Csak az idei évben jöttem rá, hogy mennyire borzalmasan utálom a karácsonyt. Eddig nem volt vele semmi bajom, de idén egyszerűen megőrjít ez a cukormázas boldogság, ami megszállta a sulit, meg amúgy az egész világot, agybajt kapok az agyonjátszott karácsonyi zenéktől, a tűrőképességem morzsáról morzsára fogy minden egyes alkalommal, amikor meglátok egy újabb fényfüzért, illetve girlandot, és nem hiszem, hogy kibírom-e, ha még egy karácsonyi filmet végignézetnek velünk az iskolában.

Az időjárás elég hirtelen igazodott az évszakok változásához, a novemberi ködös, szeles időt egyszer csak felváltották a reggeli fagyok, egy szempillantás alatt tél lett. December második hetében még hóesés is volt, ami manapság igazán ritkaságszámba megy. Ha nem bolondult volna meg az egész diáksereg ettől a kis hótól, és nem fújták volna fel sokkal nagyobbra a dolgot, mint amilyen valójában volt, akkor akár még nekem is tetszett volna. Nem szeretem, amikor süt a nap, jobb ez a hideg, zord idő, ami mellesleg tökéletesen illeszkedik a hangulatomhoz.

Az elmúlt időben igyekeztem világossá tenni a világ számára, hogy nem kérek belőle. Felhúztam a rolót, az iskolában még az addigiaknál is jobban kivontam magam a közös munkából, ez pedig természetesen végtelenül kiakasztotta a tanáraimat. De olyan szinten nem érdekel, hogy az valami hihetetlen. Nem érdekelnek a jegyeim, az se, ha évet kell ismételnem, felőlem akár az iskolából is rúgjanak ki, én járok a legjobban. És nem érdekelnek az emberek sem, már egyáltalán nem zavar, ha lúzer módjára egyedül kell üldögélnem a tantermünkben, sőt, én magam zavarok el mindenkit a közelemből. A kivívott tisztelet áldása, hogy elég egy fenyegető szót szólni, és már szaladnak is el, hogy ne okozzanak bajt.

Felerősödött az érzésem, hogy sehol sem jó. Ugyanúgy, ahogy eddig, ha suliban voltam, azon rimánkodtam, hogy hadd menjek már végre haza, ha otthon voltam, azt kívántam, bárcsak ne abban a lakásban lennék. Csak mindez most egy kicsit durvább méreteket öltött.

Nem akarok panaszkodni, mert igazából nem segít. De tényleg attól félek már, hogy megőrülök, vagy valami hatalmas meggondolatlanságot követek el.

Viszont a jó az, hogy attól nem kell tartanom, másokat bántani fogok, senki nincs, akit alkalmam lenne megbántani. Apával a helyzet olyan, mint eddig, elviseljük, hogy egy lakásban kell élnünk, mert nem tudunk mást csinálni, a nagyi idegesítőbb, mint valaha, a segítsége nem segítség nekem, csak nyűg, az iskolában nem szólok senkihez, a fülhallgató állandóan a fülemben van. Kevinnel egy darabig még írogattunk Messengeren, de azután, hogy folyamatosan lemondtam a péntek esti Blue Bird-öket, és világossá vált számára, hogy egyszerűen nincs a személyéhez kedvem, megszakadt köztünk a kommunikáció. Nem, tényleg nem akartam a Blue Bird-be menni. Borsózik a hátam a gondolattól, hogy újra Atesz becsmérlő tekintete elé kerüljek, és rémálmaim vannak arról, hogy újra meg újra porig aláz. Ezt a közeljövőben, sőt igazából soha többet nem kívánom átélni, így inkább tengődöm itthon esténként a sötétben, a csendben, ami egy idő után képes az őrületbe kergetni. Ilyenkor jönnek a gondolatok, amik nagyon veszélyesek tudnak lenni, főleg ha senki nem tereli el őket a hülyeségeivel. Igen, most Nimródra gondoltam.

Nem voltunk mi soha közeli kapcsolatban egymással, ez így utólag világos. Viszont éppen elég, hogy pont annyit jelentett, amit ha elveszítek, megérzem a hiányát. Ő volt az ígéret arra, hogy egyszer a pokolnak is vége lesz, amibe májusban belekerültem, és ő volt a megcáfolója is annak a véleménynek, ami az utóbbi hónapokban kialakult bennem az emberekről: Elhitette, hogy nem mindig van hátsó szándék, hogy van, amikor tényleg csak segíteni akarnak, hogy amikor kedves dolgokat tesznek, azokat azért teszik, mert egyszerűen kedvesek.

De igazából nem érdemes már ezt boncolgatni, Nimród olyan hirtelen kikerült a szánalmas életemből, amilyen hirtelen belefolyt. És az sem segít, hogy mindez saját hibámból történt.

Az idei évben a mi sulink is kivette a részét a decemberi ünnepekkor a világra telepedő, „jaj, de rendes vagyok, mindenkit szeretek" mániából, ugyanis valaki okos kitalálta, hogy az utolsó előtti tanítási napon rendezzünk jótékonysági műsort. Nem vagyunk színvonalas iskola, így nem kell sokra gondolni, csupán egy a tornateremben megrendezett másfél órás műsorra, ahol a diákjaink lépnek fel különböző dolgokkal, az összeggel meg, ami a belépők árából jön össze, az egyik tizenegyedikes lány szívbeteg húgának műtétéhez járulunk hozzá. Oké, tök szép dolog, meg minden, de én szánalmasnak tartom, hogy mindig csak decemberben jófejek az emberek. Ennél még mindig jobb, kevésbé mesterkélt az, amit én csinálok, vagyis hogy sosem vagyok jófej. Meg aztán a jótékony megmozdulás sikerességével kapcsolatban is vannak kételyeim. Tuti az lesz, hogy nem kötelező program lévén az összes diák szaladni fog a téli szünet karjaiba, és az egész tesiterem full üres lesz, csak néhány büszke, túlbuzgó szülő fogja a könnyeit törölgetni a lelátó első soraiban.

Ebből az egészből azt akartam kihozni, hogy a pénteki műsor miatt a tornaterem díszítés és berendezés alatt állt, így egyik osztály sem tarthatta ott a tesióráját. Nem mondom, hogy ha rendelkezésünkre állt volna a terem, akkor beállok a többiek közé, de az, hogy a hideg aulában kellett volna összevissza ugrabugrálnunk, meg lépcsőkön futkosni, kifejezetten a nullára csökkentette a tesizésem esélyét.

Az osztálytermünket tűztem ki menedékül, így amikor oda tartva az első emeleti folyosón sétálgattam, nem várt társaságba botlottam. Akartam, de nem igazán sikerült láthatatlanná válni, így az ofő természetesen rákérdezett, hogy miért vagyok éppen ott, ahol. Eljátszottam a gondolattal, hogy akár hazudhatnám neki, hogy mosdóba megyek, de egyrészt a fülemben volt a fülhallgatóm, ami alapból fura lett volna, konkrétan üvöltött rólam, hogy lógok óráról, másrészt tökéletesen hidegen hagyott, hogy lebukok előtte. Mostanában semmi sem érdekel.

– Nem tudom – vontam végül vállat, mire az ofő meglepetésében felvonta a szemöldökeit. – Ha akarja, lekísérhet a földszintre, ahol a többiek szelik az aulát nyusziugrásokban. Ettől még nem fogok nyúllá vedleni, és nem szállok be az órai munkába.

Nem tudom, hogy az ofőt az őszinteségem döbbentette-e meg, vagy valami más miatt, de elfelejtett fennakadni a szavaimon. Vagy ha meg is tette, nem mondta ki hangosan. Helyette inkább egy mosoly futott végig az arcán, amiről már az elején tudnom kellett volna, hogy rosszat jelent.

– Sokkal jobb feladatom van számodra, mint a nyusziugrások. El kellene a segítőkéz a tornateremben – közölte lelkesen, nekem pedig nagyon ügyesnek kellett lennem, hogy ne nyögjek fel hangosan. – Sehol sem áll még a díszítés, és röstellem, hogy eddig senkit nem küldtem még az osztályomból segédkezni.

– Ezért igazán ne röstellje magát – vetettem közbe dühösen, amin az ofő remekül mulatott. – Nem akarok útban lenni. Biztos segítenek ott elegen.

– Hidd el, mindenkinek örülnek, biztos, hogy nem lennél útban – biztosított róla. – Még ötöst is kaphatsz a rajztanárnőtől a díszítésért.

– Így már ki nem hagynám – morogtam, már bántam, hogy nem dobtam be az elején a „mosdóba megyek" dolgot. És ekkor még nem is voltam tisztában a díszítés összes negatív következményével.

Mivel mást nem tehettem, puffogva elindultam az ofő után, aki ragaszkodott hozzá, hogy átkísérjen a tesiterembe, hiába győzködtem, hogy nem tévednék el azon a húsz méteren. Azt mondta, meg van róla győződve, hogy ez a húsz méter is elég ahhoz, hogy a végén ne a tesiteremben kössek ki.

A célhelyszínre megérkezve egy pillanat alatt biztos lettem benne, hogy bárhol máshol szívesebben lennék, mint itt. Karácsony, rohanás, parancsolgatás, káosz. Rögtön az ajtó mellett egy földön ülő csoportba botlottam, akik kiterített A/3-as lapokra rajzolgattak valamit, ha jól láttam, a jótékonysági műsort hirdető plakát volt. (Már akkor sem értettem, miért csak nekem esik le, hogy a huszonegyedik században vagyunk, és a plakátok számítógépen is megtervezhetők, aztán nyomtatóval sokszorosíthatók.) A tornaterem közepén közvetlenül egymás mellett állt egy csellós lány, és egy hegedülő fiú, és mivel az előadásuk nem egymáshoz tartozott, eleve nagy káoszt csináltak, és akkor még nem is említettem az alig pár méterre tőlük szenvedő kilencedikes párost, akik a hangzavar közepette közös versmondással próbálkoztak. A bordásfalakon nem egy diák ácsorgott, aki a girlandok, illetve fényfüzérek felrögzítésével foglalkozott, a tesiterem ajtóit is kezelésbe vették, a biosztanárnő meg – fogalmam sincs, hogy került oda – a lelátó első sorában azon veszekedett egy sráccal, hogy kezdjen már valamit az ablakokkal, ugyanis állítása szerint a nap pont a közönség szemébe fog sütni. Egy nagyon unatkozó diák valamikor benyomhatta folyamatos lejátszáson a Jingle Bells-t, azonban senkinek sem maradt elég türelme ahhoz, hogy lekapcsoltassa vele.

Miután az ofő rám parancsolt, hogy vegyem ki a fülemből a fülhallgatót, magamra hagyott a döbbenetemmel és karácsonyiszonyommal. Nem is tudom, meddig ácsorogtam volna még ott mozdulatlanul, ha a rajztanárnő nem jön oda hozzám kitárt karokkal.

– Laura, a legjobbkor jöttél! – fogadott, és bár a mosolya picit kezdett az eszelősbe áthajlani, nem hiszem, hogy valaha is örült meg nekem ennyire egy tanár. – Amint látod, nem vagyunk tökéletesen urai a helyzetnek, ráadásul a holnapi nap folyamán a végére kell érnünk a díszítésnek, csütörtökön már műsor – mesélte, majd mintha kicsit megijedt volna attól, hogy ennyi szót elpocsékolt munka helyett, összecsapta a két tenyerét, és egy diktátor határozottságával kiosztotta rám a feladatot. Néhány produkciónál a fellépőknek szükségük lesz tájékozódási pontokra, ezeknek a padlóra ragasztásából kellett kivennem a részem. A tanárnő egy háromfős csoportra mutatott, én meg unottan rájuk néztem. Aztán megfagyott az ereimben a vér, éppen azzal egy időben, hogy a tanárnő ezt mondta: – A továbbiakról majd Nimród tájékoztat, ő tisztában van mindennel.

Mivel egyáltalán nem voltunk messze egymástól, az említett a nevét hallva felemelte a fejét. Az utóbbi szűk egy hónapban teljes mértékben elkerültük egymást, ha véletlenül meg is láttam a suliban, ő akkor sem nézett rám. Most viszont találkozott a tekintetünk, és olyan volt, mint az áramütés. Nem tudnám megmondani, hogy mit láttam a szemében, de nagy érzelmi töltetet, az biztos, és ezt éreztem én is. Mintha minden érzelem, ami a balhénk óta felhalmozódott bennem, most akarná áttörni a gátat. Haragudtam és bűntudatom volt, szomorú voltam és megbántam dolgokat, vissza akartam pörgetni az időt, de nem oda, ahol Nimróddal még jóban voltunk, hanem oda, ahol még meg sem ismertem. A közelmúlt érzéketlensége, érdektelensége után valósággal letaglózott ez a sok minden, mintha hirtelen egy álomból rántottak volna ki. Egy borzasztó, szürke rémálomból, a baj csak az, hogy a valóság sem volt ennél kellemesebb.

Maximum egy vagy két másodpercig tarthatott a szemkontaktus, Nimród tekintete ekkor kifürkészhetetlenné vált, és ugyanolyan hidegnek tűnt, mint amikor az aulában tisztázta, hogy nem kér többet belőlem. A külvilág egyáltalán nem is vett észre semmit ebből a közös pillanatunkból, maximum a rajztanárnő, akinek már az ilyen rövid semmittevéssel is baja van, így konkrétan odalökdösött Nimródhoz, meg a másik két fiúhoz, akik gondolom szintén végzősök.

– Hoztam egy kis utánpótlást, Nimród, kérlek, mutasd meg neki, mi a feladata. Márk, Patrik, gyertek, rátok most máshol van szükségem! – rendelkezett a tanárnő, és mire egyet pislantottam, kettesben maradtam Nimróddal a felfordult tornaterem közepén.

Nem nézett rám. Én se néztem rá. Nem tudtam, mi következik, és ő se tudta. Talán percek is eltelhettek, amíg kukán álltunk egymással szemben, és a köztünk lévő csendet az idióta Jingle Bells töltötte ki.

Aztán Nimród átlendült a holtponton, és végre beszélni kezdett, elmondta ugyanazt, amit a tanárnő, vagyis, hogy miért kellenek a szigszalagcsíkok, aztán arra is rátért, hogy hova kell felragasztanom őket. Miközben magyarázott, akaratlanul is eszembe jutott a korrepetálás, amit tartott nekem németből, hogy mennyire komolyan vette a feladatát, és minden idegszálával rám összpontosított, hogy megértsem a tananyagot. Ez elég éles ellentétben állt a mai viselkedésével, amiről sütött, hogy mennyire utál, ha néha rám is nézett, olyan gyilkos módon tette, amit még én, a szempárbajok királynője sem tudtam állni.

Elég kínos volt egyébként, én folyamatosan a földön térdeltem, és a helymeghatározásokat követve ragasztgattam a csíkokat, aztán a következőnél arrébb szenvedtem kicsit magam, miközben Nimród végig mellettem állt. Ha más akarja ezt végigcsináltatni velem, biztos, hogy nem hagyom magam megalázni.

Azonban mivel csak két kezem van, egyre többször okozott gondot, hogy levágjam a tekercsről a kihúzott szigszalagcsíkot, így amikor már vagy fél perce szenvedtem ezzel, Nimród váratlanul megszánt. Letérdelt mellém, mire döbbenten néztem fel, de mintha észre sem venné, türelmetlen mozdulatokkal levágta nekem a csíkot. Aztán a következőt is. Ekkor már nem bírtam tovább, és a döbbenetemből is felocsúdtam, így muszáj volt megtörnöm a csöndet.

– A tanárnő azt mondta, mindennel tisztában vagy. Ennyire kiveszed a részed ebből a baromságból? – Nimród úgy nézett rám, mintha nem lennék normális, amiért megszólítottam, de azért válaszolt.

– Nekem nem baromság. Mindig támogattam a jótékonykodást, most is jöttem már az elején. Ha már olyan béna vagyok, hogy nem értek semmihez, így a műsorhoz nem tudok hozzátenni, legalább a díszítésből kiveszem a részem.

Valószínűleg ő az egyedüli ember a földkerekségen, aki elő tud csalni belőlem egy kis bűntudatot. Ugyanis tagadhatatlanul elszégyelltem magam egy kicsit, amiért mindig ennyire lenéztem ezt a megmozdulást, míg Nimród minden erejével támogatja.

– Igazad van – ismertem be halkan. Éreztem magamon a tekintetét, de ezúttal én nem voltam hajlandó ránézni. Közben végeztünk a szalagozással, azonban egyikünk sem állt fel a földről. – Megoldódott a gond a családoddal? – szaladt ki belőlem a kérdés. Nem szándékos volt, de aztán rájöttem, hogy jobb ez így, tényleg tudni akartam.

– Aha – válaszolta furán, éreztem, hogy egyre inkább nem tudja hova tenni a helyzetet, mégsem szállt ki belőle. – De gondok mindig vannak.

– Például?

Abból, ahogy idegesen összeszorította a száját, tudtam, hogy kezdek túl messzire menni.

– Pénz. Mindig azzal van baj. Sok a gyerek, drága a nagyszülők egészségi állapotának kezelése, a szülők energiája meg nem végtelen.

Ha pár hónappal korábban hallom ezeket a szavakat, biztos csak röhögök egyet, hogy ez nem probléma. Még így sem igazán tudtam magam a helyébe képzelni, mivel kerek egy darab normális rokoni kapcsolatom van, de elhittem, hogy Nimródnak, egy olyan embernek, akinek ennyire fontos a családja, ez igenis probléma.

– Sajnálom – jegyeztem meg. Nem hangzott túl empatikusnak. Nimród szusszant is egyet a megvetése kifejezéséül, aztán feltápászkodott a földről. – Nimród – szóltam utána, és már megint elkapott a déjá vu-érzés. Ezúttal nem akartam annyira katasztrofális véget, így megremegett kicsit a hangom, amikor azt mondtam: – Nem csak ezt sajnálom. Azt is, amit csináltam. Bocsánat.

Kimondtam hát a bűvös szavakat. Válaszul jó hosszú csendet kaptam, kifürkészhetetlen tekintetet, végül ezt:

– Hagyjuk ezt, oké? Nem számít már – sóhajtotta. Alig hittem a fülemnek, viszont nem kellett volna olyan korán örülni.

– Ez mit jelent?

– Nem azt, hogy úgy teszünk, mintha nem történt volna meg – oltotta ki a parányi reménysugaram lángját. Zavarba jöttem attól, hogy ilyesmiben reménykedtem, és még le is buktatott. – Csak azt mondom, hogy megkímélem magam a felesleges haragtól. De ettől még nagyon is otthagytál, és ezt nem fogom elfelejteni.

Olyan szigorú volt a hangja, ahogy még sosem hallottam beszélni, de tisztában voltam vele, hogy ez is több, mint amennyi járna nekem.

– Csak hadd kérjek valamit – mondtam, mire Nimród szemöldökei felszaladtak.

– Igen?

– Van egy dal. Sanna Nielsentől az Undo. Meghallgatnád?

– Ismerem azt a dalt. De az meglep, hogy te is ismered – válaszolta értetlenül, a zenei ízlésünk különbözőségére utalva.

– Gondoltam, hogy nem lesz új neked, de attól még hallgasd meg. A szövege miatt. – Nem akartam jobban megmagyarázni, már így is teljesen zavarban voltam. Nem tudom, hogy Nimród észrevette-e, valószínű, hogy inkább azzal volt elfoglalva, hogy kitalálja, vajon van-e valamilyen aljasság vagy hátsó szándék a kérésem mögött. Végül vonakodva bólintott.

– Oké.

A gondolataimba merülvenéztem végig, ahogy odasétált a rajztanárnőhöz. Nem éreztem sem sikernek, semkudarcnak a beszélgetésünket, mivel azt sem tudtam, mit akarok, szokás szerintháborúzott egymással az eszem és a szívem. A mai napnak egyértelmű nyertese aszívem, ezt bizonyítja a dalszöveges húzásom is. Fogalmam sincs, mi lesz rá areakciója, már ha egyáltalán megnézi. De azt mondta, megnézi, és ennél nem isremélhetek többet. Úgyhogy nem is remélek.