Az a kis futó nátha, amit elkaptam január végén, végül mégsem kis futó nátha lett, hanem baromi hosszú intenzív megfázássá fajult, február elejére be is lázasodtam tőle. Régen éreztem magam olyan betegnek, mint akkor, egész nap falfehér arccal, karikás szemekkel tengődtem a házban, egyszerre vert a víz, és rázott a hideg. És olyan gyenge voltam, hogy az alváson kívül konkrétan semmihez nem volt erőm, aludni viszont nem tudtam egyszerre egy óránál többet, mert a betegségtől nem tudtam. Mit is mondhatnék, egyszerűen csodálatos két héten vagyok túl.

Ami viszont tényleg jó volt benne, az az, hogy végre nem kellett suliba mennem. Az utóbbi időben ugyanis komolyan elkezdtem tűnődni, hogy mégis miért járok iskolába. Tanulás céljából tuti nem, az órákon valahogy mindig hangosabbak a gondolataim a tanár magyarázásánál, és az még biztosabb, hogy a társaság miatt sem. Már nem rajonganak körbe úgy a többiek, mint tanév elején, már azt is feladták, hogy hozzám szóljanak, de már nem érdekel, már vannak barátaim, de ők nem az osztályom barmai közé tartoznak, így napközben igyekszem egyszerűen csak túlélni. Tehát suliba járni egyszerűen szívás, és ezért jó, hogy most két hétig elkerülhettem.

Mint az várható volt, a nagyi turbógondoskodóvá vált a betegségem miatt, hiába próbáltam győzködni, hogy már tizenöt éves vagyok, nem kell egész nap mellettem gubbasztania amiatt, hogy lázam van. Az első hétben teljes mértékben levakarhatatlan volt, csaknem hozzánk költözött, az éjszakák kivételével állandóan itt volt, amitől lassan kezdtem agybajt kapni, és volt még egy plusz motivációm, hogy gyorsabban meggyógyuljak. Tudom, kedves tőle, hogy aggódik, de ennyire nem kell. Nem igazán tudom kezelni az ilyen mértékű törődést, sosem tudtam.

Február második hetét is itthon töltöttem, de ez már elviselhetőbb volt, legalább éjszaka tudtam aludni, nappal meg sorozatot nézni. Mindig is szerettem őket, de nem emlékszem, hogy előfordult-e már, hogy ilyen mennyiségű sorozatot néztem ennyi idő alatt. De tényleg rengeteget, egy nap alatt évadok megvoltak, nem számított, ha sok és hosszú részből állnak.

Gondolom látszik, hogy mennyire izgalmas napjaim voltak. Mégis volt valami, ami rendszeresen feldobta őket, illetve valaki. Nimród. Eleinte sokat agyaltam azon, hogy mégis mi történt a kávézóból hazafelé, aztán itt a házunk előtt. Ha még csak arról lett volna szó, hogy elkapott, mert megcsúsztam, akkor nem akadékoskodnék, de az a lágy puszi a homlokomra, akárhogy is nézem, nem igazán fért bele a „barát" kategóriába. Éppen ezért nagyon ideges voltam, amikor Nimród megtudta, hogy beteg vagyok, és tántoríthatatlanul elhatározta, hogy meglátogat, az még a kisebb bajom volt, hogy vállalhatatlanul nézek ki kócos hajjal, színtelen arccal, öt réteg otthoni ruhában, amiatt már inkább aggódtam, hogy mégis hogyan viselkedjek vele, szóba hozzam-e azt a puszit, és ha igen, mit mondjak. Nimród azonban megoldotta a gondomat, ugyanis tökéletesen úgy viselkedett végig, mintha semmi sem történt volna. Fesztelen volt, jókedvű, még a zombi kinézetem sem zavarta, és nagyon könnyen felvidított, így egy idő után én is elengedtem magam, hagytam, hogy jól érezzem magam, és az agyam mélyére száműztem azt a bizonyos esetet. Nem gondolkodtam tovább rajta, nem döntöttem el azt sem, hogy mit érzek vele kapcsolatban, nem számított, mivel tudtam, hogy Nimród szereti Miát, és én is nagyon kedvelem Miát, ez pedig két nagyon súlyos érv, hogy meg nem történtként kezeljük a dolgot.

Valami azonban mégiscsak megváltozott Nimróddal, de megnyugtatok mindenkit, nem romantikus értelemben. Az azonban tény, hogy még közelebb kerültünk egymáshoz, én pedig nagy valószínűséggel tudathasadást szenvedtem, mivel a többi emberhez továbbra sincs kedvem, nem is töröm magam, hogy ne bunkózzak velük, azonban ha Nimróddal vagyok, a személyiségem kis híján teljesen olyan lesz, mint azelőtt, május előtt. Még a nagyinál is közvetlenebbül tudok hozzá viszonyulni, ismerem őt jól, ő is engem, és ez már nem is ejt zavarba. Az összes alkalommal, amikor nálam járt, végig beszélgettünk, nevettünk, elterelte a figyelmem arról, hogy éppen mennyire beteg vagyok, és tagadhatatlanul az volt a napom fénypontja. Ja, és bár igazán meglettem volna tanulás nélkül, Nimród annak ellenére, hogy köze sincs a suli kilencedik évfolyamához, megkérte az egyik jó tanuló, viszonylag rendes osztálytársamat, (Flórát) hogy írja össze nekem az aznapi házit és tanulnivalót. Nem mondom, hogy sokat tanultam ez idő alatt, de rendes volt tőle, hogy még erre is figyelt.

Nimróddal tehát napi kapcsolatban voltam, Miáról azonban ezer éve nem hallottam, ez ma reggel tudatosult bennem igazán. Talán mégsem sikerült teljesen elfelejteni a kávézó utáni incidenst, mert Miára gondolva automatikusan kellemetlenül éreztem magam, meg amiatt is, hogy két hétig nem beszéltem vele. Úgyhogy felülkerekedtem a zavartságomon, és ma reggel írtam neki, hogy délután átjöhetne, ha ráér. Csakhogy este hat is volt, mire végre megkapta az üzenetem, és hét óra, mire elérhetővé vált és megnézte. Kérdezte, hogy ma még akkor jöjjön-e, de nekem úgysem volt dolgom, így mondtam, hogy felőlem oké.

Amíg vártam Mia érkezésére, szokás szerint sorozatot néztem, azonban most egyáltalán nem tudtam belemélyedni. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Mármint Miával kapcsolatban. Az emberismerésben alapvetően nem vagyok rossz, és írásban könnyebben ki lehet igazolódni az embereken, ott igazán érzékeny voltam, ha a baj kiszimatolásáról volt szó. Én tök lelkes voltam, amikor írtam Miának, mielőtt felvetettem, hogy találkozhatnánk, azt is megkérdeztem, mi újság, és még emojit is használtam, pedig ez nem jellemző rám. Mia azonban félszavas választ adott, mintha minél gyorsabban le akarna rázni. Na most én tudom, hogy ő egy mennyire rendes lány, így kizárhattam, hogy az áll a háttérben, hogy le akar pattintani. Ezért gondoltam, hogy valami baj van, és csak nincs ereje regénynyi választ írni. Persze attól is lehetett, hogy csak rohannia kellett, és az egésznek semmi jelentősége, de rossz előérzetem volt.

Mikor az előszobában állva hallgattam Mia lépcsőházban visszhangzó lépteit, és vártam, hogy ajtót nyissak, már rendesen a torkomban dobogott a szívem. Nem tudom, mire számítottam, talán hogy Mia a torkomnak fog ugrani, ilyesmi azonban egyáltalán nem történt.

- Szia - üdvözöltem, ahogy megláttam.

- Szia, Laura - köszönt vissza, bár inkább hangzott sóhajtásnak. Az tény, hogy már első ránézésre is fáradtnak nézett ki, de nem volt vészes, a szokásos kedves mosolyt így is megkaptam, még ha megviseltebb kiadásban is.

Miközben Mia levette a kabátját meg a csizmáját, én az ajtókeretnek dőlve néztem, és egyszerűen muszáj volt megkérdeznem:

- Baj van?

Ez a kérdés mintha elbizonytalanította volna, a letörtsége egy pillanat alatt átváltott „nem vészesből" „vészesbe", mint amikor valakinek eszébe juttatsz valami rosszat, és elfelhősödik az arca.

- Nem, semmi - ingatta a fejét, közben kerülte a tekintetem. Ettől nem lettem kevésbé nyugtalan, de akkor inkább annyiban hagytam.

Bementünk a szobámba, ami ezúttal már egy teljesen természetes dolog volt, mármint az, hogy valaki feljön hozzám. Leszartam már apát, kezdett bennem egyre jobban kialakulni az az érzés, hogy én igazából egyedül élek, és nem kell tekintettel lennem senkire.

Intettem Miának, hogy nyugodtan üljön az ágyamra, én pedig tudatosan leültem a szoba másik sarkába, a földre.

- Csak a betegség miatt, tudod - kezdtem magyarázkodni a csodálkozását látva. - Nimróddal is mindig így csináltuk, hogy ne kapjon el tőlem semmit. Vagyis tulajdonképpen akkor ő ült a földön, mert én elég beteg voltam, és egész nap ágyban voltam, persze azért nyilván felajánlottam, hogy ülök én a földre, de nem akarta engedni, úgyhogy... ja. Viszont az orvos azt mondta, hogy meggyógyultam, hétfőn már mehetek suliba, de azért még náthás vagyok, hátha fertőzök, tartsuk meg a távolságot. Viszont már nem kell ágyban lennem, így tökéletes nekem a földön - hadartam megállás nélkül, pedig egyáltalán nem volt jellemző rám az ilyesmi szófosás. Viszont Nimród említésétől annyira zavarba jöttem, hogy nem bírtam volna ki a kínos csendet, és muszáj volt kitöltenem.

- Aha... oké. De ha gondolod, ülhetek mégis én a földre - válaszolta kissé elképedve.

- Dehogy, Nimród csak azért... - Már megint Nimród. Lehunytam a szemem egy pillanatra, és inkább úgy döntöttem, hogy elhallgatok. Mia engem nézett, megfejthetetlen arckifejezéssel, de az biztos, hogy nem boldog érzelmekkel. Ekkor vettem észre, hogy igazából rosszabbul néz ki, mint elsőre hittem, csak egy kis korrektor csodákra képes. De a szeme olyan piros volt, hogy akár azt is gondolhattam volna, hogy sírt. - Muszáj megkérdeznem - szaladt ki a számon már előre mentegetőző jelleggel. - De jól vagy, Mia? Annyira...

- Igen, jól vagyok - sóhajtott, meg sem várva, hogy végigmondjam. Még akkor sem hittem volna el, ha szürkés szemeiből nem üvöltött volna az ellenkezője.

- Biztos?

- Igen.

- Oké. Csak azért mert...

- Nem lehetek egyszer én is szarul? - fakadt ki váratlanul, és biztos, hogy voltak más események a háttérben, mert ennek így nem sok értelme volt. Én meglepetten elhallgattam, ő meg néhány másodpercig még dühösen meredt rám, aztán mintha észbekapott volna, lesütötte a szemét. - Sajnálom. Vannak most problémák az életemben, de semmiképpen sem szeretném rád zúdítani.

Szerintem ha nem állítom meg, már tápászkodott is volna fel az ágyamról, hogy lelépjen. De nem hagyhattam így elmenni, a barátom, illetve az egyedüli barátnőm, és talán szüksége volt rám.

- Mia, nekem elmondhatod. Te annyit segítettél már nekem, annyiszor ott voltál, amikor szükségem volt valakire, aki meghallgat, most én jövök. Nyugodtan mondd. - Miközben ezeket mondtam, ösztönösen odamentem Mia mellé az ágyra, és aggódva néztem a szemébe.

- A bátyám újra visszaesett - bökte ki végül az ágyamra bámulva. - Már több mint egy éve tiszta volt, de most újból droghoz nyúlt.

- Bassza meg - suttogtam az első dolgot, ami eszembe jutott.

- Ez általában megtörténik, számítottam rá, hogy egyszer meg fog, de... Arra nem, hogy most - motyogta, és a karjaival átkarolta felhúzott lábait, így különösen elveszettnek nézett ki.

- Iszonyúan sajnálom - mondtam őszintén. - Ha bármikor segíteni kell valamit, engem az éjszaka közepén is ugraszthatsz, vagy ha szükséged van valamire, én itt vagyok.

Látszott szegény Mián, hogy egyre nehezebben birkózik meg a könnyeivel, de továbbra is tartotta magát, és halványan rám mosolygott.

- Köszönöm szépen.

- De attól, hogy most drogozott, még nem kell automatikusan elvonóra mennie, nem? Ez csak egyetlen alkalom volt - próbáltam megragadni egy pozitív dolgot, de Mia csak szomorkás mosollyal ingatta a fejét.

- Ez nem így megy. Az, hogy most egyszer drogozott, azt jelenti, hogy hamarosan újra meg fogja tenni. Aztán újra. Hiába nem akarja, nem tud ellenállni, hiszen függő.

- De még mindig?

- Persze - rántotta meg a vállát szipogva. - Aki egyszer az, örökre az lesz. Elzárhatjuk előle a függést okozó szert, és lassan neki is csökken a hiányérzete, de ha valahogyan újra megkaparintja, ugyanúgy nem tud vele leállni.

- Ezt nem tudtam - jegyeztem meg letörten.

- Addig jó. - Csendben bámult maga elé, én meg nem akartam kiszakítani a gondolataiból, így sokáig hallgattunk. - De nem csak ez van - törte meg végül a csendet, és újra rám nézett.

- Mondd nyugodtan - biztattam. Láthatóan agyalt egy darabig, aztán finoman megrázta a fejét, és ezúttal tényleg felállt az ágyamról.

- Nem kéne. Inkább most megyek, sajnálom, hogy ilyen ratyi állapotban vagyok, de talán egy másik időpontban majd tudunk normálisan beszélgetni - hadarta, és mire a végére ért, már az előszobánkban vette a cipőjét.

- Ne már, Mia, ne menj még - szóltam rá. - Már mondtam, hogy én szívesen meghallgatom, nem érdekel, ha ratyi állapotban vagy, én most akarok beszélgetni. Komolyan elmondhatod.

- Nem fontos - hárított tovább, így amikor felegyenesedett, és már a kabátját vette, elkaptam a karját.

- De igen, fontos.

Biztos nagyon nyomatékos lehettem, mert fáradt szemeiben fokozatosan láttam, ahogy megadja magát.

- Nimróddal vannak problémáink.

Jeges zuhanyként ért ez a mondat, annyira ledöbbentem, hogy még a karját is elfelejtettem elengedni. Hogy micsoda? Problémáik? Szakítani fognak? De a legfontosabb:

- Miattam? - nyögtem ki nagy nehezen, mert muszáj volt tudnom. Mia arca olyan kemény volt, mint egy szoboré, és elutasítás csengett a hangjában, amikor azt mondta:

- Nem minden rólad szól, Laura.

Automatikusan elengedtem a karját, és hátráltam is pár lépést. Valamiért megsebzett ezzel a húzásával, de én valószínűleg százszor jobban megsebeztem őt. Mert láttam rajta, hogy hazudik, csak azt nem tudtam, hogy miért nem mondja el, hogy én tehetek róla. Ha csak kedvesség az egész, attól még jobban fájt volna.

- Ne haragudj - kért szinte rögtön elnézést a reakciómat látva.

- Miattam van? - kérdeztem meg újra nyomatékosabban, egy pillanatra se eresztve a tekintetét.

- Miattad is - mondta a jól megfontolt választ. Ez még egy pofon volt, hiába tudtam előre. Szóval mégsem úszhatjuk meg annyival, hogy meg nem történtként kezeljük azt a homlokpuszit. Vagy az ölelést. Vagy azt, hogy Nimród mennyiszer átjött engem meglátogatni, és milyen privát viszonyba kerültünk. Hirtelen az is eszembe jutott, amit a nagyi mondott még egy hónapja, hogy ő tisztán látja rajtam, hogy szerelmes vagyok. Ezeket mindet el akartam felejteni, mégpedig azért, hogy elkerüljem ezt, ami most megtörtént. Hogy közéjük álljak, hogy bántsam Miát.

- Mia, én... - kezdtem összeszorult torokkal, de nem hagyta, hogy végigmondjam.

- Kérlek ne, nem akarom, hogy magyarázkodj. Borzasztó kínos lenne nekem is és neked is. És Nimród már mindent elmondott. - Azzal becipzárazta a kabátját, és ezúttal tényleg indulni készült.

- Tudom, de... Csak beszéljük meg - próbálkoztam elkeseredetten.

- Laura - sóhajtotta, és végtelenül fáradtan nézett a szemembe. - Tudnod kell, hogy én nem haragszom senkire. Nimródra sem, rád pedig főleg. Én képes vagyok józanul látni ezt a helyzetet, például jól tudom, hogy neked semmiért nem kell bocsánatot kérned, nem fogok átváltozni féltékeny fúriává sem, de van valami, amit meg kell értened. Nekem is vannak érzéseim, és hiába nem tehetsz semmiről, én ezt a dolgot nem tudom veled megbeszélni. Nem akarom. Oké?

- Oké - suttogtam megsemmisülten, miközben Mia kilépett a lépcsőházba. - Sajnálom. Nagyon.

- Én is sajnálom - fordult vissza egy pillanatra. Könnyes volt a szeme, és végtelenül szenvedett.

Miután becsuktam mögötte az ajtót, eltántorogtam a szobámig, ott pedig engedtem a lábaim gyengeségének, és a fal mentén lecsúsztam a földre. Nagyon ritkán sírok, és ekkor végképp nem lettem volna képes rá, ez az a fajta letörtség volt, amikor az ember még sírni sem tud, csak mered maga elé, hogy most mégis mihez kezdjen.

Minden jel arra utal, hogy Nimród és Mia kapcsolatának hamarosan vége. És ami a leglényegesebb, hogy miattam. Nimród szeretne engem? Kizártnak tartom, de még ha így is lenne, nem örülnék neki. Úgy nem, amilyen árat kell érte fizetni. Nem történt köztünk semmi Nimróddal, azonban annyira közel kerültünk egymáshoz, ami már nem fért bele, és egy kicsit sem lehet Miát hibáztatni azért, mert ő is így gondolja. Ő nem tett semmi rosszat, mindig kedves volt velem, sosem bunkózott féltékenységből, nem szólt közbe, mert azt akarta, hogy Nimród segíthessen nekem, és mindig különválasztotta egymástól a velem való barátságát a Nimróddal való kapcsolatától, sosem függött egyik a másiktól, így már ki tudja, mióta szenvedett csendben.

Pont ebben a pillanatban jött a Messenger-értesítes a telefonomra, én meg reflexből odanyúltam, hogy megnézzem. Nimród írt, annyit, hogy hogy vagyok, mivel addig egész nap nem beszéltünk.

Hirtelen nem törődtem a telefonom árával, márkájával vagy ilyesmi, gondolkodás nélkül a szoba másik felébe hajítottam, és dühösen ökölbe szorítottam a kezem.

Nem! Ez nem én vagyok. Én senki életében nem leszek az a csaj, aki elveszi az illetőtől a barátját. Főleg a legjobb barátnőm életében nem leszek ez. Ha ez azzal jár, hogy nem beszélek egy ideig Nimróddal, akkor azzal jár, habár nem tudom, számít-e még bármit is. Talán csak a lelkiismeretemnek, hogy ha szakítanak is, akkor ez így nem biztos, hogy miattam lesz. Kisétálok a képből.

És leszarom, ha így egyedül leszek majd, azt is leszarom, ha hiányozni fog Nimród. Ennyit simán kibírok, hiszen Mia még sokkal többet is kibírt.