A napok teltek, én pedig a mindennapjaimat a házban tengettem eléggé céltalanul. Mióta rájött a titkunkra, anyám azóta hozzám sem szól. Viszont elég alapos munkát végzett. Elvette a telefonomat, a laptopomat, még véletlenül sem engedte, hogy kapcsolatba lépjek Soraval. Ezért ha nem épp nem csináltam semmit, akkor olvastam, de leginkább rajzoltam. Megtaláltam a Sora füzetemet, azt bővítettem újabb rajzokkal.

Kereken 7 nap telt már el azóta, hogy Sora elment. A szobám ablakából bámultam kifelé. Hálát adtam a szüleinek, hogy újra üzleti útra mentem, így 5 napig tuti nem fogom viszontlátni őket.

Egy galambot figyeltem az utcán. Ha megfoghatnám, akkor talán tudnék galambpostát küldeni Soranak. Nem volt sok időm gondolkozni a terv megvalósításán, mert megcsörrent a földszinten a vezetékes telefon.

Dobogó szívvel siettem lefelé, de rá kellett jöjjek hamar, hogy Sora nem hívhat, hisz tisztán emlékszem arra, hogy anyánál ott volt az ő telefonja is, amikor visszajött az állomásról.

-Halló? – szóltam bele a készülékbe.

-Jajj Wataru, de jó, hogy végre el tudtalak érni! – hallottam meg Sun-Hee hangját.

-Történt valami? – kérdeztem vissza rögtön.

-Yuki hívott, hogy azonnal menjünk az ügynökségéhez. 10 perc múlva felveszünk, jó?

-Persze, addig kiszökök a házból – motyogtam, majd letettem.

Komótosan visszabattyogtam a szobámba. Felhúztam valami ruhát, hogy azért még se egy szál boxerben kelljen kimozdulnom otthonról. Aztán jöhetett a dolog oroszlánrésze. Mégis, hogy jutok ki a házból? Mert gyakorlatilag be voltam zárva, és még kulcsom sem volt.

-Ezért valami biztonsági szervezetet kéne hívni – morfondíroztam a szüleim felelőtlenségén. Bár direkt csinálták, szóval nem tudom, mennyire lehetne felelőtlenségnek nevezni...

A nappali ablakán nem mászhattam ki, mert az túl nagy, és a végén még ahogyan én kimászok, valaki más bemászik, amíg nem vagyok itthon. Az emeleti ablakok eleve kilőve.

Ekkor beugrott a földszinten lévő spájz, aminek volt egy kis ablaka eléggé fent. Pont elég nagy, hogy kiférjek rajta, viszont senki nem tud bemászni kintről. Hacsak nem hoz egy létrát, de ahhoz előbb be kell törnie a szomszéd udvarba. Mert oda nyílott az ablak. Mérlegeltem. Az Taigáék udvara. Ha szerencsém van nincsenek itthon, vagy ha igen a házban vannak, én meg óvatosan ki tudok somfordálni a kapujukon. Még mindig ez tűnt az összes közül a legjobb ötletnek.

Bementem a spájzba. Szereztem egy kis létrát, amire felállva elértem a menekülésem útvonalát. Kinyitottam az ablakot, majd némi mérlegelés után megkezdtem a szökésemet. Felhelyeztem az egyik lábamat, majd a másikat, végül mindegy-mindegy alapon, egy határozott mozdulattal kilöktem magam. Az érkezés nem volt túl kellemes. Egyenesen egy bokron landoltam. Mérgelődve néztem rá fedetlen vádlimra. Egy gally sikeresen felkarcolta. Felkászálódtam, majd tüzetesebben szemügyre vettem, hogy nem esett-e komolyabb bajom. A könyököm volt felhorzsolva, de már meg sem éreztem.

Sóhajtva sétáltam el a kapuig, ami pechemre zárva volt. Egy újabb mászási akció után, végre kint voltam az utcán. Nagyot szippantottam a szabadság meleg, nyári levegőjéből. Oldalra fordultam, ahol Sun-Hee és June a villanyoszlopot támasztották, és meglepetten néztek rám.

-Sziasztok! – sétáltam oda hozzájuk.

-Wataru, te az előbb miért a szomszéd kapuján másztál kifelé? – kérdezte Sun-Hee megrökönyödve.

-Hosszú történet – legyintettem – Inkább menjünk, úgysem egy köpésnyire van innen az, ahova megyünk – jelentettem ki tárgyilagosan.

-Ügynökség – javított ki.

-Tök mindegy.

A kicsit több mint fél órás út nem esett túl jól ilyen melegben. De végül is csak odaértünk.

-És szerintetek mi ide csak úgy besétálhatunk? – töprengett Sun-Hee, amikor megálltunk a nagy épület előtt.

-Yuki azt mondta, ide jöjjünk, szóval menjünk be – válaszolta June, és megindult a fotocellás ajtó elé.

Kicsit vonakodva, de végül követtük.

Az épület üres volt. Vagy legalábbis én sokkal nagyobb sürgés-forgásra számítottam. Odamentünk a recepcióshoz, aki unottan pötyögött a gépén. Elég érdekesen méregette Sun-Heet, miközben megkérdeztük, hol találjuk Yukit. Telefonált egyet, majd megmondta, hova kell mennünk. Kis bolyongás után megtaláltuk a megfelelő számozású ajtót. Bementünk, és egy szoba tárult elénk. Nem volt nagy. Mindössze egy kávéautomata, egy tévé, egy dohányzóasztal, körülötte pedig apró kanapék foglaltak helyet a helységben. Meglepetésemre Ayato és Kaito ültek az ülőgarnitúrán.

-Ti is itt vagytok? – csodálkoztam, miközben mind a hárman helyet foglaltunk mellettük.

-Jaja, minket is érdekel az igazság – vigyorgott Ayato.

-Az igazság? És mégis...

Befejezni nem tudtam a mondatom, mert újból nyílt az ajtó, és Yuki lépett be, de nem egyedül érkezett. Amikor megpillantottam a mögötte jövő személyt, meglepetésemben felálltam.

-Oba-chan?!

A többiek felváltva néztek rám és az ősz hajú nőre.

Végignézett rajtam, majd gúnyosan elvigyorodott.

-Pfff, semmit sem változtál 6 év alatt. És megmondtam, hogy szólíts Kiyoko-sannak.

Yukival együtt leültek a velünk szemben lévő kanapéra.

-Na jó, most már kezdek nagyon kíváncsi lenni. Yuki, te hoztad ide a nagymamám? – pillantottam hihetetlenkedve a kis sztárocskánkra.

-Nem volt könnyű – sóhajtotta.

-De végül sikerült megegyeznünk – gyújtott rá egy cigire a nagymamám, vagyis Kiyoko-san – Ez a fiatalember nem akarta elárulni, hogy miért kellett idejönnöm. Szóval?

-A lányodról lenne szó – kezdtem bele – Nem is... A lányaidról. És Soraról. Meg arról, hogy lehet, nem is a testvérem – néztem a szemébe.

-Miért érdekel ez most annyira téged? Miért nem anyádat kérdezed meg? – fújta ki a füstöt.

Nagyot nyeltem.

-Mert szóba sem áll velem.

-Mindig is nagyon makacs volt – sóhajtotta – Valamivel csak kiérdemelted.

-Sora és én – kezdtem el birizgálni a gyűrűsujjamon lévő gyűrűm – Több alakult ki köztünk, mint holmi testvéri szeret. Én... Szeretem őt. És ő is engem. Viszont anya rájött. Tudni akarom, hogy tényleg azért kellett elválnunk, mert ez egy tiltott kapcsolat, vagy csak mert anyánk nem bírja elviselni, hogy melegek vagyunk.

Az arcáról semmit sem tudtam leolvasni. Végigmért, majd egy sóhaj kíséretében előredőlt.

-Annyira nem hosszú a történet, mint gondolnád, de minden kérdésedre választ kaphatsz – szívott bele újból a cigarettájába. Elővette a pénztárcáját, majd egy képet húzott elő.

Azonnal felismertem kik vannak rajta.

-Yuko és Reiko. Ikertestvérek voltak. Mindig nagyon jól kijöttek egymással. A kapcsolatuk felnőttkorukra sem romlott meg. Reiko sosem lehetett terhes, ezért összeállt egy hapsival, akinek az előző házasságából volt már egy fia, aki még csecsemő volt. Persze ez a románc sem tartott sokáig, a pasas összeszűrte a levet egy másik nővel, és otthagyta Reikot meg az akkor két éves fiát, Sorát. Mellesleg nemrég kaptam a levelet, hogy ez a pasi, akinek hál' Isten még a nevére sem emlékszem, lezuhant egy Ausztrália felé tartó repülővel – tette hozzá – Szóval Reiko egyedül maradt a gyerekkel, aki ugyan nem a sajátja volt, de sajátjaként szerette. Közben Yuko is teherbe esett. Boldog időszak volt ez. Sajnos nem sokáig. Reikonak egy tumort találtak a szervezetében. Meghalt nem sokra rá, hogy te megszülettél. Mivel Yuko nagyon szerette a testvérét, ezért eleget tett a kívánságának, és Sorat saját fiaként nevelte fel. A többit meg szerintem tudod.

Csend telepedett az egész szobára.

-Sora nem a testvérem, és még csak rokonok sem vagyunk? – suttogtam.

Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy inkább nevessek. Hatalmas megkönnyebbülést éreztem.

-Sorahoz kell mennem – álltam fel.

-És mégis, hogy pénz nélkül? – tette fel a kérdést Kaito.

-Nesze – nyomott a kezembe Kiyoko-san egy szép kis összeget – Aztán csak ügyesen.

-Köszönöm – öleltem át nagy meglepetésére.

-Wataru, ha sietsz, még eléred a vonatot – nézett fel Ayato a telefonjából.

-Akkor... Elmentem! – vágtam zsebre a pénzt, és már nyúltam is a kilincs felé.

Végigsprinteltem az épületen. Szegény recepciós nézhetett, hogy hova fut ez az idióta, amikor végre kiértem a friss levegőre. Szerencsére ismertem az utat az állomás felé, így nem kellett attól tartanom, hogy eltévedek. Meleg volt, de ez nem állíthatott meg abban, hogy fussak. Az emberek furcsán néztek utánam, de nem különösebben érdekelt.

Negyed óra futás után meg is érkeztem a vonatállomásra. Kerestem egy táblát, ahova kiírták az indulási időket. Örömmel konstatáltam, hogy maradt még 10 percem. Az első dolgom volt venni egy üveg vizet, amit hamar kiittam. Ezután megvettem a jegyem. Megkerestem a megfelelő vonatot, és felszálltam rá. Szerencsére a vagonon nem voltak sokan. Fáradtan ültem le egy szimpatikus helyre.

Fél órája még a nagymamám történetét hallgattam, most meg már vonaton ülök. Annyira bírom ezeket a spontán ötleteimet.

Elgondolkoztam. Elmondom Soranak, hogy nem vagyunk testvérek. De utána? Mi lesz? Mit tehetünk azért, hogy ne kelljen újra elválnunk egymástól?

Ezekkel a gondolatokkal szórakoztattam magam egész úton, de semmilyen megoldásra nem jutottam. Mindegy is, a legfontosabb először, hogy viszontláthassam Sorat.

A vonat megállt, én pedig felpattantam. Alig bírtam magammal.

Leszálltam a szerelvényről. Rég volt már, hogy utoljára a faluban jártam. Kiskorunkban minden nyarat itt töltöttünk. Ez valahogy elfogott nosztalgiával. Zsebre tett kézzel indultam el befelé a faluba. A poros úton csak néha jött szembe velem egy-egy biciklis vagy autó. Ahogy elértem az első házakat, már tudtam, hogy csak percek kérdése. Néhányan megbámultak, főleg az öregasszonyok, de hát ez nem furcsa. Egy ilyen kis településen mindenki ismer mindenkit, könnyen ki lehet szúrni a nem itt lakókat.

Befordultam egy utcába, ahol mindenhol kertes ház volt. Mosolyogva szemléltem, hogy még mindig áll az a cseresznyefa, amire kölyökként felmásztunk. Pár nénike a padon beszélgetett. Gyerekek az út porában játszottak, labdáztak, krétával festettek az aszfaltra. Élvezték a jó időt.

Már alig pár ház volt vissza, amikor a keresett ház kapuja előtt észrevettem egy alakot. Térdnadrágot viselt, pólója ujját feltűrte, de még így is melege lehetett, a ruhaanyag a hátára tapadt. A kerítést festette. Csak egy pillanatra nézett oldalra, de amint meglátott kikerekedett a szeme.

-Wataru? – állt fel, az ecsetet pedig visszaejtette a festékes bödönbe.

-Sora – gyűltek könnyek a szemembe, és azt a maradék 10 métert futva tettem meg.

A karjait kitárta, én pedig azonnal a nyakába ugrottam. A lábaimat a dereka köré kulcsoltam, ő pedig szorosan ölelt magához. Azonnal az ajkaira tapadtam, nem számított, hogy az arra járó emberek mit gondolnak rólunk. A könnyeim patakzottak a boldogságtól. Újra együtt. Mintha már ezer éve nem is láttuk volna egymást. Faltuk egymás ajkait szenvedélyesen, nem is úgy tűnt, hogy egyhamar el tudunk szakadni egymástól.

-Annyira hiányoztál – lihegtem, amikor már alig kaptam levegőt.

-Hát még te nekem – harapott rá az alsó ajkamra.

-Sora – néztem rá – Valamit el kell mondanom neked.

-Akkor sok mindent el kell mondanod. Többek között azt is, hogy mit keresel itt – tett le finoman a földre – De szerintem menjünk be – pillantott a nénikék felé, akik valószínűleg sokkot kaptak.

Kézen fogott, és úgy sétáltunk be a házba, ami a sok év alatt mit sem változott.

-Nagyi hol van? – kérdeztem, miután leültem a hűvös konyhában.

-Nem rég ment el. Csak vacsorára fog hazaérni – tett le elém Sora egy pohár narancslevet, majd helyet foglalt a velem szemben – Szóval? Mi történt, hogy itt vagy? Egyáltalán, hogy tudtál elszökni? A szüleink?

-Nem tudják, hogy itt vagyok – ráztam a fejem – Üzleti útra mentek. Viszont, Sora... Kérlek, ne akadj ki azon, amit most mondani fogok.

-Hát ha nem szakításról van szó, akkor hallgatlak – könyökölt az asztalra.

-Én is csak ma tudtam meg biztosra, szóval... Izé... Mi... Mi nem vagyunk testvérek – nyögtem ki.

Döbbenten nézett rám. Ezen kívül más érzelmet nem tudtam az arcáról leolvasni.

-Röviden, te anya 16 éve meghalt ikertestvérének a volt pasijának az előző házasságából való fia vagy. Én is csak ma tudtam meg. Aznap amikor elmentél, átjöttek a srácok, és elmeséltem nekik mindent, és akkor Yuki megszólalt, hogy anya csak azon akadt ki, hogy mindketten fiúk vagyunk, azon viszont nem, hogy testvérek is, és ez megmozdított bennünk valamit, viszont az igazságot nem kérdezhettem meg anyától, ezért Yuki idehívta Kiyoko-sant, a nagymamánkat, aki mindent elmesélt, én pedig ezen annyira felbuzdultam, hogy azonnal ide jöttem – hadartam el egy szuszra. 

A pohár után nyúltam, és egyből kiittam a tartalmát.

-Vagyis – szólalt meg Sora – Az igazi anyám, a mint kiderült, nem igazi anyám ikertestvére, aki meghalt akörül, amikor születtél, de még ő sem az igazi anyám, mert én a volt pasijának az előző házasságából származok – foglalta össze.

Bólintottam.

-Akkor ki az igazi apám? És anyám?

-Az igazi apád replülőbalesetben meghalt. Az anyád meg nem tudom – tártam ki a kezem.

-Nem vagyunk testvérek.

-Nem.

-Még csak vérrokonok sem.

-Azok sem.

Kis csend után Sora elnevette magát.

-Annyira örülök – temette a kezét az arcába.

-Nem mintha eddig olyan nagy lelkiismeret furdalásunk lett volna amiatt, hogy testvérek vagyunk – jegyeztem meg.

-De azért valamelyest örömmel tölt el a tudat, hogy nem azért csuknak le, mert szexuális kapcsolatot létesítek az öcsémmel – kuncogott.

-Eh – húztam a számat – Viszont korai még az öröm. Anyám tudta ezt, és ennek fényében is eltiltott minket egymástól. Vagyis neki azzal van baja, hogy melegek vagyunk – sütöttem le a szemem.

-Azt mondtad, hogy üzleti úton vannak igaz? Mikor jönnek haza?

-Körülbelül 5 nap múlva – saccoltam.

-Akkor addig itt maradsz, és kitalálunk valamit – mosolygott.

-De nem hoztam semmi váltás ruhát.

-Az nem probléma, majd adok a sajátomból – állt fel.

-És hogy gondoltad? Majd a te alsónadrágjaidat fogom hordani? – néztem rá unottan.

Erre a kijelentésemre enyhe pír szokott az arcára.

-Ami azt illeti...

-Remélem, nem gondoltad komolyan. Nem is lennének jók rám – álltam fel én is az asztaltól – Egyébként hol alszol? – kérdeztem, csak hogy tereljem a témát.

-Tudod, az emeleten van két szoba. Abból megkaptam az egyiket – fogta meg a kezem, és elkezdett a lépcső felé húzni – Nagyi rendszeresen karban tartotta őket, ráadásul abba, amelyikben én alszok, régi kiságyak helyett vett egy nagy ágyat. Az ő szavait idézve, tudta, hogy jó lesz még egyszer. És igaza is lett – nyitott be nevetve az erkélyes szobába.

Soranak igaza volt. Nem változott semmi, leszámítva, hogy most egy francia ágy állt a szoba közepén.

-De miért pont ilyen nagy? – néztem furcsán.

-Talán mert Nagyi szereti a kényelmet? Igazából nem tudom, de legalább kényelmesen elférek.

Kinyitottam az erkély ajtaját, és kisétáltam rajta.

-Annyira nosztalgikus ez az egész – néztem végig az elém táruló látványon, miközben Sora hátulról átkarolta a derekamat.

-Én is így éreztem, amióta itt vagyok. Egyedül egy dolog hiányzott ahhoz, hogy teljes legyen a kép.

-Micsoda? – kérdeztem halkan.

-Találd ki – nyomott egy puszit a nyakamra.

Elvigyorodtam.

-Emlékszel, amikor mindig lesétáltunk a folyó partra, és ott játszottunk? – kérdeztem.

-Vacsora után le is mehetnék. Akkor már úgy sincs annyira meleg.

-Helyeslem az ötletet – bontakoztam ki az öleléséből, és visszamentem a szobába.

Ledőltem az ágyra. Az ágynemű már átvette Sora illatát.

-És hányszor aludtál az ágyamban, amíg nem voltam otthon? – feküdt le mellém.

-Nem tudom... De nem számít, mert nélküled még az ágyad sem olyan jó – biggyesztettem le a számat – Minden rád emlékeztetett, de te nem lehettél ott velem.

-De most már itt vagyok – simított végig az arcomon.

-Ez az elmúlt egy hét borzalmas volt – csóváltam a fejem.

-Nekem mondod? Főleg amikor egy hetet kempingezünk, és alig várom, hogy hazaérjünk, de persze, hogy amikor a dolgok közepénél tartunk, jelenik meg anyánk, vagyis anyád, és szétszed minket újbóli egy hétre.

-Ilyenkor csak abban reménykedek, hogy ugye nem csaltál meg egyetlen egy falusi fruskával sem.

-Sosem tennék ilyet – hajolt fölém – Ha mégis, a saját két kezeddel végezhetsz velem.

-Igazságtalan vagy – karoltam át a nyakát – Még ha ilyet is tennél, sosem lennék képes bántani téged. Akkor már inkább hívnám Sun-Heeékat, akik szétrúgdosnák a valagadat.

-Meg is érdemelném – simított végig a kezével a felsőtestemen – Önként vonulnék számüzetésbe, ha valaha...

Egy csókkal beléfojtottam a szót.

-Tudod, nem csak neked kellett engem egész idő alatt nélkülöznöd – néztem rá kipirulva.

Ha tudná hányszor vágyakoztam az érintésére, a csókjaira az elmúlt hétben...

-Akkor nem fogom visszafogni magam – ült föl, és megszabadult a pólójától.

Visszahajolt hozzám. Lassú mozdulatokkal engem is kibújtatott a felsőmből. Azonnal lecsapott a nyakamra, és csókokkal kezdte el bombázni. Néhol meg-megállt, és apró szívásnyomokat hagyott maga után. Egyre lejebb haladt, végül megállt a mellkasomnál. A mellbimbómat az ajkai közé csippentette, majd szívogatni kezdte. Közben a keze sem tétlenkedett. Kigombolta a nadrágom, majd megéreztem, hogy rámarkol a már meredező férfiasságomra. Felnyögtem. Keze lassan fel-le járt rajtam, a szájával a mellbimbómat kényeztette. Ha ezt így folytatja, én...

Hirtelen abbahagyta.

-Miért álltál le? – kérdeztem a vágytól ködös hangszínen.

-Nem lenne jó, ha már az elején elélveznél, igaz? – csókolt végig a combomon, miközben a nadrágomat az alsómmal együtt lehúzta.

Végigfutott rajtam a kellemes bizsergés, amikor a következő pillanatban megéreztem a nyelvét a bejáratomnál. A lepedőt markolásztam, ez már túl jó érzés volt. Pár ujjával még rásegített, majd mikor úgy ítélte meg, hogy eléggé kitágított, kihúzta őket. Megszabadult az utolsó ruhadarabjaitól is, majd újból felém hajolt, és egy határozott mozdulattal belém hatolt.

-Sora – nyögtem, miközben először lassan, majd egyre gyorsabban mozogni kezdett bennem.

-Ez nagyon jó – lihegte, és megcsókolt.

A nyelveink összeakadtak, már alig bírtam kontrollálni a cselekedeteimet. Az agyam teljesen kiürült. A hangom is elszabadult, egyre hangosabban nyögtem, miközben egyre közelebb kerültem a csúcshoz.

-Sora, én mindjárt... - lihegtem teljes extázisba esve.

-Bírd ki még egy kicsit – dörmögte a fülembe, közben még gyorsabban kezdett mozogni.

Csupa kéjes hang lepte be a szobát. A nyögéseim, ahogy Sora kapkodva veszi a levegőt, a testünk egymásba forrásakor keletkező cuppogó hangok, de még az ágy recsegése is izgató volt valamilyen szinten.

-Sora – nyögtem, mert már képtelenség volt, hogy tovább bírjam.

-Szeretlek – suttogta. Éreztem, hogy elsül bennem.

Az izmaim megfeszültek, az élvezet végigsöpört az egész testemen. Legalább fél percig remegtem az orgazmus hatására.

Sora kimerülten dőlt be mellém. Hosszú percekig pihegtünk, mire újra normálisan vettük a levegőt.

-Hát ez nem kevés – húzta végig az ujját a hasamra kilövellt élvezetemben.

-Szerinted volt kedvem magamhoz nyúlni ilyen nem túl rózsás helyzetben? – néztem rá pipacs pirosan.

-Én nem bírtam ki, hogy ne tegyem meg – húzott magához – De nem volt az igazi. Borzalmasan hiányoztál.

-Te is nekem. De most itt vagyok, és te is itt vagy nekem – nyomtam egy puszit a szájára.

-Muszáj lesz valamit kitalálnunk minél előbb – rázta a fejét.

-5 napunk van gondolkodni – tartottam fel a plafon felé a kezem.

A gyűrűm megcsillant a besűtő napfényben.

-Forever – fogta meg Sora a kezemet.

Hihetetlenül jó érzés volt látni a két gyűrűt egymás mellett.

-Aishiteru zutto zutto.

-

Ehhez a részhez most semmit különösebbet nem fűznék hozzá ^^