A hétvégéim általában nem szoktak olyan történésekkel bírni, hogy írjak róluk, de a mai szerintem vastag betűs is lehetne. Egy kész érzelmi hullámvasút volt, voltam nyugodt, aztán kétségbeesett, dühös, szégyenkező, őszinte, szomorú, végül megkönnyebbült. És mindezt egyetlen vásárlás idézte elő.

Történt ugyanis, hogy amikor délelőtt tizenegy előtt nem sokkal végre kimásztam az ágyamból és ránéztem a telefonomra, egy üzenet várt Miától, amiben azt kérte, hogy menjünk el délután ruhát vásárolni. Nem rajongtam sosem az ilyen csajos programokért, de jobb dolgom nem volt, és Miánál alkalmasabb ember sem, akivel hajlandó vagyok elmenni, így visszaírtam neki, hogy oké, elkísérem.

Mia: Igazából én fogok kísérni – jött a válasz.

Mia: Neked akarok ruhákat venni

Én: Mi?

Mia: Bizony

Én: Mi a baj a ruháimmal??

Mia: Nagy pulcsik, meg néhány kihívó cucc, amik nem is illenek hozzád. Nincs is saját stílusod

Én: Kösz...

De egyébként tudtam, hogy igaza van. Azok a pulcsik pont alkalmasak, mert eltakarják az alkaromon, amit nem akarok mutatni, és kényelmesek is, szívem szerint csak ilyeneket hordanék. Arról a bizonyos pár kihívó cuccról pedig csak annyit, hogy valamivel a fiúk tiszteletét is ki kellett vívni az iskolában. De mostanában már ezt is hülyeségnek tartom, nem is hordom őket.

Mia: Na? Akkor elmegyünk?

Így már nem olyan szívesen mondtam igent, feszengeni kezdtem a nekem való ruhavásárlás gondolatára. De nagy levegőt vettem, és belegondoltam, hogy Mia jó ember, a jó emberek elől pedig már nem akarok elzárkózni.

Én: Jó

Mia: Király :))

Kimentem a konyhába, és csináltam magamnak egy tejeskávét, de a nem éppen korai időpont miatt ezzel a lendülettel már az ebédnek is nekiálltam. Miközben főztem a karfiolt, aznap először kinéztem az ablakon, és leesett az állam, ugyanis a hó olyan gyönyörű nagy, fehér pelyhekben szakadt, amilyet manapság már ritkán lát az ember, ha igen, akkor pedig biztos nem karácsonykor. Vagy tíz centi vastagon fedte a járdát a hótakaró, és nagyon úgy nézett ki, hogy ennél még magasabbra is fog nőni.

Miután megfőztem a rizst is, és megsütöttem a bepanírozott karfiolt, megebédeltem, a többit meg elraktam apának, hogy ha netán az éhség rábírná arra, hogy kijöjjön a szobájából, akkor találjon kaját. Kiszellőztettem a konyhából az olajszagot, aztán bevackoltam magam a szobámba, és órákon keresztül csak sorozatot néztem. Gondoltam rá, hogy tanulni kellene, főleg amiatt, hogy vészesen közeledik a félévzárás, de aztán elhessegettem a gondolatot, mondván, hogy szombat van. És szerintem a jó diák szombaton nem tanul.

Aztán négy óra előtt nem sokkal leállítottam a sorozatot, és öltözködni kezdtem. Csak azért is a nagy Billie Eilish-os pulcsimat vettem fel, és rá a nagyitól kapott fekete télikabátomat, a nadrágom is fekete volt, és a bokacsizmám is, így a sok sötét cucc mellett a szokottnál is szőkébbnek látszott a hajam. Ahogy indulás előtt belenéztem a tükörbe, konkrétan egy árny nézett vissza rám szalma színű kis vállig érő hajjal, az egyetlen megragadó az élénkkék szemem volt bennem. Ebben a pillanatban tökéletesen egyetértettem azzal, hogy nincs is stílusom.

Néhányan azt mondják, hogy a januári hóesés utálatos, de ez nem volt az, ez tényleg gyönyörű volt. Az egyébként is nyugodt utcánkban most végképp nem volt forgalom, mert senki nem vette a fáradságot, hogy letakarítsa az utat, a hó pedig csak csendben és erőteljesen hullott, a fák ágait is több centi vastag rétegben borította már. Olyan volt, mintha egy másik, békésebb világba csöppentem volna.

Csak azért volt időm ilyen költői dolgokon töprengeni, mert amikor leértem, Mia még nem volt ott. Amíg rá várva kint ácsorogtam a házunk előtt, muszáj volt felhajtanom a kabátom vastag szőrmés – és gáz – kapucniját, hogy ne ázzon el egy pillanat alatt a fejem.

– Szia – rántott ki egy derűs hang a gondolataim közül, mire odakaptam a fejem, hogy köszönjek Miának, azonban egy ember helyett kettővel találtam szemben magam. Nimród és Mia a hidegtől pirosra csípett arccal, jókedvű mosollyal, egymás kesztyűs kezét szorítva álltak meg mellettem a járdán.

– Sziasztok – üdvözöltem őket meglepetten, de a csodálkozás csak Nimródnak szólt.

– Jókor kérdezem, de nem gond, ha ő is jön? – biccentett a barátja felé Mia, aztán drámaian megforgatta a szemét. – El sem tudod képzelni, mennyire gyerekes tud lenni néha, ragaszkodott hozzá, hogy ő is jöjjön, mert látni akarta a havazást.

– Mi van? – nevettem fel, és ha nem tudtam volna, hogy kiről van szó, azt hittem volna, hogy egy tízévesről beszélünk. Nimród szokás szerint nem jött zavarba, széles mosollyal viselte, hogy kinevetjük, és közben úgy nézegetett körbe, mintha még sosem látott volna havat.

– Én felvállalom, nincs ebben semmi gáz. Gyerekkorom óta imádom a havat.

– Oké – bólintottam visszafojtott mosollyal. – Engem nem zavar, hogy jössz.

A téli időszak miatt ekkorra már sötétedni kezdett, és a hó csak esett és esett, az utcai lámpák fényében látható volt, hogy mennyire nagyon. Bár csak tíz percet sétáltunk a ruhaboltig, mindannyiunknak eláztak a ruhái, főleg a cipőnk meg a nadrágunk szára, mert több helyen is át kellett gázolnunk a tornyosuló havon. Dideregve, a szél által érzéketlenné fújt arccal léptünk be a boltba, valahol mégis élveztem a dolgot, egy kis részem igazat adott Nimródnak a havazással kapcsolatban.

– Na – csapta össze a tenyerét Mia, mire mellette az eladópult mögött ülő srác összerezzent. Lehet, hogy nincs hozzászokva, hogy valaki ilyen határozottan érkezzen. – Kezdjünk valamit ezzel a nagy pulcsik kontra kihívó ruhák dologgal. Valamelyiket meg kéne szüntetni.

– A pulcsik maradnak – szögeztem le gyorsan.

– Oké. Akkor először pulcsit veszünk. De valami vidámat – mosolyodott el Mia, karon fogott, és hátrahúzott a bolt egyik végében lévő sorához. Visszanézve láttam, hogy Nimród tanácstalanul indul meg utánunk, szerintem sokkal szívesebben épített volna hóembert, mint hogy végigkísérje két lány ruhavásárlását.

Mia elég furcsa pulóvereket próbáltatott fel velem, néha úgy éreztem, lehetetlen, hogy az adott förtelem tetsszen neki, csak azért erősködik annyira, hogy nevessünk egyet. Ez egyébként kedves volt tőle – mármint az, hogy meg akart nevettetni –, és használt is, mi jól éreztük magunkat, Nimród meg letelepedett a próbafülke melletti székre és néha a fejét fogva figyelte, mit csinálunk. A pulcsik hosszán és fazonán állandóan vitáztunk, Mia azt akarta, hogy szűkebb, nőiesebb darabokat is felpróbáljak, de én kitartottam a hosszú, bő pulóverek mellett. Amikor már sokadszorra került szembe a véleményünk, Mia csípőre tett kézzel fordult Nimród felé.

– Szerinted? Nőies vagy bő zsákpulcsi?

Arra számítottam, hogy Nimród csak értetlenül fog pislogni, azonban érdeklődve figyelt valószínűleg már egy ideje, és véleménye is volt.

– Mindenkinek más a stílusa, a tied valószínűleg nagyon különbözik Lauráétól, úgyhogy ne azt erőltesd rá, amit te vennél fel. Én például teljesen megszoktam Laurát ezekben a nagy pulcsikban, nehéz lenne elképzelni máshogy. Teljesen jó így.

Figyelmesen végighallgattam, aztán lehajtott fejjel elrejtettem a mosolyomat. Nem igazán tudom miért, de jó érzés volt. Hogy valaki szerint teljesen jó vagyok így, ahogy vagyok.

– Oké, igazad van – ismerte el Mia rögtön, de azért reménykedve nézett vissza rám és a ruhámra, éppen egy mustársárga darab volt rajtam, aminek ha a fazonával elégedett is voltam, a színe idegen volt. – Ezt sem szeretnéd?

Sóhajtva néztem bele a tükörbe, és gondolkodtam pár másodpercig. Aztán úgy döntöttem, ez még belefér a komfortzónámba.

– Ez mehet.

– Komolyan? – ragyogott fel Mia arca olyan rá jellemző módon, amitől még kétszer szebbnek látszott, mint alapból.

– Aha.

– Szerintem is nagyon jó – szólalt meg ismét Nimród, és ahogy ránéztem a büszkeségfélét sugárzó arcára, esküszöm elpirultam.

– Na, akkor válasszunk egy-két pólót is! – rendelkezett Mia mosolyogva, és már húzott is arrébb a rövid ujjú pólók felé, én azonban lecövekeltem.

– Minek?

– Nem lehetsz állandóan vastag pulcsiban, a suliban meleg van. És bár éppen nem úgy látszik – intett ki az ablakon –, de nemsokára jön a jó idő, akkor úgyis kell.

– Nem kell – visszakoztam azonnal, de nem igazán sikerült elrejtenem a hangomból a kétségbeesést. Mia még nem érzett meg semmit, de ahogy hátranéztem Nimródra, az ő pillantásában láttam az óvatosságot. – Majd veszek tavasszal.

– Jaj, ne csináld, gyere már. – Mia figyelmen kívül hagyta a tiltakozásomat, és odahúzott a pólók elé. Én ekkorra már az idegességtől teljesen befeszültem. Leszedett a vállfákról egy köteg pólót, amit jónak gondolt, meg egy másik köteget, amit megint a röhögés kedvéért akart, és a kezembe nyomta, hogy próbáljam fel. – Mi a baj? – fürkészett összeráncolt homlokkal, végre feltűnt neki is, hogy valami nincs rendben. Vonakodva összenézett Nimróddal, és ettől a zavart, aggodalmas pillantástól átszakadt bennem valami. Nem akart ő rosszat, amióta ismerem Miát, egyszer sem volt velem erőszakos, és most sem, tehát nem ez volt a baj, nem attól akadtam ki, hogy olyasmit szeretett volna rám erőltetni, amit én nem akartam, mert idővel úgyis elfogadta volna. A baj az volt, ami az egymással váltott pillantásukból tükröződött. „Most rosszat mondtam?" „Hagyjam inkább, ugye?" „Szerinted most mit kéne vele kezdeni?" „Van valami baja, hisz látod, hagyd békén." Valami ilyesmi mondatok játszódhattak le Mia és Nimród képzeletbeli beszélgetésében. Komolyan ez lennék én? A flúgos kiscsaj, akivel mindig csak a baj van? Akivel folyamatosan óvatosnak kell lenni, nehogy esetleg felpiszkáljunk egy régi sebet? Akivel a világ legtökéletesebb barátai is folyton korlátokba ütköznek a sok felhúzott fal miatt? Nem, ez a két ember baromira nem ezt érdemli, most mennyibe fájt volna, ha nem akadékoskodok, hanem felpróbálom a pólókat, amiket Mia adott, ha már vette a fáradságot és foglalkozik velem? A kurva életbe, én felveszem azokat a rövidujjúkat! Iszonyú határozottsággal fogalmazódott meg bennem ez a gondolat. Nem akarok már az a lány lenni, aki a nagy pulcsik alatt rejtegeti a depresszióját, nem akarok az a lány lenni, aki úgy érzi, bármit is rejtegetnie kell. Megtörtént, hegeim lettek, átvészeltem, és most itt vagyok.

Egy további szó nélkül bevonultam a próbafülkébe, és dühös mozdulatokkal vettem le a pulcsim, aztán fel egy idióta pink, poénból felpróbált pólót, csoda, hogy nem szakadt el a hevességemtől. Aztán ahogy a fedetlen karjaim libabőrössé váltak a levegőtől, egy pillanatra ismét bizonytalanná váltam. De ők a barátaim. Ez tökéletes első lépés, ha nekik engedem látni a hegeket, és ha tényleg kedvelnek, ahogy mondják, akkor ez ezután sem fog változni. Kifújtam a benntartott levegőt, és vadul dobogó szívvel kiléptem a próbafülkéből. Megálltam előttük, a karjaimat természetesen tartottam, pedig ösztönből úgy fordítottam volna őket, hogy ne látsszon a belső részük.

A vér az arcomba tolult, ahogy mind a ketten felnéztek rám. Eleinte Miát figyeltem, először automatikusan elmosolyodott, látva, hogy melyik ruhadarabot vettem fel, aztán ahogy a tekintete lejjebb vándorolt, fokozatosan olvadt le az a mosoly. Egyértelmű volt, hogy megpróbálja elrejteni a reakcióját, de az őszinteség pár pillanat erejéig így is kibukott belőle, egy kicsit még a szája is elnyílt a csodálkozástól. Nem bírtam volna ezek után a szemébe nézni, így Nimródra kaptam a tekintetem. Neki nem voltak olyan gondjai, mint Miának, minden érzelemfélét száműzött az arcáról, nem tudtam olvasni a komoly, sötétkék szemében sem, ez pedig megijesztett. Gondolhatott akármit, megvethetett, undorodhatott titokban, ebbe pedig fájt belegondolni. Hirtelen már azt sem tudtam, miért vágtam bele ebbe, miért nem tudtam csendben örülni, hogy végre igaz barátaim vannak, miért kellett elrontani. Miért gondoltam, hogy Nimród más.

Megráztam a fejem, visszamentem a próbafülkébe. Visszabújtam a biztonságot nyújtó pulóverembe és a kabátomba, aztán szó szerint kimenekültem a boltból, szó nélkül átvágtam Mia és Nimród között. Szólongattak mindketten, de nem éreztem késznek magam, hogy meghallgassam a reakciójukat.

A benti fullasztó események után áldás volt a csípős téli levegő; ahogy belélegeztem, felfrissült a tüdőm, az agyam, az egész testem, a zihálásom pedig fehér ködként vegyült el a hulló hópelyhek között. Hallottam, hogy kinyílik mögöttem a bolt ajtaja, a lépteket is hallottam a ropogó hóban, aztán a tehetetlen kiáltást. Engedélyeztem magamnak egy pillantást hátrafelé. Nimród szaladt ki utánam a sötét utcára, egy szál pólóban állt a hóesésben, karjait széttárta. Könnyebb volt elfutni, mint szembenézni vele, és én a könnyebb utat választottam, elfeledve, hogy bent a boltban pont az ilyen gyengeségeimből lett elegem.

Csontig átfagyva estem haza, a nadrágom, a cipőm, a kabátom mind tiszta víz volt, de nem volt lelkierőm megszárítgatni őket, másra sem vágytam csak egy forró zuhanyra.

Vagy fél óráig álltam a víz alatt, próbáltam átmelegedni, és gondolkozni is próbáltam, de mintha valami köd lepte volna az agyamat, vagy egyszerűen csak lefagyott a hidegben.

Egy kicsivel később a szobámban folytattam mindezt, a földön ültem, hátamat a falnak vetettem, a lábaimat felhúztam, és csak bámultam magam elé. Az első gondolat, ami megfogalmazódott a fejemben az volt, hogy mit csináltam már megint. Ez mindenre értendő, többek között arra, hogy miért kellett mutogatnom a hegeket, miért nem tudtam egyszerűen nemet mondani Miának, vagy ha már megmutattam, akkor miért nem voltam képes normális reakcióra, miért futottam el, ha egyszer úgy döntöttem, megbízok ezekben az emberekben.

A Messenger-hívásra eszméltem fel, ami Nimródtól érkezett. Ott volt az ujjam a zöld gomb fölött, többször is majdnem megnyomtam, de aztán mégsem mertem. Ahogy befejeződött a hívás, egyből érkezett is az üzenet.

Nimród: Laura, muszáj beszélnünk

Nimród: Ha valamit, akkor ezt muszáj megbeszélni

Nimród: Attól, hogy nem nyitod meg az üzeneteket, tudom, hogy látod, elérhető vagy

Megráztam a fejem, és rámentem a beszélgetésre.

Én: De félek

Nimród: Mitől félsz?

Még az utolsó pillanatban leállítottam magam, mielőtt elküldtem volna azt, hogy „tőled". Pedig ez az igazság, de Nimród félreértette volna. Féltem tőle, hogy mit mond majd, attól, hogy nem úgy reagál, amit be tudok fogadni, attól féltem, hogy ennyi volt. Hogy elveszítem őt is.

Én: Hogy mit mondasz majd – küldtem el a leegyszerűsített választ.

Nimród: Vedd fel, légyszi – írta, aztán indította is az újabb hívást.

Sóhajtottam, de ezúttal tényleg megnyomtam a zöld ikont, és a fülemhez emeltem a telefont.

– Szia – szóltam bele, de alig volt erősebb a hangom a suttogásnál. Nem voltam rá büszke, máskor talán fel is forrósodott volna tőle az arcom, de ezúttal még ahhoz is elgyötört voltam, hogy a szívverésem felgyorsuljon.

– Nézd – kezdte hevesen, aztán elhallgatott, visszafojtotta, amit mondani akart, és vett egy mély levegőt. Ezek nem ígértek sok jót, a fogaimat összeszorítva bámultam ki az ablakon. – Annyi mindent tudnék most mondani, de nem akarok durva lenni, inkább visszafogom magam.

– Ne – szakítottam félbe élesen. – Ezt ne. Ne legyetek rám folyton tekintettel, nem egy kisgyerek vagyok, ha fájni fog, majd túlélem.

– Ó. – Csak ennyit tudott hirtelen kinyögni.

– Na, mi lesz? – siettettem, az idegesség csípős hangot adott a szavaimnak, de közben a könnyek is csípni kezdték a szemem. – Mondd, hogy egy idióta vagyok, mondd, hogy undorító a karom, mondd, hogy neked nem kellenek ilyen elmebeteg barátok, mondd, hogy félreismertél, mondd, hogy hagyjalak, mondj bármit, legyünk túl rajta...

– Laura! – Ezúttal ő vágott közbe, szó szerint belekiabált a telefonba, mire összerezzentem. – Te ismersz félre engem, de kurvára!

Pár másodpercnyi döbbent csend következett, de ahelyett, hogy a mondata értelmén gondolkodtam volna, az jutott eszembe, hogy Nimród mennyire ki lehet akadva, ha ilyen szavakat használ.

– Miért? – kérdeztem remegő hangon.

– Szerinted én ilyen vagyok? Szerinted olyan ember vagyok, aki ha lát pár heget valakin, köpködni kezd rá, kitagadja a közeléből, megmondja, hogy többet beszélni sem akar vele? Pláne, ha ez a valaki a legjobb barátja? Kinek nézel te engem? – szitkozódott, én meg csak halálra váltan hallgattam. – Te komolyan azt hitted, hogy ettől bármi is változni fog? Hogy nem foglak ugyanúgy szeretni? Hogy majd undorodni fogok tőled?!

– Én csak féltem, hogy elveszítelek – szakadt ki belőlem, aztán lesütöttem a szemem, és tehetetlenül tűrtem, hogy két könnycsepp végiggördüljön az arcomon. Erre Nimród hallgatott el teljesen, és úgy tűnt, még egy darabig nem is fog megszólalni. Úgyhogy összeszedtem magam, és beszéltem én. – Nem szoktam erről beszélni, de tudod, hogy meghalt anyu, és apát is elvesztettem, és a nagyszüleimet, és a barátaimat, és magamat is, én csak nem szerettem volna több embert veszíteni. Amióta te megjelentél, Nimród, valahogy minden jobb lett, te kedveltél és elfogadtál, miattad, illetve miattatok érdemes volt megváltozni, és most annyira jól érzem magam! Féltem, hogy ezt mindet elveszítem, mert akkor majdnem annyit veszítek, mint eddig összesen.

Azt sem tudtam, mit beszélek, összekuszálódtak a gondolataim, és az sem érdekelt, ha hallatszik a telefonban, ahogy sírok. Egy gyenge, fáradt, cserben hagyott kislánynak éreztem magam abban a percben.

– Laura – sóhajtotta, sehol nem volt már az indulata. Helyette szeretet vegyült a hangjába, amitől csak újabb könnyek szöktek a szemembe. – Én nem megyek sehova. Itt leszek, és ezen pár heg sosem változtatna.

– De az nem csak pár heg – mondtam elkeseredetten. – Sokkal rosszabb van mögötte, ez rossz dolog, és rosszat jelent rád nézve.

– Mindjárt beszélünk arról is – csitított nyugodtan. – Nem érdekel semmilyen depresszió, önvagdosás, nem ezektől, vagy ezek hiányától vagy a barátom. Az ember nem boldog és kiegyensúlyozott személyeket választ magának barátnak, hanem olyanokat, akiket szeret. És ha szereti, akkor a hullámvölgyekben is mellette fog állni, mert erről szól a barátság. Nem is értem, hogy gondolhattad, hogy emiatt elkerüllek ezután – tért vissza az eredeti témára, de már nem harag, csupán dorgálás hallatszódott rajta.

– Én sem tudom – ráztam a fejem, habár ezt nem láthatta. A hatása alá kerültem a korábbi szavainak, nekem ilyen szépet talán még nem is mondtak, így csak próbáltam felocsúdni. – Csak ott a boltban... Nem láttam az arcodon semmit, még döbbenetet sem, annyira komoly voltál, és egyből rosszakra gondoltam.

– Mert sajnáltalak! Megmutattad azokat a hegeket, és egyből az jutott eszembe, hogy a picsába, hogy ennyi mindenen keresztül kellett menned. Ilyenkor annyira tudom utálni a világot – kesergett. Általában idegesít az emberek sajnálata, mert nem tudok vele mit kezdeni, Nimródtól azonban még ez is különleges volt, ezek nem üres szavak voltak, hanem tettvágy volt mögöttük. – Lehet, hogy nem reagáltam a legjobban, de akkor sem kellett volna elszaladnod. Megbeszéltük volna, meg tudtuk volna oldani, minden rendben lett volna.

– Tudom – bólintottam lehunyt szemmel. Akkor már tényleg tudtam. Ahogy azt is, hogy Nimródnál – és Miánál – jobb, tisztább emberrel még nem hozott össze a sors. – Sajnálom.

– Nem kell bocsánatot kérned. – Hallottam a hangján, hogy finoman mosolyog. – Most már minden rendben, Miával szeretünk téged, és a mai nappal ez kicsit sem fog megváltozni. – Nem tudtam, mit mondhatnék erre, de talán nem is volt rá szükség, Nimród biztosan nem szerette volna, hogy megköszönjem. Iszonyú, de tényleg leírhatatlan megkönnyebbülés öntött el, és akkor jöttem rá, hogy nem gondoltam volna, hogy én, aki mindig próbáltam senkihez sem kötődni, ennyire megszerettem már ezt a két embert, és ennyire nehezen viselem majd a gondolatát, hogy esetleg elveszítem őket. – A vagdosáshoz pedig hozzáfűzném, hogy tudtam róla – jegyezte meg rövid hallgatás után.

– Hogy mi? – döbbentem le. Mindig annyira titkoltam, kínosan ügyeltem, hogy sose látszódjanak a hegek, hogy lehet, hogy Nimród mégis meglátta? – Honnan tudtad?

– Amikor túl privát területekre léptem, és te pánikba estél, többször automatikusan nyúltál az alkarod felé, néha nagyon feltűnő volt. Nem volt nehéz rájönni. – Lesütöttem a szemem. Csak reméltem, hogy Nimród azért vette észre ezeket a kényszermozdulatokat, mert kivételesen figyelt rám akkor, és más nem jött rá ilyen könnyen. – Meg egyszer mondtad, hogy pszichológushoz jársz, és világos volt, hogy depressziós vagy, aztán szilveszterkor anyukád is elmondtad, így... Beleillett a képbe, de persze nem lehettem biztos benne.

A lelkem konkrétan csupaszon állt már Nimród előtt, vannak személyes dolgok, amiket én árultam el neki, vannak, amikre magától jött rá, a lényeg, hogy annyira ismert már, amennyire sosem gondoltam, hogy valaki képes lesz anyu halála után.

– Értem – köszörültem meg a torkom zavartan.

– Akarsz róla beszélni? – kérdezte óvatosan. Ösztönösen elutasítottam volna, mert szégyelltem magam, ez a dolog mindig olyan lesz, amit szégyellni fogok. De tudtam, hogy muszáj ezt levetkőzni, ha tényleg változni akarok, ahhoz tökéletes első lépés, ha a legjobb barátommal őszintén beszélek. Ráadásul telefonon sokkal könnyebb, mint személyesen.

– Anyu május hetedikén meghalt – kezdtem sóhajtva. – Ezt már tudod. Azután egy hónapig nem is voltam önmagam, mintha egy burokban éltem volna, mintha csak bámultam volna, ahogy az életem megy tovább, nem sok mindenre emlékszem onnan, összeolvadtak a nappalok és az éjszakák. Szinte fel sem fogtam, hogy mi történik velem. Aztán valami meghozta az áttörést, visszatértem a valóságba abból a fura éber álomból, és az borzalmas volt, rám szakadt minden, az egész fájdalom, a gyász, az, hogy egyedül maradtam, hogy anyu nincs... Hirtelen felfogtam mindent. – Nagyot nyeltem, de furcsamód még nem zaklattam fel magam annyira, hogy újból sírjak. Valószínűleg azért, mert még mindig lebegtem a megkönnyebbüléstől, és nyugodt állapotban kezdtem mesélni. – Tényleg borzalmasan egyedül voltam, egész nap egyedül a gondolataimmal, és nem tudtam, mit tehetnék, nem tudtam, hogyan birkózhatnék meg a fájdalommal, és már a sírás sem volt elég, nem éreztem, hogy jobb lenne. És egyszerűen megtörtént, megvágtam magam. Egyszerre volt borzalmas, és áldás, mert hetek óta az első megoldás volt, ami ha csak rövid időre is, de elvitte a lelki kínt. Nem függtem rá, mert nem akartam, hogy a nagyi megneszeljen valamit, nem akartam, hogy kioktassanak, hogy kiabáljanak velem, hogy elvegyék az egyetlen módszert, amitől könnyebb lesz. Időről időre újra csináltam, és nem érdekeltek az észérvek, nem érdekelt, hogy ezt máshogy is lehetne, nem érdekelt, hogy mit mond a nagyi, miután észrevette a vágásokat, nem hittem el, hogy ettől csak rosszabbat teszek magamnak. Dehogy, hiszen ennél rosszabb úgysem lehet, nem? Valahogy így gondolkodtam. Egy pokol volt a nyár – fejeztem be az ablakon kimeredve. – Ennyi elég lesz mostanra?

– Persze, hogy elég lesz – biztosított Nimród szomorúan. – De.... – kezdte aztán indulatosan, hallhatóan dilemmázott, hogy megkérdezze-e. – Hol a francban volt ekkor apukád, miért nem segített?

Összerándult a gyomrom apa említésére, erre a beszélgetésre egyszerűen még nem álltam készen.

– Kérlek, lehetne, hogy várunk ezzel? – kérdeztem halkan. – Egy másik alkalommal elmondom.

– Oké, persze – egyezett bele rögtön, aztán nagyon gyengéd hangra váltott. – Laura. Elhiszem, hogy borzalmas volt, de többet nem kell átélned, többet nem leszel egyedül. Ha bármi van, a nagyidhoz, hozzám és Miához bátran fordulhatsz, hidd el, kevésbé káros módszert is ki tudunk találni, a szeretet már önmagában az. Nem kell többet egyedül szenvedned.

– Tudom – suttogtam. – Most már ezt is tudom.

Hosszú ideig hallgattunk, élveztem a csendet, és próbáltam örökre az eszembe vésni ezt a pillanatot, aztán Nimród megszólalt, és valami egészen másról kezdett beszélni. Engem meg érdekelt, úgyhogy az érettségije után szóba került a jövője is, meg az én homályos céljaim, aztán Nimród beszélt egy kicsit a testvéreiről, mesélt Miáról, arról, hogy hogyan jöttek össze, szó volt még a fociról is, mert valamikor nagyon-nagyon régen még én is focirajongó voltam, és Nimród megpróbálta behozni a lemaradást, amit összeszedtem a témában május óta nagy érdektelenségemben. Igazából még egy csomó dolog előjött, és csak beszéltünk és beszéltünk, folyamatosan nevettünk, még az idő múlásáról is elfeledkeztem. Este fél tizenegykor jutott eszünkbe először ránézni az órára, de volt már tizenegy is, mire ténylegesen elbúcsúztunk.

– Nimród – szólítottam meg utoljára, mielőtt letette. Az elmúlt órák sok nevetése és jókedve egyértelmű boldogságot csempészett a hangomba.

– Igen? – Ahogy neki is.

– Köszönök mindent. Komolyan.

– Hagyjál már – nevetett rám, de aztán elkomolyodott. – Nincs mit köszöngetni. Komolyan.

Miután letettük,megfogalmazhatatlan boldogság feszítette belülről a mellkasomat. Boldog voltam,megkönnyebbült, büszke, amiért tudtam a lelki sebeimről beszélni, és baromiraálmos. Tényleg lelki hullámvasút volt ez a nap. De maximálisan megérte.