Valószínűleg még jelentősebb volt az érzelmi megpróbáltatás, amiben tegnap részem volt, mint gondoltam, ugyanis teljesen kifáradva értem haza a buszmegállóból, és este tíz előtt el is aludtam. Nagyon nagy szükségem lehetett már egy kiadós, álomtalan alvásra, és most végre meg is kaptam, olyannyira sikerült kipihennem magam, hogy nem is az ébresztő keltett, hanem magamtól fent voltam már egy kicsivel előtte. Csak lassan engedtem, hogy bekússzon az agyamba minden, ami tegnap történt, nem akartam a kivételesen jó reggelemet egyből elrontani. Bár nem volt annyira okom a félelemre, már nyugodtabban álltam a helyzet előtt, de ez nem jelenti azt, hogy határozottabban is. Adjak apának még egy esélyt vagy sem? Még abban sem voltam biztos, hogy ő szeretné-e, hogy adjak neki, elvégre csak annyit közölt, hogy abbahagyja az ivást, olyat nem mondott, hogy a lányát is újra óhajtja figyelembe venni. Pár percen belül azonban legalább erre választ kaptam.

Miközben kimentem a konyhába, már fel sem figyeltem arra, hogy friss reggeli illata terjeng a lakásban, hiszen a nagyi minden nap csinál nekem rántottát, akkor azonban lecövekeltem, amikor megláttam, hogy ezúttal nem ő áll a tűzhely előtt. Korábban volt, mint ahogy egyébként fel szoktam kelni, így nem az a furcsa, hogy ő még nem volt ott, hanem az, hogy ki volt ott helyette.

Pár másodpercig némán néztem apa háttal álló alakjára, ő nem vett észre engem, mivel halkan jöttem. De a megrökönyödés felülkerekedett rajtam, így mielőtt emlékeztethettem volna magam a némasági fogadalmamra, kibuktak a szavak a számon:

– Te meg mi a francot csinálsz?

Hozzászóltam. Majdnem tizenegy hónap óta először hozzászóltam. Beszéltem az apámhoz azóta, hogy... A temetés napja óta. Hirtelen váratlan hevességgel tolakodott az agyamba annak a napnak az emléke, és elhomályosított minden mást, így azt sem hallhattam, amit apa megfordulva mondott nekem.

A sírás fojtogatta a torkomat, azt hittem meg fogok fulladni. Napok óta az egyetlen érzelmi reakció volt ez, és olyan erővel tört rám, hogy úgy éreztem, szétszaggat. Az anyukámat akartam, és nem hittem el, hogy már nincs, hallani akartam a hangját csak még egyszer, meg akartam érinteni a sok takarítástól megvastagodott ujjait, rimánkodtam, hogy jöjjön haza, és ha akar, veszekedjen velem, még a folyamatos ordítozásunk is jobb volt ennél, mert utána este mindig bejött a szobámba, és miközben én sértődésből azt tettettem, hogy alszom, ő gyengéden megsimította a hajamat, vigyázva, hogy ne ébresszen fel, és azt suttogta nekem, hogy mennyire szeret. És mindezt egyik napról a másikra elvesztettem.

Nagy levegőket vettem, mert ez tűnt az egyetlen módszernek az ellen, hogy elveszítsem az eszem, és kibotorkáltam a konyhába. Tudtam, hogy ott találom aput. Meg akartam ölelni, egész éjjel ölelni akartam, olyan erősen szerettem volna belefúrni az arcom az ingébe, hogy az „apu illaton" kívül semmi mást ne érezzek. Úgy éreztem, ez az egyetlen út, hogy túléljük.

– Apu – szólítottam meg remegő hangon az asztalnál nekem háttal ülő férfit, de nem reagált semmit. Lassan megkerültem az asztalt, és ahogy ránéztem az egyetlen emberre, akitől a vigaszt vártam, és aki ennek ellenére összetörtebb volt, mint én magam, elöntötték a szemem a forró könnyek. Egy üveg vörösbor és egy teli pohár volt előtte, ez utóbbit fogta mindkét kezével, révetegen bámult rá, és abból, amilyen tompa ürességet sugárzott a tekintete, tudtam, hogy meg sem hallotta, hogy szólítottam.

– Apu, jól vagy? – kérdeztem elcsukló hangon, még közelebb érve. Rám se hederített, talán az emlékek voltak olyan hangosak, hogy minden más külső tényezőt elnyomtak? Vagy szimplán a vakító fájdalom? – Ez nagyon fáj – Kibuggyantak a könnyeim, miközben a mellkasomra mutattam, éppen a szívem fölé. Nem tudom, mit vártam, talán azt, hogy erre végre felemelje a fejét, és a karjaiba vonva próbálja orvosolni a lánya összetört szívét, de semmi sem történt. Akár egy szoborhoz is beszélhettem volna, az is pontosan annyi reakciót mutatott volna, mint apu. – Apu, segíts – sírtam el magam úgy igazából, a testem megrázkódott, lélegezni minden addiginál nehezebb volt, de mindez nem érdekelt, csak az, hogy el tudjak érni egy embert, aki elérhetetlen távolságban volt tőlem. – Én ezzel nem tudok megbirkózni, még felfogni sem tudom, nem tudok lélegezni, nem tudok aludni, nem tudok enni, nem tudok érezni, és ez pokoli, kérlek, segíts nekem! Én is segítek neked, együtt túl fogjuk élni, csak engedj be engem, ne zárkózz el, könyörgöm! – kezdtem rimánkodni a bőgéstől csúszkáló hangon. De apa meg sem hallott. Csak nézte azt a borospoharat a kezei között, ami bizonyára nem az első volt, és ha valami leolvasható volt a testbeszédéről, akkor az, hogy semmi mást nem akar, csak azt a pohár alkoholt. Semmit, és senkit, főleg a lányát nem. Olyan erősen markolt a szívembe a fájdalom, hogy legszívesebben felsikoltottam volna. – Kérlek, beszélj hozzám, apu! – zokogtam. – Kérlek, bármit megteszek, csak ne zárkózz el előlem, nem akarlak téged is elveszíteni! Apa, apa, nem hallasz? Nézz rám, én még itt vagyok, a lányod vagyok, és szükségem van rád. Szeretlek, apu! KÉRLEK, MONDJ MÁR VALAMIT! – ordítottam torkom szakadtából, de mindhiába. A hangerő sem volt képes áthidalni az áthidalhatatlant. Percekig, talán órákig csak néztem az apukámat, amint nézi a bort, kiabáltam, amíg el nem ment az összes hangom, zokogtam, amíg el nem fogyott az összes levegőm, és észre sem vettem, hogy vége lett. Sokkal később tértem magamhoz a konyhapadlón fekve, elveszthettem az eszméletem. Körülnéztem a hideg kövön felülve, de apa már nem volt ott. Fizikai, és átvitt értelemben sem. Nem vitt be a szobámba, hogy az ágyamra fektessen, hozzám sem ért, csak otthagyott a földön, lemondott rólam. Akkor realizálódott bennem, hogy egyedül maradtam.

Apa aggódó arca bekúszott a látóterembe, és arra eszméltem fel, hogy azt kérdezgeti, jól vagyok-e. Pont fordítva, mint a lelki szemeim előtt pergő emlékben, amikor én kérdezgettem őt. Meg akart érinteni, de egyből elhúzódtam, sőt, arrébb iszkoltam, nem akartam, hogy hozzám érjen.

– Mondd meg, hogyan segítsek – kérte tehetetlenül az elzárkózó reakciómat látva. Sehogy nem segíthetett volna, ő biztosan nem. Meg voltam rémülve, és a jelenben is hirtelen nagyon nehézzé vált a légzés, a konyha feszült csendjét a szenvedős, fulladós lélegzetvételeim törték meg.

Így talált ránk a nagyi, én zihálva álltam a konyha egyik sarkában, menekülésre készen, apu pedig felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen valahogy.

– Ti meg mit csináltok? Laura, mi a baj? – szegezte nekem a kérdést szigorúan, hirtelen sehol nem láttam benne azt a szórakozott, kedélyes nagymamát, aki Nimróddal szokott szívatni. Odasietett hozzám, de közben olyan jéghideg pillantást vetett a fiára, hogy attól bárki elbujdosott volna.

Visszamentem a szobámba, a nagyi persze a nyomomban volt, és az ágyra leülve átöleltem a lábaimat. Arra az időre, amíg le nem csillapodott a légzésem, abbahagyta a kérdezősködést, de szigorúan csak arra az időre.

– Bántott téged? – kérdezte olyan keményen, hogy tudtam, nem tágít, amíg választ nem kap. Magam elé bámulva megráztam a fejem. – Akkor? Laura, nem vagyok hajlandó annyiban hagyni, mivel egyedül élsz egy lakásban vele, ha kiderül, hogy bármilyen módon ártott neked, akkor...

– Nem, nem ártott – szakítottam félbe, mielőtt még gondolatban elköltöztetett volna magához. – Legalábbis a szó szoros értelmében nem.

– Ezt mégis hogy kell érteni? Laura, muszáj lesz elmondanod, hogy mi történt.

– Nem, nem muszáj. Ha tudni akarod, apát kell megkérdezned – suttogtam továbbra is a lábaimat karolva. A nagyi még üldögélt mellettem egy darabig, szinte tapintható volt a makacssága, de nem nagyobb az enyémnél, így végül felállt, és kiment a szobából.

Miután egyedül maradtam, itt volt az ideje, hogy magamba nézzek. Az, ahogyan erre az emlékre reagáltam, bebizonyította, hogy Nimródnak van igaza, bebizonyította, hogy nem a harag az egyetlen érzés, amit apa iránt táplálok. Ott van a fájdalom is, ami a mai napig ugyanolyan kínzó, és ez nem lehet véletlen. Még mindig fáj, azaz még mindig törődöm.

Gondolatmenetemet a kintről beszűrődő hangok szakították félbe, így minden további nélkül hallgatózni kezdtem. Lehetne mondani, hogy nem volt helyes, mert a beszélgetés nem rám tartozott, de valójában nagyon is, mivel rólam volt szó, az én életemről. Becsukták a konyhaajtót, de egyikük sem gondolhatta komolyan, hogy ennyivel távol tarthatnak a vitájuktól, az ajtóhoz közel hajolva hegyeztem a fülem.

– Azt hittem, támogatni fogod – hallottam tompán apa értetlen hangját. A nagyié azonban annál élesebben csengett.

– Mit, azt, hogy újból kész vagy összetörni a lányod szívét?!

– Nem fogom összetörni a szívét. Éppen hogy össze akarom forrasztani.

– Ezek csak a te elrugaszkodott vágyaid, de a realitás teljesen mást mond! Tíz, azaz tíz hónapon keresztül semmirekellő életmódot éltél, éjt nappallá téve vedeltél, és most komolyan azt hiszed, hogy bármiféle segítség nélkül, önerőből egy kortyot sem fogsz már inni? Hiába akarsz te erős lenni, nem vagy az. Gondolj csak arra, mi történt veled májusban!

– Nem kell folyton emlékeztetned rá. – Nem tudtam eldönteni, pontosan mi érezhető apán, de olyasmi volt, mint a szégyenérzet, és talán fájdalom is.

– De igen, kell, ha te már elfelejtetted. Laura viszont garantáltan nem fogja elfelejteni...

– Anya, én komolyan nem értem, mi a problémád! – csattant fel váratlanul apa. – Laurát összetörte az, amit tettem, ezt belátom, de éppen ezért én lennék az, aki segíteni tudna rajta. Jóvá teszem, megváltozok, olyan lesz minden, mint régen!

– Az a lány – mondta a nagyi hangosan, minden egyes szót kihangsúlyozva. – Több megpróbáltatást kiállt és több fájdalmat elviselt már, mint a felnőttek többsége. Van fogalmad a hegekről, amik a karjain vannak? Jelentős részed volt bennük, és ő ennek ellenére még mindig kétségbeesetten szeret téged. Ha te mondasz neki egy olyat, hogy abbahagyod az ivást, ha közlöd vele, hogy megváltozol, ő vakon el fogja hinni, mivel ennyire nagyon szüksége van rád még mindig! El tudod te képzelni, hogy mekkora csapás lenne neki, ha kudarcot vallanál, ha újból csalódnia kellene benned, ha a szeme láttára omlana össze valami, amiben annyira hitt? Megértem, hogy nagyon nehéz volt neked május után, de Laurának még kétszer nehezebb, mert őt nem egy, hanem két ember hagyta akkor magára. Úgyhogy nagyon kérlek, ne hitegesd, amikor semmi biztosat nem tudsz. Ne bántsd többet ezt a kislányt, hagyd, hogy hozzám költözzön, és szállj ki az életéből, ha egyszer lemondtál róla.

– Én nem mondtam le róla! – bizonygatta apa, én pedig lesütöttem a szemem. Dehogynem. – Egy időre igen, de akkor túlságosan elgyengültem, most viszont jól vagyok, már egy hónapja szoktatom le magam az alkoholról, és kész vagyok végleg elengedni. Lauráért. Anya, én szeretem a lányomat!

Nem tudom, hogy normális volt-e, hogy ennyire fájt, de ezek a szavak mint tőrök szúrtak a szívembe. Hát persze, hogy azonnal elhiszem neki, ha azt mondja, hogy megváltozik, hiszen borzalmasan hiányzik az apukám. Eddig nem volt értelme bevallani, mert csak keserűséget szült volna, most azonban szülhet valami mást is, végre valami igazán jót, ha megtartja a szavát, és befejezi az ivást.

A nagyi még harcolt vele tovább, apa pedig védekezett, de visszamentem a szobámba, mert már megkaptam, amit hallani akartam: Apa tényleg komolyan gondolja, amit mond.

Miközben készülődtem a suliba, elgondolkodtam rajta, hogy milyen jól is indult a nap, és milyen hirtelen váltott át valami nem jóba. Kínosan konstatáltam, hogy ismét állandó utasává váltam a jól megszokott hullámvasútnak.

Mire újból kimentem a szobámból, apát már nem találtam kint, ellenben a nagyi az előszobában várakozott, láthatóan rám. Mintha észre sem vettem volna, felkaptam a bőrdzsekimet, belebújtam a cipőmbe, és már nyitottam is a bejárati ajtót, a nagyi pedig kissé megilletődve követett a lépcsőházba. Nem volt túl tapintatos tőlem, de olyan tempóval szedtem a lépcsőket, ami egy idős embertől nem igazán elvárható.

– Laura, beszélhetnénk egy percre? – próbálkozott mögöttem haladva, de meg sem várta a válaszomat, csak belekezdett a mondandójába. – Nem akarom, hogy úgy érezd, bármivel is tartozol az apádnak, és szeretném, hogy tudd, hogy...

– Ne, fejezd be – szóltam rá határozottan. – Nem akarom, hogy győzködj, hogy telebeszéld a fejemet, ezt nekem kell eldöntenem, egyedül.

– De hát láttad, hogy milyen hatással volt rád ma reggel! – ellenkezett, én pedig bólintottam.

– Nem csak láttam, minden porcikámban éreztem is. És ez volt az, ami miatt elgondolkodtam, talán adhatnék neki még egy esélyt.

– De ennek nincs értelme! Drágám, csak hallgasd végig, amit mondani sze... – kezdte lágy hangon, de nem hagytam, hogy végigmondja.

– Nem, nagyi, tudom, hogy szeretsz, és jót akarsz, de ebbe nem lehet beleszólásod. Így is hónapok óta rajta tartod a kezed az életemen, legalább ez lehessen a saját, önálló döntésem!

Amint az első emeletre érkeztem, éreztem, hogy a nagyi nem követ már, tudtam azt is, hogy megbántottam. De nem álltam meg, mentem tovább a földszintre, és zakatoló gondolatokkal kilöktem a lépcsőház ajtaját. Nem is szóltam semmit Nimródhoz, csak átöleltem némán, megkapaszkodtam benne mind fizikailag, mind lelkileg.

– Minden rendben? – dörmögte a hátamat simogatva.

– Persze – sóhajtottam, elhúzódtam tőle, és egymást átkarolva indultunk a suliba.

– Apukád? Történt valami?

– Nem, vagyis... Csinált reggelit. A nagyi veszekedett vele, és apa azt mondta, hogy szeret. Eszembe jutott egy emlék – soroltam különösebb összefüggés nélkül. – Hagyjuk. Most inkább nem beszélnék róla.

Nimród természetesen elfogadta, és azután nagyon rendes módon igyekezett elvonni erről a gondolataimat, de hiába nevettem vagy beszéltem másról, végig ott motoszkált a fejemben a reggel.

Ez egész napra így maradt, még annyira sem tudtam figyelni az órákon, mint általában, újból és újból lejátszottam gondolatban a nagyi és apa beszélgetését, különösem azt a részt, ahol azt mondja, a lányáért kész megváltozni, mivel szereti őt, szeret engem. De aztán folyton bevillant az a borzalmas májusi emlék is, amikor a hideg konyhapadlón tértem magamhoz kisírt szemekkel, és apa sehol sem volt. Ő akkor lemondott rólam, és nem lehetek benne biztos, hogy még egyszer nem fogja megtenni. A nagyinak igaza van, annyira könnyű lenne hinnem apának, olyan jó lenne adni neki még egy esélyt, de rettegek attól, hogy ezt is elszúrja. Úgy még sokkal nehezebb elveszíteni valamit, hogy bár sosem volt a tiéd, vakon hittél benne, hogy az lesz, és mielőtt az lehetne, rosszra fordulnak a dolgok.

A szünetek még rosszabbak voltak, mint az órák, akkor ugyanis nem merülhettem a gondolataimba, nem foglalkozhattam csak magammal, szóba kellett állnom a többiekkel, olyanokról beszélgetnem, amikhez semmi kedvem. Persze megtettem, de talán soha nem volt még ilyen szürreális. Mintha nem is én beszéltem volna olyan semmitmondó témákról, mint hogy ki mit rakott ki melyik közösségi oldalra, hiszen én közben végig az „Adni második esélyt vagy sem?" kérdésen kattogtam. A válaszig viszont nem jutottam el aznap estig.

Amikor rajzolás közben egyre jobban éreztem a konyhából áradó kajaillatot, nem mondom, hogy nem lepődtem meg, de már felkészültebb voltam. Értetlenül meredtem magam elé, és próbáltam elfogadni a tényt, hogy apa rákapott a sütés-főzésre.

Tisztában voltam vele, hogy most könnyen választ kaphatok a kérdésemre, így összeszedtem a bátorságom, és kilopakodtam a konyhába, bár megtartottam a távolságot apától, összefont karokkal támaszkodtam az ajtókeretnek.

– Szia, észre sem vettelek – szólított meg kissé meglepetten, amikor hátrafordult. Halványan elmosolyodott, ahogy rám nézett, és ez egyértelműen megmozdított bennem valamit. Ott állt és sütögetett valami rakott zöldséges cuccot, ami már messziről sem volt túl étvágygerjesztő látvány, mégsem volt rossz illata, ha engedtem, hogy megfeledkezzek bizonyos dolgokról, tényleg olyan érzés volt, mintha a régi apát látnám magammal szemben. És hogy én titkon mennyire vártam ezt... – Láttam, hogy kevés kaja van – intett a hűtő felé, mikor megbizonyosodott róla, hogy nem fogok válaszolni –, és gondoltam összedobok valamit.

– Nem is tudsz sütni – szólaltam meg halkan, és álltam a meglepett tekintetét.

– Az igaz. De próbálkozom.

– Nem tartozol nekem semmivel – mondtam hirtelen, ugyanazt, amit a nagyi mondott nekem reggel. Apa értetlenül nézett rám. – Független ember vagy, aki szabad döntéseket hozhat. Hoztál egy döntést, amit nem kell megváltoztatnod bűntudatból. Megtanultam gondoskodni magamról, és itt a nagyi is, nem tudom, hogy mi ösztönzött hirtelen téged, de nem kell ezt csinálnod. Élheted a saját életed, engem nem zavar.

– Laura – sóhajtotta gondterhelten, és látszott, hogy rengeteg mindent mondana, de nem tudja, hogy kezdjen hozzá. Annyira dobogott a szívem, hogy még a fejemben is éreztem, ahogy lüktet. – Nem a saját életemet akarom élni, hanem a veled közöset.

– Erről tavaly egész más elképzelésed volt – vágtam rá csípősen. Nagyon kettős érzések voltak bennem, haragudtam, de meg akartam bocsátani, távolságot akartam tartani, de minden vágyam volt, hogy közeledjek, nevetségesnek gondoltam ugyanazt, amiben reménykedtem is.

– Tudom, hogy végzeteset hibáztam – szegte le a fejét. – Hatalmas törés lehetett neked, hogy nem csak anyád, hanem még én is...

– Igen, az volt, hatalmas törés – szakítottam félbe mélyen a szemébe nézve. – Amiről nem fogunk itt és most beszélni.

– Megértettem – biccentett beletörődőn. Rövid csendet követően aztán elszántan nézett újra rám. – Kérlek, hagyd, hogy megpróbáljam helyrehozni.

– Ezt soha nem fogod tudni.

– Akkor csak jóvá tenni. Én is tudom, hogy nem lehet minden olyan, mint régen, de legalább annál lehessen jobb, mint amilyen most. Neked semmit nem kell tenned, csak annyit, hogy nem zárkózol el.

– Mintha te nem tetted volna meg... – szaladt ki a számon, és apa szemében fájdalom villant, de nem is törődött vele.

– Igazad van, én nem hallgattam rád, amikor te kérted ezt tőlem, de a mai napig bánom. Csak hagyd, hogy bebizonyítsam, meg tudok változni! – könyörgött, mert igen, ez már könyörgés volt. – Nincs jogom kérni tőled semmit, tudom jól, de mégis... Arra kérlek, hogy adj még egy esélyt.

A kérdés, ami egész nap nem hagyott békén, most még hangosabban kattogott az agyamban. Néztem apa megbánással és reménnyel teli szemeit, amelyek már sokkal kevésbé voltak bevérezve, mint korábban. Hogy hiba volt-e, gyengeség volt-e részemről, azt még nem tudom, de ekkor teljesen egyértelműen megválaszoltam magamnak a kérdést.

– Könyörgöm, ne kelljen csalódnom – mondtam a lehető legérzelemmentesebb hangon, ami igen nagy teljesítmény volt, mert valóságos érzelmi háború tombolt bennem. Legszívesebben sírtam volna a reménytől, hogy minden jóra fordul, és a rettegéstől, hogy minden összeomlik. – Egyébként oda fog égni, ha lassan nem veszed ki – intettem a sütő felé, és visszamentem a szobámba. Mielőtt megfordultam, még éppen elkaptam apa hálás, „el sem hiszem" arckifejezését.

Azt hiszem, most új korszak kezdődik. Hogy valami jónak a kezdete, vagy valami katasztrófának, esetleg valaminek, ami jól indul, aztán katasztrófával végződik, azt még nem lehet megmondani. De az biztos, hogy ez a második esély új korszakot nyit.