Az elkövetkezendő napokban próbáltam minél több időt tölteni Rihitoval. Viszont őt is és engem is fájdalmasan ért a hír, hogy mégsem jövő héten mennek. Hanem még most hétvégén. Pontosabban vasárnap reggel. Mivel mindenképp el akartam tőle búcsúzni, megbeszéltük, hogy nála alszok.

Összeszorult szívvel léptem be a padlásból átalakított szobába. Fájdalmas látványt nyújtott. Két matracon és táskán kívül teljesen üres volt.

-Mindig ilyen nagy volt ez a szoba? – jártam körül a helységet.

-Ugye milyen másabbnak hat így? – huppant le az egyik matracra.

Én is leültem mellé. Csendben hallgattunk.

-Tudod, Wataru – szólalt meg Rihito halkan – Én nem akarok innen elmenni.

Ekkor esett le, hogy milyen önzőn viselkedtem. Teljesen el voltam foglalva azzal, hogy milyen rossz lesz nekem Rihito nélkül, közben pedig észre sem vettem, hogy ő is mennyire szenved.

Átöleltem a vállát.

-Ígérd meg, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot.

-Még szép – ölelt vissza.

-Ha nagyon magányos lennél, akkor csak hívj, és azonnal buszra szállok.

-Haha, úgy lesz – nevetett.

Még sokáig beszélgettünk. Addig, amíg Rihito anyukája fel nem jött 11 óra körül, hogy aludjunk, mert korán kell holnap kelni.

Nem akartam aludni. Nem akartam, hogy eljöjjön a reggel. De sajnos minél jobban nem akarjuk, hogy múljon az idő, annál inkább múlik.

A könnyeimet nyelve álltam a járdán. Az utolsó doboz is a költöztető kamionra került. Indulásra készen állt mindenki. Rihito húgai már be is ültek a család kocsijába, és noszogatták a szüleiket, akik még váltottak pár szót az új tulajjal. Bella is a nyitott kocsiablakon bámult kifelé.

Rihito hozzám lépett.

-Hát akkor ez a búcsú ideje asszem – nyelt egy nagyot.

Nem bírtam tovább. A nyakába borultam, és elbőgtem magam.

-Annyira fogsz hiányozni! – öleltem olyan szorosan, amennyire csak bírtam.

-Azt hittem kibírom sírás nélkül, de ezt nem lehet – csordultak ki a könnyei.

Nem érdekelt, mit gondolt rólunk a külvilág.

-Tudod – kezdte Rihito – Sosem volt még olyan jó barátom, mint te – szipogta.

Akaratlanul is elnevettem magam.

-Nekem nem is voltak.

-Rihito, mennünk kell – hallottuk meg az apja hangját. Az autónak volt támaszkodva, arcán egy szomorkás mosoly terült szét. Úgy látszik, már csak Rihitora vártak.

-Írj, amikor odaértetek – szorítottam még egyszer magamhoz.

-Mindenképp – lépett el mellőlem.

Szomorúan nézett vissza rám, mielőtt beszállt a kocsiba. Intettem neki, mire halványan elmosolyodott. Az autó motorja felbőgött, majd elindult a költöztető kamion után.

Sokáig néztem a távolodó alakjukat, addig, míg befordulnak egy utcán. Éreztem, hogy a könnyeim még mindig csurognak le az arcomon.

-Wataru – hallottam meg magam mögül a hangot, amit ezer közül is felismernék.

Azonnal megfordultam, és sírva Sora karjai közé vetettem magam.

-Mit csinálsz itt? – kérdeztem szipogva.

-Eléd jöttem – matatott a zsebében, majd előhúzott belőle egy zsebkendőt, és a kezembe adta – Úgy látszik jól tettem.

Még mindig könnyezve kifújtam az orromat. Sora a hajamat simogatta. Nem mondott semmit, csendben várta, hogy megnyugodjak.

-Van kedved elmenni valahova? – kérdezte.

Megráztam a fejem.

-Csak menjünk haza.

Sora megértően bólintott. Kéz a kézben sétáltunk hazáig, az utcákon szerencsére egy árva lélekkel sem találkoztunk.

Otthon szótlanul ültem le a kanapéra. A lábaimat felhúztam, és csak meredtem magam elé.

-Jajj babám, ne szomorkodj – jött oda hozzám Sora.

-Babám? – kaptam fel a fejem a becenevet hallva. Ezt azért nem hagyhattam szó nélkül.

-Csak úgy jött – vonta meg a vállát.

Felé fordultam. Megragadtam a vállát, és ledöntöttem a kanapéra. Meglepetten nézett rám. Nem mondtam semmit, csak ráfeküdtem. A fejemet a mellkasára hajtottam, és hallgattam az egyenletes szívdobogását. Megnyugtató volt. Sora átölelt. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Nem kellett sok idő, hogy álomországban találjam magam.

Teljesen magam alatt voltam. Lehajtott fejjel kullogtam másnap Sora mellett az iskolához vezető úton. Könnyek gyűltek a szemembe, amikor megláttam a pékség mellett, immár üresen, álló házat. Kapuban sem várt rám senki.

Sora nem zargatott. Tudta, hogy ez mennyire mélyen érintett. Hagyott egy kis időt, hogy magamban fel tudjam dolgozni, de mellettem volt, mint lelki támasz. És ez jól esett.

Tegnap írt Rihito, hogy zökkenőmentesen odaértek. A ház jó nagy, és az új szobájának van egy erkélye, ami tökéletes kilátást vetít a mellettük folyó folyóra. A ma miatt izgult nagyon, hisz ma van az első napja az új sulijában. Megírtam neki, hogy ne aggódjon, én is túléltem, pedig én aztán nehezen illeszkedek be bárhova is.

A nagy gondolataim közepette észre sem vettem, hogy odaértünk az iskolámhoz.

-Legyen szép napod. Remélem nem baj, hogy érted jövök – simított végig Sora a karomon.

Sajnos nem csókolhatom meg, pedig mennyire kívánom azokat a gyönyörű ajkakat. Nagyot nyeltem.

-Nem, nem baj – ráztam meg a fejem.

-Tudod – kezdte, majd a fülemhez hajolt, és suttogva folytatta – Most olyan szívesen megcsókolnálak.

-Gondolatolvasó vagy? – pirultam el.

Sora felnevetett.

-Majd otthon pótoljuk – kacsintott – Légy jó – intett, és elsietett, nehogy elkéssen.

Már én is fordultam be a kapun, amikor egy menő fekete kocsi parkolt le a suli előtt. Az összes diák csodálkozva nézte. Felvont szemöldökkel figyeltem. Látszik rajta, hogy nem egy olcsó darab. Meglepetésemre Ren és Rin szálltak ki a hátsó ülésről.

-Wataru! – vett észre Ren, és egy gyönyörű mosoly kíséretében felém sietett.

-Sziasztok – köszöntem, amikor Rin is ideért.

Végignéztem rajtuk. Ma sem hazudtolták meg magukat, már ami a kinézetet illeti. Mindenki megbámulta őket, de ők ügyet sem vetettek rájuk.

-Gondolkoztam a rajzórai munkán – kezdte Ren – És egy tök jó ötlet jutott az eszembe.

-Igen, és mi? – csodálkoztam. Legalább valaki közülünk ezen is agyalt.

-Majd rajzórán elmondom – titokzatoskodott.

Az aulán sétáltunk keresztül, amikor Momot pillantottuk meg. Egy nagyobb növény takarásában guggolt, és az igazgatói irodát kémlelte. Mi a fene?

-Jó reggelt – léptünk oda hozzá.

-Mit csinálsz? – kérdezte Ren.

-Handa-sensei után kémkedek. Az előbb bement az irodájába, de azóta se jött ki – válaszolta tök komolyan.

-Vele lesz első óránk, akkor tudsz beszélni vele – mondta Rin.

-Öhm, nem épp erről van szó – jelent meg a fejemnél az a bizonyos vízcsepp.

Az ikrek kérdőn néztek rám.

-Momo, elmondhatom nekik?

Mivel nem válaszolt, ezért ezt úgy vettem, hogy hallgatás beleegyezés.

-Szóval Momo teljesen belezúgott Handa-senseibe.

Ren a szájához kapta a kezét.

-Komolyan? De ühm, akkor ez nagyon rossz lehet neked – szomorodott el – Hisz tanár meg diák nem lehetnek együtt.

-A tiltott szerelem, akkor a legjobb, ha nem tudnak róla, mi? – motyogtam a nem létező bajszom alatt.

-Handa-sensei, csak diákként tekint rám – állt fel Momo – Semmi több – indult meg a termünk felé.

Bánatosan néztünk utána. Teljesen meg tudtam érteni az érzéseit.

-Akkor Momo ezek szerint meleg? – szólalt meg Rin.

Nem válaszoltunk neki. Csendben ballagtunk az osztályterem felé.

5 keserves tanóra után végre elérkezett a rajz. Renék asztala köré ültünk. Kíváncsian vártuk a fiatalabb testvér ötletét.

-Szóval azt találtam ki – kezdte – Hogy lenne egy összehajtott lap, amire az lenne ráírva, hogy ,,love is love". Azt kihajtanánk, és a belsejében különböző dolgok lennének. Például középen lenne négy rajz vagy valami, hogy nekünk mit jelent a szeretet, aztán azt körbe pedig, ugye erről, hogy nem számít, hogy ki milyen Értitek? – sandított ránk félve.

-Ez jól hangzik – csillant fel a szemem. Tökéletesen magam elé tudtam képzelni a dolgokat.

-De ahhoz kéne egy nagy lap – gondolkozott el Rin.

-Tudok venni A2-eset a papírboltban – ajánlottam fel – És mi lenne, ha átjönnétek hozzám, és belekezdenénk?

-De jó! – lelkesült fel Ren – De nem zavarunk?

-Dehogyis – ráztam meg a fejem – Csak a bátyám van itthon, de ő valószínűleg a szobájában fog kuksolni.

Bocsi, Sora.

-4-re jövünk az jó? – kérdezte Rin.

-Persze.

Megadtam nekik a lakcímemet. Őszintén örülök ennek az egésznek, mert legalább el tudom terelni a gondolataimat. Rihito írt, hogy nagyon szuper a suli, máris talált barátokat. Örülök neki.

Tesi után siettem is Sorahoz, aki már a kapuban várt.

-Szia! – köszöntem neki mosolyogva.

-Szia. Mire fel ez a nagy öröm? – nevette el magát.

-Megyünk papírboltba – indultam el.

-Mármint most? – lepődött meg.

-Igen – bólogattam – Ma átjön néhány osztálytársam, és a rajzórai projektünkön fogunk dolgozni.

Sora megrázta a fejét. Látszólag nem tudta feldolgozni ezt az információ áradatot.

-Szóval, most azért megyünk papírboltba, mert kellenek valamik, hogy az osztálytársaiddal, akik átjönnek hozzánk, meg tudjátok csinálni rajzra azt a projektet?

-Pontosan – csettintettem a nyelvemmel.

-És milyenek ezek az osztálytársak? – kezdett el gyanakodni.

-Nyugi, ők nem olyanok – nevettem – Kivéve az egyikük. De ő teljesen bele van esve az osztályfőnökünkbe.

-Értem – bólogatott.

10 perc alatt oda is értünk a papírbolthoz. Valahányszor belépek ide, mindig úgy érzem, mintha hazaérkeztem volna. Imádok itt lenni.

Miután kicsodáltam magam az új termékekben hátrasiettem a papírokhoz. Szakértői szemmel vizsgáltam meg két lapot, végül kiválasztottam a legmegfelelőbbet. Kettőt is vettem a biztonság kedvéért, plusz kisebb lapokat, és egy csomag színespapírt. Ceruzáim vannak otthon, meg ilyesfélék.

Sora épp a zacskót vette át a pénztárostól, amikor én is odaértem.

-Mit vettél? – kérdeztem.

-Csak pár apróságot – vonta meg a vállát.

Fizettem, majd ekkor szembesültem egy kis problémával. Ezeket az óriás lapokat haza is kell vinni valahogy. Sorara bíztam a kisebb lapokat, ezeket pedig a hónom alá csaptam.

-Biztos ne vigyem őket? – kuncogott Sora, amikor már az utcán sétáltunk.

-Nem kell – válaszoltam, már csak makacsságból is.

Bár tény és való, hogy viccesen festhettem. Alacsony gyerek a hatalmas lapokkal.

Végül sikeresen hazaértünk. A lapokat lefektettem a szobámban a földre, remélve, hogy semmi bajuk nem lesz.

-Wataru – kukkantott be Sora.

-Mi az? – léptem hozzá.

-Tessék – nyomta a kezembe a papírboltos zacskót – Igazából neked vettem.

Kíváncsian belelestem. Egy vázlatfüzet volt benne, és egy csomag szénceruza, valamint filctollak, amiket a mangakák is használni szoktak. Visítva Sora nyakába ugrottam, mire kiestünk a folyosóra.

-Köszönöm – csókoltam meg azonnal.

Mosolyogva viszonozta a csókot. Egyre hevesebben kezdtük el falni egymás ajkait. Beletúrtam Sora hajába. Kezeit a csípőmre simította, majd óvatosan becsusszantotta őket a felsőm alá, és a hátamat kezdte el cirógatni. Megszakítottam a csókunkat. Megfogtam a pólója alját, és kibújtattam belőle. Tetszett, hogy most én vagyok felül, de Soranak sem volt ellenére a dolog. Halk nyögéssel díjazta, amikor a számmal elkezdtem az egész testét bebarangolni. Közben ő sem tétlenkedett. Miután a felsőm és a nadrágom is lekerült az alsómmal együtt, a kezével végigsimított a combomon fel a fenekemig. Az egyik ujját belém vezette, mire felnyögtem. A szabad kezével végigsimított a farkamon, majd finoman rámarkolt, és elkezdte kiverni. Túl jó érzés volt ez így egyszerre. Hamar a csúcsra juttatott, és a hasára élveztem.

-Még nem végeztünk – kuncogott, és magához húzva megcsókolt. Oh, tudom én azt.

Miután eléggé kitágított, kihúzta az ujjait. Kigomboltam a nadrágját, és az alsójával együtt lehúztam róla. Teljesen fel volt izgulva, és ettől a látványtól már én sem bírtam visszafogni magam. A farkát a bejáratomhoz illesztettem, és lassan ráereszkedtem. Valami hihetetlen érzés volt, kis híján megint elélveztem. Az egész hossza bennem volt. Lassan mozogni kezdtem. Minden egyes lökésnél hangosabban nyögtem, szerintem az egész házban lehetett hallani a hangom. Sora a derekamra helyezte a kezét, és úgy diktálta az egyre hevesebb tempót. Az őrület határán álltam. Mindehhez még tettek egy lapáttal a testünk keltette ,,cuppogó" hangok. Megéreztem, hogy Sora megrándul bennem, és belém élvez. Ennyi volt. Egy hatalmas nyögés kíséretében élveztem el másodjára is.

Lihegve feküdtem rá Sora mellkasára, aki átkarolta a derekamat. A testem még mindig az előbbi gyönyörtől remegett.

-Ez valami elképesztő volt – szólalt meg Sora – Még jó, hogy a szüleinknek nem most támadt kedvük hazajönni. Érte volna őket meglepetés – kuncogott.

-Most komolyan itt csináltuk?! – fúrtam a fejem a vállába. Nos igen, általában már rég megtörténnek a dolgok, mire le tudom őket reagálni.

-Igen, ezért mondom – nevetett – Ráadásul szerintem az egész házat a te hangod töltötte meg.

-Naa, ilyet nem illik hangosan kimondani – vörösödtem el.

-Miért nem? – incselkedett.

-Mert zavarba ejtő...

-Pedig én nagyon szeretem a hangodat – súgta a fülembe – Főleg azokat az édes nyögéseidet.

-Ne mondj ilyeneket – bokszoltam bele a mellkasába – De várj. Mennyi az idő?

-Várj egy picit – ült fel, és a nadrágzsebéből kihúzta a mobilját – 5 perc múlva 4 óra.

-Baszki – pattantam fel, és a fürdőbe rohantam. Rekordidő alatt tusoltam le, és öltöztem fel.

-Sora, te is húzz fel valamit! – szóltam a bátyámra, aki egy szál boxer alsóban támasztotta a falat, és azt figyelte, hogy kapkodva az eddiginél is nagyobb rendet teszek a szobámban.

-Miért? – kérdezte vigyorogva.

Elé léptem, és felnéztem azokba a gyönyörű szemeibe.

-Azért, mert így csak előttem mutatkozhatsz – öleltem át – Ez a felsőtest... Nem is. Mindened hozzám tartozik – dünnyögtem.

-Könyörgöm, Wataru, ne izgass fel megint – simított rá a fenekemre.

Az államat a mellkasának döntöttem, és úgy néztem fel rá enyhe pírral az arcomon.

-Istenem, micsoda kis nimfám van nekem – nyomott egy csókot a homlokomra.

Megszólalt a csengő, nekünk meg szét kellett rebbennünk. Mosolyogva siettem le ajtót nyitni.

-Sziasztok – köszöntem Momonak és az ikreknek.

-Már azt hittük, rossz házhoz jöttünk – nevetett Ren.

-Jó helyen vagytok – kuncogtam – De gyertek, menjünk fel.

Levetették a cipőiket, a kabátjaikat pedig segítettem felakasztani a fogasokra, majd elindultunk az emeletre.

Még mindig alig hiszem el, hogy mi pont itt a szobám előtt az előbb még...

Megráztam a fejem.

Beléptünk a szobámba.

-Váó, szép szobád van – nézett körül Ren.

-Hozok innivalót meg rágcsát, addig helyezzétek kényelembe magatokat. Ja, és vigyázzatok a lapokra – mutattam a szoba közepére.

Lesiettem a konyhába. Lábujjhegyen állva szedtem 4 poharat a felső szekrényből. Szereztem még 2 csomag chipset, valamint különböző kekszeket és egy pohár üdítőt. Magamban morfondíroztam, hogy mi kellhet még, amikor két kar ölelt át hátulról. Már meg sem lepődtem.

-Jöttem vacsorát főzni – szólalt meg Sora.

-Akkor főzzél csak nyugodtan, nem zavarunk – próbáltam kiszabadulni az öleléséből, sikertelenül.

Maga felé fordított.

-Mit csinálsz?! – lepődtem meg, amikor a pólóm nyakát lejjebb húzta, és a kulcscsontomhoz hajolt. A bőrt finoman szívni kezdte. A fejem automatikusan hátrabicsaklott, és egy apró sóhaj hagyta el a számat.

-Hm, elég szép lett – konstatálta a művét.

Elvörösödtem. Felkapkodtam a cuccokat, és visszarohantam a szobámba.

Momo és Rin a fotelekben ültek, Ren pedig testvére ölében.

-Wataru nem is mondtad, hogy ilyen szépen tudsz rajzolni – mondta Ren csodálkozva, aki az egyik vázlattömbömet lapozgatta. Gondolom az asztalomon találták.

-Nem kérdeztétek – vontam meg a vállam egy mosoly kísértében – Na, de akkor álljunk neki a munkának – foglaltam helyet a földön.

Felosztottuk, hogy ki mit csinál. Természetesen a legtöbb rajzos dolgot nekem kellett elkészítenem, de nem bántam.

Két órát dolgoztunk, közben persze folyamatosan ment a hülyéskedés. Nagyon jól éreztem magam. Persze nem lettünk kész, de úgy beszéltük meg, hogy majd pénteken folytatjuk.

-Biztos nem maradtok vacsorára? – kísértem ki őket.

-Nem, ránk is főznek otthon – mondta Rin – Köszönjük, hogy itt lehettünk – húzódott egy apró mosolyra a szája. Wow.

-Holnap találkozunk – intett Momo is, és elindultak a kivilágított utcán.

Sóhajtva mentem vissza a házba. Elfáradtam.

Első utam a konyhába vezetett, ahol ott virított két szelet lekváros bukta, csak nekem félretéve. Megfogtam a tányért, és feltrappoltam Sora szobájába. Ő az asztalánál ült szokás szerint. Letelepedtem az ágyára, és enni kezdtem. Nem szóltunk egymáshoz, de nem is kellett. Én elmerültem a különböző világmegváltó gondolataimban. A bukta szép lassan elfogyott. Jóllakottan terültem el az ágyon. Elővettem a telefonomat, és a Rihitotól kapott üzenetekre válaszoltam. Hiányzott. De megkönnyebbülten olvastam a sorait, miszerint úgy tűnik, sikerült beilleszkednie.

-Kész vagyok – csapódott be mellém Sora – Az agyam nem képes több információt befogadni.

Aha. Ezek szerint tanult. Amit nekem is kéne...

Felé fordultam.

-Szerintem aludjunk – javasoltam.

-Fél 7-kor? – csodálkozott – És egyébként is, van egy olyan érzésem, hogy még nem készültél a holnapi napra.

-Lebuktam – sóhajtottam – Akkor megyek, és megcsinálom a leckémet – kászálódtam fel az ágyról.

-Ha gondolod, segíthetek – állt fel ő is, és hozzám lépett.

-Az jó lenne – öleltem meg mosolyogva.

-Egyébként lesz holnap tesitek?

-Igen, miért? – pillantottam fel rá.

Ekkor vettem észre, hogy a pólómba bámul befelé, pontosabban a kulcscsontomra, amin ott virít a kicsinek nem nevezhető piros foltocska, amit ő hagyott rajtam.

-Idióta – fúrtam a fejem a mellkasába. Teljesen elpirultam.

-Gyere, inkább csináljuk azt a leckét – kapott az ölébe nevetve, és átindultunk a szobámba. 

-
Hm... Ez is jó hosszú rész lett 😄 Lehet mostmár ez a leghosszabb 😎
Ebben is van +18-as jelenet, remélem nem lett annyira gáz 😅😶 Ezeket a jeleneteket a legnehezebb megírnom, ráadásul folyamatosan azon görcsölök, hogy remélem nem lett olyan rossz. Plusz nem szeretném, hogy az egész story egy pornóba menjen át hisz nem erről szól. Mindegy...

Próbálom ezek után is nagy erőbedobással hozni a részeket, csak sajnos ugye ez nem mindig tőlem függ 😅