Reggel álmosan nyitottam ki a szememet. Óvatosan felültem, és amikor rájöttem, hogy Sora szobájában vagyok elöntött a pír. De aztán eszembe jutott a tegnap éjjel, és megborzongtam. Ki tudja, mit csinál volna velem az a mocsok. Bele se mertem gondolni. Feltápászkodtam, és letántorogtam a konyhába, ahol Ayato és Sora már az asztalnál ültek. Csak bámultak az előttük heverő bögrékre, de amikor beléptem, felkapták a fejüket.

-Jó reggelt – ásítottam egy nagyot, és leültem a bátyám mellé.

-Jó reggelt, jól aludtál? – borzolta meg a hajamat.

Bólintottam.

-Mi lett Kaitoval? – kérdeztem halkan.

-Ayato kidobta, talán nem fog újra próbálkozni – mondta Sora komolyan.

Nagyot nyeltem.

-Talán?

A hangom olyan vékony volt, mint egy kisegéré.

-Ha még egyszer bepróbálkozna nem csak az orra fog vérezni – szorította ökölbe a kezét.

-Ne aggódj, mi majd úgy is megvédünk – vigyorgott Ayato.

-Köszönöm – mosolyodtam el. Nagyon jó érzéssel töltött el a tudat, hogy még a bátyám haverja is képes lenne azonnal a védelmemre kelni.

-Csináljak neked palacsintát? – kérdezte Sora.

Felcsillant a szemem.

-Eperrel és tejszínhabbal?

-Meg csoki öntettel – nevetett fel.

-Ú abból én is kérek! – lelkesült fel Ayato is.

A reggeli nagyon jó hangulatban telt. Amíg Sora a tésztát sütötte ki, mi addig Ayatoval a tejszínhabot kevertük fel. Persze kifröccsent, mert gépi keverővel csináltuk, így mire végeztünk mindannyian nyakig fehérek voltunk. Nagyon sokat nevettem, nem is tudom, mikor volt ilyen utoljára.

Még nagyban faltam a hatodik szelet palacsintámat, amikor Ayatonak el kellett mennie. Sora kikísérte, majd visszajött, és a konyhát kezdte takarítani.

-Nem ma jönnek haza anyuék? – gondolkodtam el.

-De – sóhajtott fel a bátyám.

Nem mondtam semmit. A tányérom szélén heverő eperdarabkát tanulmányoztam.

-Nem akarom, hogy hazajöjjenek – suttogtam.

Amint ezt kimondtam, hallottam a bejárati ajtó nyitódását.

-Megjöttünk! – lépett be anya a konyhába.

-Üdv itthon – mosolygott Sora.

Motyogtam valami köszönésfélét, de inkább befaltam az utolsó darabot a reggelimből.

-Még csak most keltetek fel?

-Nem, csak most reggeliztünk – rázta meg Sora a fejét.

Megköszöntem a reggelit, és felmentem a szobámba.

Nem szerettem a szüleimmel lenni, mert anyám mindenben talált valami kivetnivalót. Azt sem szereti, hogy folyton csak rajzolgatok. Szerinte tanulnom kéne, hogy felvegyenek valami jó egyetemre. Addig még két évem van, könyörgöm... Apát pedig szimplán csak nem érdekli, mit csinálunk. Már nem is tudom, mikor volt utoljára közös programja a családnak. Talán emiatt függtem annyira Soratól, mert mindig rá voltam utalva.

-És ennek az lett az eredménye, hogy beleszerettem – mondtam ki hangosan.

A fejemet háromszor is belevertem az íróasztal lapjába. Hogy lehetek ennyire idióta? A saját bátyámba, most komolyan?! De sajnos, ez ellen nem tudok semmit se tenni...

Elővettem a ,,Sora füzetemet" és azonnal rajzolni kezdtem. A tejszínhabos Sora. Kicsit elszabadult a fantáziám, mert az én rajzomon nem volt rajta póló, és elég erotikus arcot vágott. Amikor befejeztem, akkor fogtam csak fel igazán, mit is alkottam. Elvörösödve eltettem a vázlattömböt a legalsó fiókom aljára. Még épp időben.

-Kop-kop – jött be Sora a szobámba.

-Mi az? – fordultam felé.

-Nincs kedved kimozdulni valahova? – kérdezte.

Nem szoktam nagyon sehova se menni, de ez jobb, mint egy légtérben lenni a szüleinkkel.

-Persze, csak előbb átöltözök – álltam fel.

Sora is átment a szobájába valami rendes göncöt húzni.

Nem igazán tudtam, mit vegyek fel. Nem akartam sokat szöszmötölni, ezért inkább azt húztam, amit szoktam. Vékony szárú farmer, combig érő kötött kardigán, és egy fekete sapka.

Lementem az előszobába, ahol Sora már indulásra készen várt. Egy dzseki volt rajta farmerrel, és meglepődtem, mert rajta volt a szemüvege.

-Hogyhogy szemüveget húztál? – bújtam bele a magas szárú tornacipőmbe.

-Nem akartam most vesződni a kontaktlencsékkel – vonta meg a vállát.

-Na jó, indulhatunk – álltam meg előtte.

-Hova mentek? – jelent meg hirtelen anya.

-Csak egy kis ebéd előtti séta – válaszolta Sora.

-Jó, de siessetek vissza, mert apátokkal fél óra múlva elmegyünk – hagyott ott minket.

Ahogy kiértünk az utcára megcsapott az a kellemes őszi levegő, ami még langyosnak mondható.

-És hova megyünk? – kérdeztem.

-Még nem tudom. Elindulunk valamerre, aztán meglátjuk.

Végül a parkban kötöttünk ki. Voltak egy páran, próbálták kiélvezni a jó időt. Kerestünk egy üres padot egy nyugodt zugban, majd leültünk rá.

-Szeretem a parkot. Van valamilyen varázslatos hangulata – kulcsolta össze a kezeit Sora a tarkója alatt.

-Talán, mert mindenki kikapcsolódni jön ide. Nincs sietés, csak nyugalom – kalandoztam el – Vagy valami ilyesmi – tettem hozzá zavartan.

-Igazad van – nevetett fel.

Ekkor egy pár sétált el előttünk. Egymás kezét fogták, és nagyon boldognak látszottak.

-És neked tetszik valaki? – tette fel a kérdést Sora.

-Hogy jött most ez ide? – zavarodtam össze.

-Csak úgy. Érdekel.

-Hát... Talán – sütöttem le a szememet.

-És milyen? – kérdezősködött tovább – Idősebb, fiatalabb?

-Idősebb, mint én.

-Azta, nem gondoltam volna – lepődött meg – A mi sulinkba jár?

Bólintottam.

-Ismerem?

-A legjobban – suttogtam.