A tegnapi nap folyamán önként vettem részt a tornaterem díszítésében, és amikor ez az ofő fülébe jutott, komolyan azt hittem, elérzékenyül. El volt ragadtatva tőlem, mivel nem szóltam neki, hogy megyek, azt gondolta, hogy nem az osztályfőnöki dicséretért csinálom, hanem magától értetődően a jótékonykodó mivoltom miatt. Sajnos valójában nem erről volt szó, én csak kerestem az alkalmat, hogy szóba tudjak elegyedni Nimróddal, és megkérdezhessem a dalról. Igen, tudom. Tudom, hogy szánalmas vagyok, és ez egy félreérthető helyzet, de esküszöm, nem az, aminek látszik. Semmilyen romantikus érzések nem fűznek Nimródhoz, hiába tűnhetek érzelmektől túlfűtött szerelmes tinilánynak, aki minden kapcsolódási pontot próbál kihasználni a fiú felé. Nem. Nekem csak elegem van már abból, hogy egyedül vagyok. El akartam kerülni, hogy bármikor is kimondjam ezt a mondatot, most mégis megtörtént. Gyenge lettem tőle? Szerintem csak egy elcseszett szarkupac mindenfajta emberi kapcsolat nélkül, akinek elege lett az életéből.

De azt azért tisztáznám, hogy nem azért akarom Nimróddal visszaállítani a régi kapcsolatomat – már ha lehet annak nevezni –, mert bárki jó lenne, és vele a legkönnyebb megtenni. Nem azért akarom, hogy megbocsásson, mert szükségem van valakire, és ő volt az első ember, akit találtam. Nimród megértett engem, nem ítélt el, nem próbált belenyúlni az életembe, mégis elérte, hogy kevesebb hülyeséget csináljak, észrevette a Blue Bird-ben, hogy szenvedek, és jó darabig nem hagyta, hogy elüldözzem magamtól, mert segíteni akart. A baj csak az, hogy akkor lettem képes akarni a segítségét, amikor már nem nyújtotta, mivel sikeresen belétapostam.

Tegnap tehát ismét részt vettem a tesiterem díszítésében, és ahogy sejtettem, Nimród megint ott volt, azonban felém sem nézett, és a nagy fejetlenségben nem is volt alkalmam beszélni vele. Csak reménykedhettem, hogy a mai nap, amikor a suli karácsonyi jótékonysági műsora volt, más lesz.

Reggel annyira kómásan ébredtem, hogy először rá sem jöttem, mit furcsállok annyira, pedig azt határozottan éreztem, hogy van valami szokatlan. Csak akkor jöttem rá, hogy ez a valami a friss reggeli illata, amikor gépies mozdulatokkal kimentem a konyhába, és megpillantottam a tűzhely mellett álló, és nyugodtan dúdolgató nagyanyámat.

– Te mit keresel itt? – hördültem fel. A nagyi szúrós tekintettel nézett fel, de nem zavartattam magam azon, hogy mennyire ellenséges hangszínt ütöttem meg, ahhoz túlságosan döbbent voltam. És talán egy kicsit kétségbeesett is, amiért öreganyám már nem csak délutánonként zaklat, hanem hajnalok hajnalán is.

– Gondoltam, átjövök – tárta szét a karját higgadtan, tuti, hogy nem értette, miért vagyok kikattanva. Jó, igazából tényleg minden joga megvolt ahhoz, hogy átjöjjön, de utálom, amikor a legváratlanabb pillanatokban csak úgy betoppan a lakásba.

– Miért? – kérdeztem rövid hallgatás után gyanakodva. Arra számítottam, hogy a nagyi pillantása egyből az alkaromra téved majd, hiszen mi másért akart volna átjönni, ha nem azért, hogy ezzel cseszegessen, azonban meglepett, amikor váratlanul felcsattant.

– Azt hittem, az ötvennyolcadik évemet taposva már szabadon eldönthetem, hogy mikor sétálok át a fiam lakásába, és mikor határozok úgy, hogy látni akarom az unokámat. Hogyhogy miért? Így akartam – háborgott. Akaratlanul is összehasonlítottam a szemét Nimródéval. Nimród íriszei sötétebbek voltak, nagyon ritka az ilyen sötétkék szín, a nagyiéi viszont sokkal világosabbak, szinte világítottak. Közös bennük, hogy ugyanannyira jeges színük volt, amikor haragudtak. A nagyi tekintete ezúttal azonban sokkal inkább tüzes volt, és elérte vele, hogy megnémuljak.

– Bocs. Jogos – morogtam aztán oda. Na, ezt se sok ember tudja elérni.

Mindig rácsodálkozok egy kicsit, amikor szóba jön a nagyi kora. A legtöbb korombeli gyerek nagyszüleivel ellentétben még nincsen hatvan, és ez látszik is rajta, bár szerintem ő nyolcvan éves korára is ilyen energikus és kötözködő marad. Furcsa lehet, hogy ennyire fiatal, pedig egész egyszerű magyarázata van. A legtöbb korombeli gyereket nem tizennyolc évesen szülte az anyja. Engem igen. A nagyi akkor negyvenkettő volt.

– Csináltam tojásrántottát, meg teát. – A nagyi dühét mintha a szél fújta volna el, már fel is vette újra a szokásos kedélyességét, amivel az őrületbe tud kergetni.

– Nem szoktam reggelizni – mondtam ásítva, a kezeimet a hátam mögött összekulcsolva kinyújtóztam.

– Elég baj – jegyezte meg rosszallóan. – Vigyázhatnál jobban is az egészségedre, így is olyan vékony vagy, hogy az első komolyabb szél elfúj. – Nem hiszem, hogy a jellemzés hallatán bármit is tudtam volna mondani röhögés nélkül, úgyhogy inkább meg sem szólaltam, a nagyi meg kihasználta, és odatuszkolt az asztalhoz. Fogcsikorgatva bár, de még azt is szó nélkül tűrtem, hogy elém rak egy tányért, aztán mer bele rántottát, mintha ötéves lennék, és nem tudnám egyedül is megcsinálni.

Szerintem amúgy nem vagyok olyan vészesen vékony. Általános iskolában nagyon gyorsan nőttem meg, akkor igazi csontváz voltam, de azóta lett mellem meg fenekem, és így a diákok szemében hirtelen átkerültem a fogpiszkáló kategóriából a ribancba. Nem igazán értem, hogy miért, mivel soha egy normális párkapcsolatom sem volt, de ők tudják. Engem nem izgat. Maga az alakom sem érdekel, túljutottam már azon, hogy a kinézetemen pattogjak, úgyis mindig találnak majd rajta kivetnivalót. Egyszerűen ilyen ez a mai társadalom, minden arról szól, hogy valami hiba van benne, ami egyedi, az már rossz, ha van saját stílusod, elítélik, ha meg nincs, az a baj. De legalább már nem merik a szemembe mondani a suliban.

És hogy magamnak tetszem-e? Nem. Egyáltalán nem, papolok itt a kritikus világról, de közben én vagyok saját magam legnagyobb kritikusa. Amióta az eszemet tudom, így van ez, de azzal, ha minél kevesebbszer nézek a tükörbe, nagyjából ki tudom köszörülni a problémát.

– Jobban nézel ki – jegyezte meg a nagyi váratlanul, és a gondolataimból kiszakadva felnéztem rá. Éppen az elmosogatott edényeket törölgette a konyharuhával, és már ki tudja mióta méregetett, miközben ettem.

– Mi?

– Sokkal jobban festesz, mint az elmúlt hetekben, akkor néha egyenesen ijesztő volt látni, mennyire nem akarod ezt a világot. – Megdöbbentettek, és elgondolkodtattak a szavai. Habár az utóbbi időben meg sem próbáltam palástolni a lelkiállapotomat, azt gondoltam, ez már rutinból is megy valamennyire. Vagy ha meg úgy volt, akkor a nagyi ismer sokkal jobban, mint szeretném. Másrészt tényleg ennyit számított két nap, amikor már volt célom? Tényleg ennyit számított, hogy újra beszéltünk Nimróddal, hogy már jobban is festek miatta?

Furán bólintottam, nem tudtam mit mondani erre.

A reggeli befejeztével nem köszöntem el a nagyitól, valahogy sejtettem, hogy még akkor is itt lesz, amikor indulok a suliba. Nem az a fajta, akit olyan könnyű lerázni, és éreztem, hogy még akar valamit.

És így is lett, amikor teljes harci öltözékben a vállamra vettem az iskolatáskám az előszobában, mintha csak erre várt volna, a nagyi megjelent mellettem. Először természetesen túlestünk a szokásos párbeszéden, ami akkor szokott történni, amikor a nagyi meglátja, hogy december ellenére még mindig csak egy bőrdzsekit hordok a vastag pulcsim felett (meg sálat, de ezzel hiába védekezek). Nem tehetek róla, amikor legutoljára tél volt – értelemszerűen tavaly –, még el bírtam viselni magamon más színt is, mint a fekete, így a vastag télikabátom sötétzöld. Abban meg valamiért nem érzem kényelmesen magam, a fekete megnyugtat.

– Mit csinálsz délután? – váltott témát a nagyi, amikor lezártuk a sehova nem jutó öltözék-kérdést. Furán nézhettem rá, eléggé reménykedtem benne, hogy ez csupán ártatlan érdeklődés, és nem fog nagymama-unoka programokra kötelezni. Mikor gondolkodni kezdtem, rögtön beugrott a suli délutáni jótékonysági műsora, de bármennyire is próbáltam átvenni Nimród lelkesedését, egyáltalán nem vonzott, hogy négy órakor is az iskolában dekkoljak.

– Nem látok a jövőbe – rántottam meg végül a vállam. – Fogalmam sincs.

– Azt legalább tudod, hogy milyen nap van? – kérdezte lemondóan, de ezt sem tudtam hová tenni.

– Ja, csütörtök. – A válasz hallatán a nagyi hümmögni kezdett.

– Szóval nem elfelejtetted. Tudod, hogy ma kéne menned, de szándékosan nem mész.

– Mi van? – kérdeztem türelmetlenül. – Hova nem megyek?

– Hát pszichológushoz – nézett fel rám, élénkkék tekintetét az enyémbe fúrta, hogy biztosan ne halassza el a reakciómat.

– Oh. – Csak ennyit tudtam hirtelen kinyögni. Attól még, hogy tudtam, csütörtök van, a dilidoki teljesen kiment a fejemből, nem is voltam biztos benne, hogy áll-e még az állandó időpontom, és nem adta-e oda valaki olyannak, akiről tudni is lehet, hogy elmegy rá. Ugyanis én nagyon régóta nem látogattam meg a pszichológusomat. Bele se menjünk, hogy mióta. – Elfelejtettem – mondtam végül, mire a nagyitól kaptam egy „aha, persze" pillantást. Vicces, hogy annyiszor hazudtam már neki, annyiszor vertem át, de amikor kivételesen igazat mondok, azt nem hiszi el. – De amúgy sem hiszem, hogy szükségem lenne rá.

– Szerintem igenis szükséged lenne rá – biccentett lehangoltan a kezeim felé. Értettem, mire gondol, de ő meg nem értett engem.

– Vannak, akiknek bejön ez a fajta segítség, és vannak, akiknek nem. Nekem nem használ, jó lenne, ha elfogadnád lassan.

– Akkor mit akarsz csinálni? – sóhajtott a nagyi. – Hogy akarod, hogy megjavuljanak a dolgok? Önerőből? Ugyan már, láttuk, hogy az a megoldás hova vezetett. – Újabb rosszkedvű intés az alkarom felé. A nagyi már fordult meg, hogy visszamenjen a konyhába, arra számított, hogy szokás szerint sarokba szorított. Csakhogy megelégeltem a folytonos lenézését, és azt, hogy azt hiszi, én semmit nem teszek, vagy akarok tenni a változásért. Felkaptam a vizet.

– Van egy fiú – böktem ki váratlanul. Magamat is megleptem vele, és a nagyi is felvont szemöldökkel fordult vissza, de nem törődtem egyikünk döbbenetével sem. – Többet segít nekem, mint az a pszichológus az egész élete alatt tudna. Rávesz, hogy beszéljek a problémáimról, és gőzöm sincs, hogy miért, de érdekli, mi van velem. És hiába vártam, nem sikerült elüldözöm magamtól. – Egy darabig, tettem hozzá magamban. Azt inkább nem akartam megosztani a nagyival, hogy van esély rá, hogy ez a fiú most éppen gyűlöl, és lehetséges, hogy mégiscsak sikerült elüldöznöm magamtól. – De már nem is akarom, hogy elmenjen, jó vele, és én jobban akarok lenni.

Jó vele... Amint rájöttem, hogy miket hordtam össze, éreztem, hogy elvörösödik az arcom, pedig nem vagyok könnyen zavarba jövő ember.

Soha nem láttam még ilyen döbbentnek a nagyanyámat, de ez jól is jött, mert határozottan nem voltam olyan állapotban, amiben szívesen megvártam volna a reakcióját.

– De megnyugodhatsz. Elmegyek ma a dilidokihoz – vetettem oda, azután végre elindultam.

Kivételesen nem hallgattam zenét út közben, szükségem volt egy kis nyugira a hangos gondolataim közepette.

Amit aztán meg is kaptam a suliban, nagyjából egész nap. Semelyik órán nem tanultunk ma már, egyedül rajzon kellett volna valami ünnepi hangulatút alkotni, de ezúttal a rajztanár ha nem is szívesen, de elnézte, hogy egész órán a padomra hajtott fejjel alszok. Senki nem volt képes valami eredetivel előállni, így minden órán olyan unásig ismételt karácsonyi filmeket néztünk, mint az Igazából szerelem, a Holiday, a Reszkessetek, betörők! – ha még egyszer meg kell néznem, komolyan nem élem túl –, és valamelyik okos, érett osztálytársam még a Jégvarázst is bedobta. Úgyhogy ha lehet, inkább csak szeretném elfelejteni a mai sulis napot.

Az óráim után a Last Christmastól zsongó fejjel vágtam át az aulán, közben vegyes érzelmekkel nyugtáztam magamban, hogy már csak egyetlen napot kell túlélni a téli szünetig. Amint az aula ablakain keresztül megláttam, hogy havazik, bosszúsan fújtattam egyet, engem aztán nem tudott úgy lázba hozni egy kis hó, mint a többi diákot. Amikor kéne, vagyis karácsonykor úgysem fog esni. Sapkám természetesen nem volt, így a pulcsim kapucniját húztam a fejembe, és már félig kint voltam az épületből, amikor megtorpantam. Nimród pont akkor jött ki a folyosójukról, amikor hátranéztem, és a kijárat melletti padhoz sétálva ledobta a táskáját, majd miután leült, hatalmasat sóhajtott. Ordított róla, hogy valami bántja. Hezitáltam egy darabig, oda is akartam menni, meg nem is, tudtam, hogy amikor a saját problémáimmal sem tudok megbirkózni, akkor nem tanácsos máséba is beleavatkozni, ugyanakkor nagyon szívesen visszafizettem volna már, amikor Nimród a Blue Bird-ben odajött hozzám. Végül megráztam a fejem, és magam sem értve, hogy miért döntöttem így, visszaléptem az épületen belülre.

Nimród, aki egészen odáig nem vett észre, ekkor felkapta a fejét.

– Szia – köszönt. Semmi különöset nem láttam az arcán, se örömöt, se undort, amiért lát. És ez jó. Asszem.

– Helló – biccentettem. – Buszra vársz?

– Nem. Itt maradok a jótékonysági műsor kezdetéig. – Teljesen kiment a fejemből a műsor, bár nem is terveztem, hogy ott maradok megnézni. – Vagyis nem tudom. Lehet, hogy mégis buszra várok – sóhajtott egy újabbat. Zsebre tett kézzel, összeráncolt homlokkal álltam előtte, és igyekeztem értelmezni, amit mond.

– Most akkor mész vagy maradsz? Nem nézed meg a műsort?

– Mondom, hogy nem tudom – vont vállat, ami olyan nagyon fura volt tőle. Egész héten vitte előre a jótékonykodást, ő volt az egyik fő vezető, tudtam, hogy megszállottan rajong az ilyenekért. Több, mint különös lett volna, ha végül hazamegy, mielőtt a műsor elkezdődhetne.

– Mi bajod? – kérdeztem hirtelen.

– Mi? – kapta fel Nimród a fejét elkerekedett szemekkel. Ez alapból furcsa reakció lett volna, ha nem rólam van szó, és nem arról, hogy időtlen idők óta először érdeklődést tanúsítottam egy másik ember és a problémái iránt.

– Azt kérdeztem, mi bajod van neked – emeltem meg a hangom, keménységgel próbáltam leplezni, hogy mennyire zavarban vagyok.

– Jól van már, nem kell kiabálni – hőbörgött, aztán beletúrt kócos hajába, és a szemembe nézett. – Családi dolog.

– Haza kell menned, mert gond van otthon? – találgattam.

– Nem igazán.

– Akkor? – tártam szét a karom. Ügyesnek kellett lennem, hogy ne veszítsem el a türelmem, és ne üvöltsek rá, hogy nyögje már ki, ha bántja valami, mert nem fog örökké érdekelni.

– Szóval az van... – kezdett neki végre – Hogy a papámnak az utóbbi időben nagyon sokszor mellkasi fájdalmai voltak, ma délelőtt például fél órán keresztül rendesen fájt neki. Lehet, hogy a szívéhez van köze, nagyon félünk egy estleges infarktustól, úgyhogy anya hazaérve egyből orvoshoz vitte. A mama is velük ment, apa éppen a dolgozik, a húgom és az öcsém viszont már otthon vannak, egyedül. Tudom, hogy meg vannak ijedve. És mellettük lenne a helyem. Nem itt, a suliban, a jótékonysági műsoron – intett körbe lehangoltan. Nimród olyan szomorúan, bűntudattal mesélte el mindezt, hogy még erőlködni is elfelejtettem az ellen, hogy megsajnáljam, azonnal megtörtént. Annyira készült erre a baromságra... Nem lenne igazságos, ha pont neki kellene kihagynia.

– Megkért anyukád, hogy menj haza vigyázni a tesóidra?

– Nem.

– Apukád?

– Ő sem kért meg.

– A tesóid jelezték, hogy szeretnék, ha velük lennél?

– Nem. De tudom, hogy nagyon örülnének neki, tudod, imádom őket, és ők is engem.

Az utolsó mondatot elengedtem a fülem mellett, és értetlenül foglaltam össze a helyzetet.

– Tehát senki, de senki nem jelezte, hogy haza kéne menned bébicsőszködni a testvéreid felett, a te lelkiismereted valamilyen okból mégis feltámadt, és emiatt ki akarod hagyni a jótékonysági műsort, amit érthetetlen módon annyira vársz.

– Aha – bólintott némi gondolkodás után. – Szerinted? – kérdezett rá a véleményemre.

– Szerintem hülye vagy, ha hazamész – közöltem őszintén, mire rosszallóan nézett rám. – Jó, én ezt nyilván nem érthetem meg, sose volt testvérem, de akkor is így gondolom. Tizennyolc vagy, felnőtt ember, és hiába laksz még itthon, saját életed van. Így is abnormális, hogy mennyi mindent teszel a családodért, legalább akkor ne mondj le önként a dolgokról, amiket szeretsz, amikor abszolút nem szükséges, mivel senki nem kért meg rá. Akarod látni ezt az izét, nem? – intettem a sportcsarnok irányába.

– De, nagyon is – válaszolt lesütött szemmel. Kivételesen magamban tartottam az értetlen véleményem.

– Hát akkor? Semmi kérdés.

– De a tesóim?

– Ahogy mondtad, a tesóid imádnak téged, éppen ezért azt akarnák, hogy jól érezd magad. Száz százalék, hogy meg fogják érteni. Vedd fel a műsort, biztos családi vonás, hogy ez ennyire érdekel titeket, aztán küldd el nekik, az kicsit olyan, mintha ők is itt lennének veled – javasoltam, nos, fogalmam sincs, miért. És amikor szembesültem vele, hogy Nimród milyen döbbentem néz rám, el is bizonytalanodtam. – Vagy tudom is én, mit szoktak ilyenkor csinálni a tesók, én nem...

– Hallod, Laura, ez baromi jó ötlet – szakította félbe a szabadkozásomat Nimród fellelkesülve.

– Öö, igen? – kérdeztem vissza furán.

– Aha – bólogatott, és esküszöm, megláttam a tekintetében valami fiúkra nem igazán jellemző csillogást. Aztán teljesen elkomolyodott, és mélyen a szemembe nézett. – Köszönöm, Laura. Komolyan.

Nem igazán értettem, mit köszönget, de a hálát látva a szemében teljesen zavarba jöttem, így már semmi kedvem nem volt tovább feszegetni a témát. Csak megrántottam a vállam, de azért egy kicsit jó érzés volt, hogy kivételesen én segítettem neki.

– Na és te? Mész haza? – törte meg a csendet. Az arcáról semmit nem lehetett leolvasni, se azt, hogy szeretné, ha maradnék, se azt, hogy szurkol azért, hogy elmenjek. Nem befolyásolt, totálisan az én döntésem volt. És én valamilyen rejtélyes okból ledobtam a táskámat a földre, és nem törődve Nimród döbbent tekintetével tisztes távolságban leültem mellé a padra.

Ott maradtam vele egészen a műsor kezdetéig. Nem igazán akartam magamról beszélni, az elmúlt szűk egy hónapban semmi nem akadt, amiről feszengés nélkül, szívesen nyilatkoztam volna, de az nem volt ellenemre, hogy Nimródot hallgassam. Leginkább a családjáról mesélt, az hatéves húgáról, és a nyolcéves öccséről, akiket őszintén imád, de amióta ismerem, először panaszkodni is hallottam. Mégpedig arra, hogy bármennyire fontos neki a családja, néha végtelenül elege van belőlük. Sosem volt baja azzal, hogy a szülei a kevés pénz, kevés idő miatt sok feladatot osztottak rá, de az már inkább jólesett volna neki, ha ezek elvégzéséért kap egy-két jó szót. Szeretik a szülei, de a nagy rohanásba belefeledkezve magáról Nimródról is megfeledkeznek, és természetesnek veszik, hogy Nimród megcsinál olyan dolgokat is, amik nem lennének természetesek. Néha csak ott akarja hagyni az egészet, és pihenni egy kicsit.

Nem tudom, miért érdekel ez engem. Őszintén nem tudom, de jólesett a sajátjaim után más problémáival foglalkozni, még ha nem is tettem sokkal többet annál, hogy meghallgattam.

Ha már megvártam, részt vettem a sportcsarnokban tartott jótékonysági műsoron is. Úgysem tudtam volna otthon semmi érdemlegeset csinálni, az meg nem fáj nekem, ha másnak jobb lesz. Nem fáj nekem, hogy az a szívbeteg lány végre esélyt kap a műtétre, amihez a suli megmozdulásából befolyik egy jelentős összeg.

Mondjuk ásítozva néztem végig az egészet, az énekkarnál kifejezetten szenvedtem, ezek az egyházi énekek igen távol állnak az én világomtól. De minden alkalommal, amikor túlságosan elpunnyadtam volna, vetettem egy pillantást a mellettem ülő Nimródra, és látva, hogy buzgón, mosolyogva kameráz, azonnal rám jött a röhöghetnék. Ahogy sejtettem, körülöttünk sok-sok szülő ült még, akik meghatottan nézték végig a produkciókat, és Nimródhoz hasonlóan sokat fotóztak, illetve a csemetéjük szereplését látva ujjongtak, tapsoltak, füttyögtek, a suliból pedig csak elvétve akadt egy-egy diák. De azért még ez is több volt, mint amire számítottam.

– Hát... – kezdte Nimród, amikor a suli előtt készültünk elválni egymástól. – Ma megleptél. Nagyon.

– Magamat is, hidd el – mondtam őszintén, a földet kémlelve. Már besötétedett, a hó pedig rendesen elkezdett esni, de hiába, sejteni lehetett, hogy a plusz fok miatt másnapra el fog olvadni. A pulóverem kapucnija egy pillanat alatt átázott a ráhulló pelyhektől, így elég sietős lett volna mennem.

– De örülök neki – fűzte hozzá, majd rövid csendet követően folytatta. – Nem felejtettem el, hogy otthagytál, de amit ma csináltál, az nagyon rendes volt tőled. Régóta nem simította ki ennyire senki a családommal kapcsolatos aggályaimat.

Megint csak bólintani tudtam, és zavartan néztem fel a szemébe. Neki volt sapkája, göndör haja két oldalt kilógott belőle, a világosbarna hajszálain ezüstösen ültek meg a hópelyhek.

– Megérdemled – köszörültem meg a torkom. – Megérdemled a segítséget.

– Hát, azt te is megérdemelnéd, Laura. Csak remélni tudom, hogy te is rájössz erre.

Mivel erre nem volt megfelelő válaszom, csak megjegyeztem, hogy ideje lenne menni. Nimród is egyetértett, kifürkészhetetlen tekintettel intett egyet, és engem hátrahagyva elindult a buszmegállóhoz.

Én pedig sietve, ahidegben vacogva, és folyamatosan agyalva sétáltam haza.