább, de aztán mégis elárulta kis hallgatás után. – Pár hónappal ezelőtt nem is mertem benne reménykedni, hogy valaha is látlak még ilyen kiegyensúlyozottan, életerősen, szerelmesen ülni ebben a lakásban.

– Szerelmesen? – hördültem fel, és megbotránkozva néztem a nagyanyámra.

– Az a fiú teljesen a hatása alá vont – erősítette meg mosolyogva.

– Hogy Nimród és én?! – Szinte kiabáltam ezeket a szavakat, és éreztem, hogy az arcom forróvá válik. – Nem tudom, honnan vetted ezt, de sürgősen el kéne felejtened – ráztam a fejem hevesen, gyorsan bekaptam az utolsó falat rántottát, és már álltam is fel az asztaltól. Futó pillantást vetettem a nagyira, és csak még idegesebb lettem, mert pont úgy nézett ki azzal a nyugodt éles kék szemével és mellette a nevetőráncaival, mint aki teljesen biztos az igazában, és csak szórakozik a tiltakozásomon. Mégsem bírtam ki, hogy ne tiltakozzak többet. – Komolyan mondom. Nimródnak barátnője van, és Mia a másik legjobb barátom. Nem vagyok szerelmes, te jó ég – fintorodtam el a nevetséges gondolatra. Hónapokkal ezelőtt elfogadtam, hogy én már valószínűleg sosem leszek szerelmes, maximum olyan pincsikutya-kötődés alakulhat ki, mint amit Atesz kiváltott belőlem. Az igai, őszinte szerelemhez szükséges érzelmeim már régen kinyiffantak.

– A lényeg, hogy nagy a változás, és nagyon örülök neki – szögezte le a nagyi. Gyanakodva vizslattam, kerestem a jelét, hogy tovább kéne győzködnöm Nimródról, de látszólag nem akart már erről beszélni. – Úgy döntöttem, nem keresek neked másik pszichológust.

– Mi? – csattantam fel, azt hittem rosszul hallok. Már kezdtem elhinni, hogy a nagyi megért, és a múltkor meggyőztem a dilidokimmal kapcsolatban, erre tessék. Valószínűleg lőttek is a tartós jókedvemnek, ha visszaküld hozzá.

– Mármint nem úgy értem – helyesbített gyorsan. – Nem küldelek vissza az előző pszichológushoz, de nem is keresek újat.

Már megint azt hittem, rosszul hallok, de ez a másik véglet volt, amikor annyira örülsz valaminek, hogy el sem tudod hinni.

– Komolyan?

– Igen – biccentett. – Összeszedted magad, és kiegyensúlyozottnak látlak már egy ideje, az olyan szakemberekre pedig eleve nincs szükség, amilyen ez a pszichológus volt – utalt nem túl tiszteletteljesen a dilidokimra. Automatikusan mosoly kúszott az arcomra, hihetetlenül jólesett, hogy a nagyi hisz nekem.

– Köszönöm – vigyorogtam leplezetlenül, mire ő dorgálón megcsóválta a fejét. Illetve próbált szigorúnak látszani, de a mosolya elárulta, hogy tényleg egy oldalon állunk.

A suliban tehát a pénteki félévzárás miatt ment a hajtás, engem és még pár reménytelen eset sorstársamat kínoztak a tanárok, de csak eltelt valahogy a nap. Részben azért, mert Nimród az üzeneteivel ma is elviselhetőbbé tette az órákat. Csak egyszer jutott eszembe az, amit reggel a nagyival beszéltem róla, de olyan nevetséges, illetve kellemetlen volt a gondolat, hogy azonnal száműztem a fejemből. Többet nem is foglalkoztam vele.

Otthon éppen végeztem az ebédeléssel, és visszamentem a szobámba, amikor a telefonomat a kezembe véve láttam, hogy üzenetem van Miától.

Mia: Ráérsz most egy kicsit?

Nimróddal szinte éjjel-nappal kommunikáltam a szombati vásárlás óta, Miával azonban nem, talán egy kicsit feltűnő is volt az a hallgatás. Annyit beszéltünk még vasárnap, hogy ő írta, hogy sajnálja a történteket, én mondtam, hogy nem haragszom rá, mire írta, hogy majd még beszélünk erről, ha én is akarok. Tényleg nem haragudtam rá, és beszélni is akartam vele, mégis nyilvánvaló volt, hogy mindketten feszengünk kicsit a ruhaboltban történtek miatt. Nimróddal más volt, jól jött, hogy türelmetlen volt és azonnal meg akarta velem beszélni, mert így egyből helyrejöttek a dolgok, Mia ellenben inkább hagyott nekem időt, és óvatosabb, főleg a szombati nap után. Azonban mostanra látszólag úgy ítélte meg, hogy már elég időt adott.

Én: Persze

Mia: Otthon vagy?

Én: Aha

Mia: És lehet róla szó, hogy beengedsz? Itt vagyok kint

Ezt olvasva lefagytam egy pillanatra, és egyből azon kezdtem gondolkodni, hogy megfogalmazzam a legilledelmesebb elutasító választ. Nem akartam felengedni senkit a lakásunkba. De aztán elgondolkodtam. Megint legyek az a lány, aki a gátlásai miatt folyton elutasítja még a legjobb barátait is? Csak azért küldjem el Miát, mert az apám is itthon van? Ritkán jön ki a szobájából, amennyire csak lehetséges. Még én is alig érzékelem, hogy egy lakásban él velem, akkor miért pont akkor mutatkozna, amikor hallja, hogy valaki más is itt van? És Mia beszélni akar velem. Ha nem lennék fontos neki, nem akarná megbeszélni a dolgokat, és nem jött volna el hozzám. Én meg küldjem el?

Nagyot sóhajtottam, és visszaírtam Miának:

Én: Oké, csengess fel, kinyitom

Nem írt rá semmit, de válaszul pár pillanaton belül megszólalt a kapucsengő. Miközben kisiettem az előszobába, akaratlanul is arra gondoltam, hogy Kevinnek mennyiszer mondtam, hogy ne csengessen fel, mert nem akarom, hogy apám meghallja. Most már tudom, hogy rohadtul nem érdekli, hogy hová megyek, kivel, és az éjszaka melyik órájában.

– Nyitom – szóltam bele a telefonba, és a gombot megnyomva beengedtem Miát a lépcsőházajtón. Hallgattam, ahogy konkrétan szalad felfelé emeletről emeletre, amíg el nem érte a negyediket, aztán a lakásunk ajtaját is kinyitottam. Ott állt Mia a küszöbünkön nagykabátban, bakancsban, hatalmas sállal az arca előtt, és a lépcsőzéstől kipirultan.

– De magasan laktok – jegyezte meg pihegve, de azért mosolygott közben. Szeretem ezt az őszinte mosolyát, amivel automatikusan oldani tud bárki hangulatán. Félreálltam az ajtóból, hogy beengedjem, és elvettem tőle a kabátját. Miközben elindultunk a szobám felé, futó pillantást vetettem apa szobájának csukott ajtajára, de semmi aktivitást nem fedeztem fel.

Miközben Mia érdeklődőn tekintett körbe a szobámban, én feszengve várakoztam. Nem igazán volt okom szégyenkezni, nem üvöltött annyira róla az anyagi helyzetünk, mint én azt gondoltam, egy egyszerű, semmi extra szoba volt. Talán éppen ez volt a baj. Hogy féltem beismerni, hogy a nagymenő Laura igazából milyen egyszerű helyen lakik. Aztán emlékeztettem magam, hogy a személy, aki velem van, az Mia, aki a barátom, a két igazbarátom közül az egyik. Ezúttal én varázsoltam az arcomra mosolyt, és intettem Miának, hogy üljön le nyugodtan, így mindketten letelepedtünk az ágyamra. Törökülésben a falnak döntöttem a hátamat, és Mia is felhúzta a lábait, úgy néztünk egymásra pár pillanatig.

– Mielőtt bármit is mondok – kezdte, az ölébe vette a táskáját, és elkezdett matatni benne. – Oda szeretném adni ezt – húzott elő belőle egy mustársárga pulóvert. Azt a pulcsit, amire szombaton a boltban rábólintottam, csak aztán úgy alakultak a dolgok, hogy nem vettem meg, mert elrohantam, és teljesen elfeledkeztem róla. Mia viszont elhozta nekem. Csak néztem a felém nyújtott ruhadarabra, ő pedig ezt látva magyarázkodni kezdett. – De egyáltalán nem muszáj hordanod, én csak gondoltam, elhozom, mert neked nem volt rá alkalmad, de azt mondtad, hogy ez a pulcsi még mehet. Bár lehet, hogy csak azért mondtál rá igent, mert rád erőltettem – sütötte le a szemét bűnbánóan.

– Nem – vágtam rá gyorsan, mert egyre bizonytalanabbul nyújtotta felém a pulcsit. Átvettem tőle. – Komolyan tetszik. És el sem hiszem, hogy megvetted nekem – suttogtam hálásan, és még mindig csak próbáltam felocsúdni a döbbenetből. Mia arcát újra elöntötte a mosoly.

– Semmiség.

Megint hallgattunk egy kicsit, aztán hangtalanul sóhajtott egyet, és a szemembe nézve belevágott.

– Sajnálom. Ha tudtam volna... Ha tudtam volna, hogy ez lesz, hogy neked ez ennyire kényes, leálltam volna, esküszöm. Én csak valami vidámságot akartam hozni a megjelenésedbe, és azt hittem, csak emiatt ellenkezel olyan nagyon. Azt akartam, hogy magabiztosabbnak érezd magad, hogy jobb legyen a kedved csak egy élénk szín által, el akartam érni, hogy kilépj a komfortzónádból. Végül is ezt szépen elértem, csak nem így akartam – húzta el a száját. – Tudom, hogy erőszakos voltam, és tényleg nagyon sajnálom. Most már óvatosabb leszek mindennel.

– Ne legyél – kontráztam olyan gyorsan, amivel magamat is megleptem. A Nimróddal való őszinte telefonbeszélgetésre gondoltam, ami nem történt volna meg, ha Mia nem vesz rá, hogy rövidujjút vegyek fel, ha ez nincs, akkor Nimród nem mondja nekem, hogy nem fog magamra hagyni, akkor nem bukik ki belőlem az sem, hogy nekem ő mennyire fontos, nem meséltem volna anya haláláról, nem történt volna meg egy nagyon fontos áttörés az életemben. – Ennek meg kellett történnie, ki kellett derülnie, tudnotok kellett róla, mert bennetek bízok a legjobban. Elég volt a titkolózásokból, az eltakart sebekből, őszinte akarok lenni veletek, mert tudom, hogy nem éltek vissza vele, és ha meg is tudjátok, nem fogtok magamra hagyni. Most már tudom. – Most már. Nimród ráébresztett. Így Miánál már nem voltak kétségeim. Láttam rajta, hogy meglepődött, valószínűleg arra számított, hogy most is úgy kell majd kicsalogatni a csigaházamból, mire eljutunk az őszinte szóig.

– Persze, hogy nem – erősítette meg, hogy ő sem fog magamra hagyni. Mintha még fátyolossá is vált volna a szeme, így engem meg az hatott meg, hogy ő kimutatta, sokat jelentek neki. – Nimróddal itt vagyunk, bármi van, szólhatsz nekünk.

– Tudom – mosolyogtam, és ő visszamosolygott.

– De akkor nem voltam túl akaratos? – harapta be a száját bizonytalanul.

– Nem – ráztam meg a fejem. – Én voltam túlságosan bezárkózó, aztán behisztiztem és elrohantam.

– Azért ez nem egy sima hiszti volt...

– Nem voltál túl erőszakos – zártam le a témát, valószínűleg ezúttal olyan magabiztos voltam, hogy meggyőztem, mert rábólintott.

– Oké. És... Akarsz beszélni róla? – Ugyanaz az óvatos, törődő kérdés, amit Nimród is feltett a hegeimre vonatkozóan, és én először ugyanazt a bezárkózni vágyást éreztem, mint akkor, aztán ugyanúgy leküzdöttem ezt.

– Persze – sóhajtottam. Aztán elmeséltem. Ugyanazt, mint Nimródnak, és másodszorra könnyebb volt, mint először. Nem sírtam, Miának viszont folytak a könnyei, annyira megérintette a dolog, és utána ő is beszélt a bátyjáról, hogy milyen volt a saját szemével látni, ahogy a testvére élete egyre jobban a drogokhoz tapad, végül már teljesen azoktól függ. Ez meg rám volt nagy hatással, borzasztóan sajnáltam Miát, és a bátyját is, azt kívántam, bárcsak ott lehettem volna, hogy segítsek.

Tulajdonképpen ugyanaz történt aznap délután, mint szombaton Nimróddal, órákon keresztül csak beszélgettünk, hol húzósabb témákról, hol könnyedebbekről, amin nevetni tudtunk. Nimródról is szó volt, megint megbizonyosodhattam róla, hogy ők ketten mennyire szeretik egymást, mennyire összetartanak, és mennyire boldogok, hogy a másikra találtak. Hasonlít is a személyiségük, erre ma jöttem rá igazán, amikor ugyanazokat a reakciókat produkálták a hegeimre, hogy ez nem változtat semmin, hogy nem fognak magamra hagyni, hogy ők itt vannak nekem, hogy mennyire sajnálják, ami történt, és meg akarják akadályozni, hogy még egyszer megtörténjen. A legjólelkűbb emberek, akikkel hosszú idő óta, sőt talán egész életemben találkoztam. Meg vagyok mentve azzal, hogy a barátaimnak tudhatom őket.