A számra apró mosoly kúszott. Hason feküdtem, a szemem még csukva volt. Ajkaival lassan vándorolt végig a fedetlen hátamon, meg-megállva, hogy puszikat hintsen rá. Elérte, hogy felébredjek.

- Sora, ez csikiz – kuncogtam.

- Itt is? – haladt lejebb, és lassan félrehúzta a takarót, amivel deréktól lefelé voltam betakarva.

- Mennyi az idő? – kérdeztem, csak, hogy kizökkenthessem, mert bár baromira jól esett, amit csinált, mégiscsak reggel volt, és hát elég későn tértünk nyugovóra az éjszaka. Vagyis inkább korán, hajnalban...

- Fél 12 – mászott fölém, majd átölelt. – Jó sokáig aludtunk.

- Én ezen nem csodálkozom annyira – fordultam felé.

- Ne mondd, hogy nem élvezted – nézett rám azzal a csábító mosolyával.

- Nem mondom. Mert baromira élveztem – csókoltam meg. – Szeretlek.

- Én is téged – csókolt vissza.

Egyre hevesebben kezdtük el falni egymás ajkait. Lassan a takaró is lekerült rólam, így már semmi sem fedte a testem. Újra egymásnak estünk volna, ha meg nem csörren a telefonom.

- Ezt nem hiszem el – motyogta Sora.

Csodálkozva vettem fel a készüléket, amin anyu neve villogott.

- Szia, történt valami?

- Mikor jöttök haza? Már nem bírunk a gyerekekkel, látni akarnak titeket.

- Máris ott vagyunk – sóhajtottam, és letettem.

Sora kérdőn nézett rám.

- A gyerekek. Hiányolnak minket – adtam magyarázatot az előbbi hívásra.

- Nagyon sürgős?

- Ha Hikariról van szó? – húztam fel a szemöldököm. – Fogadjunk, hogy ott hisztizik a nappali közepén, ezzel mindenkit az őrületbe kergetve. Kou meg a kanapén ülve pityereg.

- A szülői kötelesség az első – sóhajtott kissé csalódottan.

- Ahogy mondod – bólintottam, és ülőhelyzetbe tornáztam magam.

Álltam volna fel, de elkapott a derekamnál fogva, és a lendület hatására az ölébe huppantam.

- Remélem, azért még lesz lehetőségünk ezt folytatni – suttogta az ajkaimra.

- Úgy mondod, mintha soha többé nem lenne lehetőségünk szeretkezni – pusziltam meg.

- Ki tudja, mit hoz a jövő – mondta bölcsen, én meg csak nemes egyszerűséggel kinevettem, és végre felálltam.

Fél óra múlva indulásra készek voltunk. Nem mertem belegondolni abba, hogy mi fogad minket, ha hazaértünk.

Meglepődve tapasztaltuk a házban uralkodó csendet. Azért nem erre számítottunk, amikor azt mondták, sürgősen jöjjünk haza. Kou és Hikari a tévé előtt ültek. Meredten bámultak valami elég idiótán kinéző gyerekmesét.

- Sziasztok – köszöntem, de rám se bagóztak.

- Sziasztok! – jelent meg anya a hátunk mögött. – De jó, hogy itthon vagytok végre! – sóhajtott fel megkönnyebbülten.

- Anya, azt mondtad, nem bírtok a gyerekekkel, ezért siessünk haza. Én nem látok itt semmi problémát, azon felül, hogy valami hülyeséget néznek – horkantam fel.

- Miután felkeltek teljesen bepörögtek, így végül leültettük őket a tévé elé – szabadkozott.

- Anya, nem szeretem, ha a gyerekek a televíziót bámulják – ráztam meg a fejem. – Számtalan kísérlet szól arról, hogy mennyire nem tesz jót a fejlődő gyermeknek.

-Jól van, ennyitől még nem lesz bajuk – fogta a fejét.

- Nem, de nem szeretném, hogy rendszer váljon belőle – zártam le a vitát, és a kanapé felé fordultam. Sora ott ült a két lurkó mellett szemeit a tévére tapasztva. Hogy mikor vált belőle is gyerek? Fogalmam sincs.

- Hihetetlenek vagytok – csóváltam a fejem. – Na, jó elég lesz – ragadtam meg a távirányítót, és tudtam, hogy a következő cselekedetem nem nagyon fogják díjazni. Kikapcsoltam a tévét.

- Hé! – hördültek fel mindhárman.

- Apu! Kapcsold vissza!

- Nem – fontam össze határozottan magam előtt a kezeimet.

- De most nem fogom tudni, hogy sikerült-e Csillagvirág hercegnőnek megtalálnia Sütit! – hisztizett Hikari tovább.

- Nem – jelentettem ki. – Vagyis... Nem hagyom, hogy a tévét bámuljátok egész nap.

- De még csak 20 perce ülnek itt – szólt közbe Sora, de olyan szúrósan néztem rá, hogy inkább elhallgatott.

- Amúgy is, sok a dolgunk ma.

- Mi? – kérdezte Hikari duzzogva.

- Elmegyünk bevásárolni a szükséges dolgokat az iskolára.

Látszólag ezzel mindkettejüket felvillanyoztam. Hikari visítva pattant fel, Kou pedig elmosolyodott.

- Menjünk! Menjünk! – visítozott kislányom. – Apu, ugye kaphatok rózsaszín tolltartót?

- Nyugalom, először ebédelünk, utána összekapjuk magunkat, és mehetünk – próbáltam lenyugtatni a kedélyeket.

- Én sajnos nem tudok veletek menni – pillantott fel Sora hirtelen a telefonjából.

- Történt valami?

- A főnök azt akarja, hogy minél előbb menjek be az irodába – állt fel a kanapéról. – Pedig úgy volt, hogy csak jövő héten kezdek – sóhajtotta.

Sora egy vállalatnál kezdett el dolgozni, nem igazán értek hozzá, valami turisztikai vonalon. A munkáját nem kellett feladnia a szigeten élésünk miatt sem, mert interneten keresztül tudta tartani a kapcsolatot munkáltatóival. Annyira meg voltak elégedve a teljesítményével, hogy kinevezték a vállalat alelnökének. Sajnos, ettől rettegtem, hogyha visszaköltözünk, minden a nyakába zúdul, alig lesz ideje bármire is a munkája miatt. Alelnöknek lenni nem zökkenőmentes...

- Már most mész? – kérdeztem, mire csak bólintott. – Vigyázz magadra – nyomtam egy puszit az arcára, és figyeltem, ahogy eltűnik az előszobában.

- Jó lett volna, hogyha apa is jött volna – biggyesztette le Kou a száját.

- Kit érdekel? – tette csípőre a kezét Hikaru, nekem pedig elkerekedett a szemem, hogy hogy beszél az apjáról. – Megvagyunk nélküle is! Majd meglátja, miket vettünk, akkor bánni fogja, hogy nem jött velünk, mert nem kap semmit! – egyenesedett ki diadalittasan.

Szerettem volna szólni valamit, de anya kiáltott a konyhából, hogy kész az ebéd.

Miután megebédeltünk, el is mentünk a legközelebbi bevásárlóközpontba. Mivel még mindig nincs jogsim (és valószínűleg nem is lesz), megkértem apát, hogy vigyen el bennünket. Összeszedni a kellő dolgokat az iskolakezdésre, hát... Kicsit sem volt egyszerű. Kounak mindegy volt, hogy milyen füzeteket veszek neki, azonban Hikarit alig lehetett lelőni. Mindenből rózsaszínt szeretett volna, hercegnő vagy póni mintásat. Naivan gondoltam, hogy elég lesz, ha egy papírboltot végigjárunk. Hát nem. Ráadásul még két ruhásüzletbe is be kellett mennünk, mert eszembe jutott, hogy kell venni a gyerekeknek testnevelés órára sportruhát. Két megpakolt iskolatáskával és szatyorral indultunk haza a 3 órán keresztül tartó bevásárlás után. Teljesen kikészültem, de ahogy láttam, a gyerekek is fáradtak. Nem voltunk ehhez hozzászokva. Újra emberek közt lenni... A tömeg hatalmas volt az üzletekben, és még meleg is volt.

A gyerekek rögtön kidőltek, amint hazaértünk. Nekem még nem volt kedvem becsomagolni a füzeteket, még van pár napom megcsinálni. Inkább vettem egy frissítő fürdőt és egy fürdőköpenybe becsomagolva mentem fel a szobába, a laptopom, egy üveg gyümölcslé és egy tábla fehércsoki társaságában. Leheveredtem az ágyra, a gépet pedig az ölembe helyeztem. Csokimajszolás közben szörfözni kezdtem a neten. Rájöttem, hogyha nem akarok egy léhűtő férj lenni, kezdenem kell magammal valamit. Pontosabban keresnem kéne valami munkát. Sora nem ragaszkodik hozzá, hogy dolgozzak, de nem szeretném, hogy az ő pénzéből kelljen a saját költségeimet is fizetni. Szeretnék én is hozzátenni a család kasszájához.

Az állás ajánlotok között keresgéltem, amikor egy oldalsó sávban megpillantottam egy reklámot. Akciós digitális rajzpadok. A fülemben egy bogár elkezdte magának ásni a helyet, ahol elültetődhet. És mi lenne, ha... Ha újra rajzolnék? Ha vennék magamnak egy ilyen rajztáblát, és újra rajzolni kezdenék. Pénzt is kereshetnék vele. Lehetnék, mondjuk... illusztrátor.

Hisztérikusan kuncogva fogtam a fejem. Itt vagyok 31 éves, és most úgy tervezgetem a jövőmet, mint az egyetemről kikerülő fiatalok. Annak is már majd' 10 éve...

Hallottam, hogy valaki jön fel a lépcsőn, ezért felkaptam a fejem. Sora csukta be maga után az ajtót.

- Nagyon meleg van odakint – legyezgette magát a kezével.

- Tudom – válaszoltam, miközben tekintetemet újra a képernyőre irányítottam.

- Mérges vagy, hogy nem mentem veletek? – bújt mellém Sora.

A szemem sarkából ránéztem.

- Egy kicsit – vallottam be. – Jó lett volna, ha ott vagy és segítesz. De tudom, hogy fontos a munkád. Meg igazából, ha nem ragaszkodom ennyire a mához, tudtunk volna együtt is menni.

- Sajnálom – fúrta a fejét a nyakhajlatomba.

- Már nem számít... Majd máskor.

Tudtam, mire gondol, de mégis magában tartotta a gondolatait. A vállamra hajtott fejjel nézett ő is a laptop kijelzőjére.

- Ez egy álláskereső oldal? – csodálkozott.

- Igen – bólintottam. – Tudod, nekem is csinálnom kell valamit. Nem elsősorban a pénzről van szó, de unatkoznék egész nap otthon, míg ti az iskolában és a munkahelyen vagytok.

- Igen. Ezt már említetted, hogy szeretnél dolgozni. És találtál valamit?

- Hát még nem nagyon, de... Arra gondoltam, hogy újra elkezdhetnék rajzolni. Illusztrálhatnék, vagy valami ilyesmi. Vennék egy rajzpadot, és... - itt megakadtam.

- És?

- Most jöttem rá, hogy nincs miből vennem – sóhajtottam.

- Mennyibe kerül?

- Hát... Elég drága – húztam a szám.

- Akkor az első itthoni fizetésemből veszünk neked egy rajzpadot. Lehet, hogy egész hónapban koplalnunk kell, de utána már te is tudsz pénz keresni – kuncogott Sora.

- Lehet valami kevésbé fejlett darabot kéne néznem elsősorban – motyogtam. – Aztán talán karácsonyig összegyűlik egy drágábbra. Sok pénz elment a házépítésre, mindenképp várnom kéne vele – ráztam meg a fejem.

- Még van időd átgondolni – mondta, miközben lecsapott a gyümölcslevemre.

Elmélázva figyeltem, ahogy iszik az üvegből, majd visszafordítottam a fejem a laptophoz. Ezt még át kell gondolnom. Ráadásul hiába vennék egyet, ha nem is megy a rajzolás. Először papíron kéne gyakorolnom.

- Sora.

- Hm?

- Te most megittad az egészet? – néztem rá és az üres palackra megbotránkozva.

- Nos... Az lehet – villantott egy ártatlan mosolyt.

- Hihetetlen vagy – csóváltam a fejem, miközben átraktam a laptopot az éjjeliszekrényre. – A csokimból akkor nem is adok.

- Nem is kell – mosolygott. – Mert van valami, amit sokkal jobban kívánok – mászott fölém, és hanyatt döntött.

- Inkább valaki, nem? – kuncogtam.

- Lehet – nyúlt a köpenyem övéhez.

Hallottuk a lépcsőn sebesen dübörgő lépteket, így még annyira volt időnk, hogy Sora lekászálódjon rólam, én pedig megigazíthassam a fürdőköpenyem.

- Apa, apa! – rontott be Hikari a szobába, mögötte Kou jött, kevésbe felcsigázva.

- Gyerekek, mit mondtam a lépcsőn való szaladgálásról? – ráncoltam a homlokom, de kérdésem süket fülekre talált.

Hikari felugrott az ágyra.

- Apa, apa! – ült azonnal Sora ölébe. – Képzeld, kaptam egy unikornisos iskolatáskát! És a tolltartóm csillog!

- Igen? – simogatta meg Sora mosolyogva a buksiját.

- Igen! Ha lejössz, megmutatom neked! És kaptam egy csomó füzetet is!

Közben Kou is odaért, és kissé tétovázva, de ő is odaült hozzánk. Mosolyogva öleltem át, és hallgattuk Hikari csacsogását.

- És eldöntöttem, hogy én leszek az osztályban a legokosabb! Szorgalmasan fogok tanulni, hogy mindenkit leelőzzek!

- Valaki nagyon ambiciózus – néztünk össze Soraval.

- Apu, ti milyen tanulók voltatok? – pillantott fel rám Kou.

- Nekem nem voltak soha gondok a jegyeimmel – gondolkozott el Sora. – Általános iskolában csak 5-öseim voltak.

- Én csak tesiből voltam rossz. Meg matekból. De Sora mindig segített tanulni – emlékeztem vissza.

- Osztálytársak voltatok?

- Nem – ráztam a fejem. – Sora kettővel fölöttem járt, ezért könnyebben el tudta magyarázni a tananyagot.

- Abba az iskolába jártunk, ahova ti is fogtok hamarosan.

- Az tök szupi! – lelkesedett Hikari. – Alig várom már, hogy én is iskolába járhassak!

- Én nem – motyogta Kou.

- Nagyon jó lesz! És ha valaki bánt téged, akkor azt megverem!

Miközben a gyerekek egymással diskuráltak, lassan odahajoltam Sorahoz.

- Köszönöm – suttogtam.

- Mit?

- Hogy egy ilyen csodálatos családom lehet.

Mert nincs is szebb ezeknél a pillanatoknál. Amikor együtt vagytok, és minden megszűnik körülöttetek. Csak ti vagytok és a szeretet, amit egymás iránt éreztek.

-

Lassan, de biztosan. Kérdéses, mikorra várható a következő rész ^^"