Dobogó szívvel léptem át a küszöböt. Az osztályban mindenki felém nézett. Nem számítottam ezekre a reakciókra.

Normálesetben az sem tűnt volna fel valakinek, hogy hiányzok. De itt nem. Szinte mindenki odajött hozzám. Kérdezgették, hogy vagyok, miért hiányoztam, mi történt velem. Jól esett, hogy törődnek velem. Lehet, mert én vagyok az új diák, de akkor is. Persze az igazságot nem árulhattam el nekik. Arról, csak néhány ember tud, mint például Ayato és Kaito, akiknek Sora mondta el; a szüleim, akik nyilván az orvosoktól értesültek, de nem hinném, hogy fel tudták dolgozni a szituációt, inkább megint leléptek; valamint Sun-Hee és June, akik szintén Soratól tudják. Egyedül Rihitonak szeretném még elmesélni a történteket.

Mosolyogva ültem le Momo mellé.

-Szia.

Momo padra hajtott fejjel figyelt engem. Nem szólt semmit, csak bámult.

-Köszi, hogy elküldted a leckéket - mosolyogtam rá.

Még mindig semmi reakció.

Láttam, hogy ebből nem lesz beszélgetés, ezért inkább elővettem a felszerelésemet az órára, majd a rajztömbömet is előbányásztam, és rajzolni kezdtem.

-Nagyon fáj? - kérdezte hirtelen Momo.

-Mi? - néztem rá zavartan.

-Az arcod - mutatott a lilás sárgás foltra az arcomon.

-Nem - értem hozzá reflexből - Már kezd elmúlni. Ennél sokkal durvábban nézett ki - magyaráztam.

-Biztos rossz volt.

Nem értettem, mire is gondol, de bólintottam.

-Nagyon.

Megszólalt a csengő, Momo pedig azonnal kiegyenesedett. Hamarosan belépett Handa-sensei a terembe.

-Jó reggelt skacok - intett, és lepakolta az asztalra a cuccait. Elővette a naplót, majd körülnézett. Két ember kivételével mindenki megvolt. Nem lepődött meg rajtam, hogy visszatértem, mert amikor reggel a suliba értem, első dolgom volt felkeresni.

-Rendben akkor a mai órán a férgek törzsei lesz a téma. Nyissátok ki a tankönyvet...

Férgek. Hurrá.

10 perce mehetett az óra, amikor kopogtak. Kinyílt az ajtó, és két srác lépett be. Őszinte leszek. Rájuk néztem, és a döbbenettől tátva maradt a szám. Nem is tudom, hogyan írjam körül őket. Szinte ugyanúgy néztek ki. Fekete és fehér hajuk tele volt hajcsattokkal és díszekkel. Az orrukra mintás sebtapasz volt ragasztva, ráadásul mintha enyhén ki is lettek volna sminkelve. Piercingjeik is voltak. A ruhájuk pedig a hajukhoz hasonlóan fekete-fehér.

-Késtetek - sóhajtott Handa-sensei.

A fiúk nem szóltak semmit, csak leültek a mellettünk lévő üres padba.

Próbáltam nem rájuk figyelni. Nekik viszont feltűnt, hogy eggyel nőtt az osztály létszáma. Rám néztek, és valamiről sutyorogni kezdtek. Hát oké.

Rajzórán a tanár egy ,,érdekes" feladattal rukkolt elő nekünk.

-Rendben gyerekek, ugye mindjárt félév, és eddig nem túl sok jegyetek van, de le kell zárjalak titeket. Tehát kigondoltam egy nagyobb projektet, amire három jegyet kaptok - csillant fel a szeme - Négyfős csoportokat kell alakítani. Menni fog?

Mire észbe kaptam már mindenki csoportokra bomlott. Megszeppentem néztem körbe. És most?

-Én mindenképp veled leszek - mondta Momo - Te szépen rajzolsz.

-Köszi - motyogtam nem túl meggyőzően.

-Kinek nincs még csoportja? - kérdezte a tanárnő.

Momoval feltettük a kezünket.

-Rendben, akkor Fujikage Momotarou, Takano Wataru, Tamazaki Ren és Tamazaki Rin egy csoport - vett elő egy kis papírdarabot - Következő csoport?

Hát persze, hisz húszan vagyunk. Pont osztható néggyel...

-Oké, mindenki megvan. Szóval - kezdte - Minden csoport feladata az lesz, hogy egy projektmunkát hozzon létre azzal a témával, hogy ,,Szeretet". Bármit készíthettek. Rajzolhattok, esetleg valamit agyagból csináltok, vagy esetleg valami 3D-s makett... Rátok van bízva, a lényeg az, hogy saját kezűleg készített dolog legyen, és mind a négyetek vegye ki a munkát! És, hogy lesz a jegyadás? Kaptok egyet a kreativitásra, a megvalósításra, és a bemutatásra, ahol azt mondjátok el, hogy és miért azt készítettétek, amit. Világos?

A hallottakat emésztettem. Ez meghaladja a képességeimet.

-2 hetetek van, vagyis ez a hét, meg a következő, és utána kell előadni. Az órákon is, de ha nem elég az idő, akkor otthon is dolgozhattok rajta.

Miért? Sosem voltam jó a csoportos feladatokban, ráadásul két csoporttagomat most látom életemben először!

Kétségbeesetten néztem Momora. Komótosan felállt, és a szomszédos asztalhoz tolta a székét. Ott ugyanúgy lehajtotta a fejét a padra, és ismételten belemerült a gondolataiba. Követtem a példáját, és én is odahúztam a székem. Mondjuk logikusabb lett volna, ha az asztalainkat összetoljuk, de mindegy.

A gyűrűmet kezdtem el birizgáltam. Nem tudtam, mit mondjak.

-Te ki vagy?

Felkaptam a fejemet. Az ikrek engem bámultak.

-Takano Wataru vagyok. Téli szünet vége óta járok ide - válaszoltam.

-De pénteken bent voltunk, mégsem voltál itt.

-Csak hétfőn meg kedden voltam - ráztam a fejem - Utána korházba kerültem.

-Miért? - csodálkozott az egyik.

-Nos, láthatod - mutattam az arcomra.

-Durva... Verekedésbe kerültél? - kérdezte.

-Hát... - vakargattam a fejem - Én csak a szerencsétlen áldozat voltam.

-Értem.

-Öhm, szabad megkérdeznem, hogy melyikőtök kicsoda? - bátorodtam fel.

-Én vagyok Ren - mosolyodott el, aki az előbb kérdezősködött. A tesójára nézett.

-Rin vagyok - mondta.

-Rin 7 perccel előbb született, így ő az idősebbik közöttünk - magyarázta - Egyébként kétpetéjű ikrek vagyunk, szóval nem vagyunk teljesen egyformák.

Végignéztem rajtuk. Csak a stílusuk miatt tűntek ugyanolyannak. Bár hasonlítanak, de Rennek sokkal kifinomultabb arcvonásai vannak, lányosabb, a hangja is lágyabb. Ráadásul magasabb is kicsit, mint a bátyja.

-Wataru, neked van testvéred?

-Igen, egy bátyám - mosolyodtam el - De egyáltalán nem hasonlítunk.

-Nekem egy öcsém és egy nővérem is van - szólalt meg hirtelen Momo - Viszont azt mondják, csak külsőleg hasonlítunk egymásra. Szerintük én egy különc vagyok.

-Ezt mondja rólad a családod? - lepődtem meg.

-Nem. Az emberek.

-Haha, same - nevetett erőltetetten Ren.

-Kit érdekel mások véleménye - sóhajtott fel Rin, és karba tett kézzel hátradőlt a székén - Az emberek túl előítéletesek. Mit számít, hogy emo, otaku, meleg, stréber, földönkívüli vagy csak szimplán egy kicsit eltér az átlagostól. Nem vagyunk egyformák, és pont ez jó ebben az egészben.

Ezt úgy mondta, mint valami betanult szöveget. De teljesen egyet kellett értenem vele.

-Nem is vagytok beképzeltek - emelte fel a fejét Momo.

-Persze, hogy nem - morogta Rin - Hihetetlen, hogy ez alatt a másfél év alatt még nem jöttél rá.

-Nem is beszélgettünk.

-Ott a pont - nevetett kínosan Ren - De mindegy. Mi legyen a rajz feladattal?

-Nekem lenne egy ötletem - csillant fel a szemem.

Kíváncsian várták, hogy folytassam.

-Hát szóval - jöttem zavarba - Arra gondoltam, hogy ha már mind ilyen ,,különcök" vagyunk...

-Te különc vagy? - csodálkozott Ren.

-Szerinted melyik ,,normális" srác öltözködne így? - kérdezte Rin.

-Hát, szerintem nincs vele semmi baj. Illik hozzád - mosolygott kedvesen.

-Nem erre akartam kilyukadni - jelent meg Rinnél is az a bizonyos képzeletbeli vízcsepp.

-Nos nem kifejezetten, csak az öltözködésem miatt, amit meg kell, jegyezzek, szerintem is normális... De mindegy. Szóval arra gondoltam, hogyha már a szeretet a téma, akkor mi lenne, ha ehhez az egészhez készítenénk valamit?

Kérdőn néztek rám.

-Mármint, hogy, amit Rin is mondott. Nem számít, hogy néz ki valaki, attól még ugyanúgy lehet szeretni.

-Kezdem kapizsgálni - csillant fel Ren szeme.

-Nem is lenne rossz - gondolkodott el Rin is - De hogy csinálnánk?

-Hát ehhez kellenének ötletek...

Végül ebből nem lett semmi, mert kicsöngettek, és jött az utolsó óra tesi. Vagyis a többieknek.

-Te nem jössz? - lépődött meg Momo, amikor az ellentétes irányba indultam a folyosón.

-Nem, a héten még nem tesizhetek - csóváltam a fejem - Beszéltem a tanárral, és azt mondta, nyugodtan hazamehetek.

-Értem. Szia - intett, és lassú léptekkel haladt tovább.

Rihitonak volt még egy órája, így úgy beszéltük meg, hogy majd átjön hozzánk.

Kiléptem a hóesésbe. Annak ellenére, hogy a hideget nem kedvelem, szeretem a havat. Olyan gyönyörű.

Elmosolyodtam, amikor észrevettem a kapuban ácsorgó alakot. Háttal állt nekem, de még így is azonnal felismertem.

-Szia! - ugrottam rá Sora hátára.

Egy pillanatra megtántorodott, de időben visszanyerte az egyensúlyát.

-Szia - mosolygott.

-Neked nem edzésen kéne lenned? - csodálkoztam.

-Mondtam, hogy érted jövök - indultunk el - És már nem járok többet edzésre. Abbahagytam.

Megtorpantam.

-Te komolyan otthagytad a csapatot?

-Igen - bólintott - Már úgysincs jelentősége a továbbtanulás miatt. Azt az időt inkább veled töltöm.

-Szóval miattam - mondtam keserűen.

Szerette csinálni. Csak azért abbahagyja, hogy istápoljon?! Hogy minden lépésemnél ott legyen?! Imádok vele lenni, de ez már sok. Régen oda mehettem, ahova akartam, csak szóltam neki és kész. Mit akar?! Kézenfogva kísérni mindenhova, nehogy egy hajszálam is görbüljön?! Ez őrültség!

-Wataru? - vette észre, hogy lemaradtam - Minden rendben?

-Nem, semmi sincs rendben - suttogtam.

Hirtelen sarkon fordultam, és futni kezdtem az ellentétes irányba.

-Wataru, várj! - kapott észbe Sora, és utánam iramodott.

Szerencsére egy kereszteződésben még gyorsan átértem a zöldön, nála viszont pirosra váltott a lámpa. Így szereztem egy kis előnyt. Eszembe jutott, hova bújhatnék. 5 perc futás után oda is értem a panelházhoz. Amikor utoljára itt voltam megjegyeztem a kódot, így sikeresen bejutottam. Felsétáltam a 3.emeletre. Úgy ziháltam, mint aki most futotta volna le a maratont. Kicsit kifújtam magam, majd az első ajtóhoz sétáltam. Becsöngettem, és csak reméltem, hogy van itthon valaki. Nem kellett csalódnom. Az ajtó hamarosan kinyílt.

-Wataru? - lepődött meg Sun-Hee, amikor meglátott.

-Szia - intettem.

-Mit csinálsz itt? Várj, ugye nem ellógod a sulit? - kezdett el rögtön gyanakodni.

-Mi? Nem - ráztam meg a fejem - Csak öhm, itt maradhatnék egy kis időre?

-Persze, gyere csak.

Egyszer jártam csak Sun-Heeéknál, még téli szünetben. Ha belépsz az előszobába, akkor még nagyon nem látsz semmi különöset, leszámítva a falra festett szivárványokat. Aztán, ha belépsz bármelyik másik szobába, azt hiszed valami másik dimenzióba csöppentél. Az átlagosnál kicsit nagyobbacska lakás az előszobán kívül 5 helységből áll. Nappali-konyha, fürdőszoba, wc, Sun-Hee ,,dolgozószobája" és egy hálószoba. És minden tele van koreai fiúbandás, animés és szivárványszínű cuccokkal. És nem túlzok. Még a függönyről is egy anime karakter néz vissza rám.

-June, vendégünk van - lépett be velem Sun-Hee a nappaliba.

June a tévé előtt állt, és táncolt(?).

-Szia - pillantott rám, majd folytatta a tevékenységét.

-Szóval mi történt? - intett Sun-Hee, hogy üljek le az asztalhoz. Egy Sailor Moon-os pohárba italt töltött nekem, majd helyet foglalt velem szembe.

-Honnan veszed, hogy történt valami?

-Azért nem vagyok hülye.

-De - szólalt meg June.

-U-urusai! - durcázott be.

Sóhajtottam.

-Sora abbahagyta a kosarazást.

-És? Én már előbb megtettem volna a helyében. Az egyetlen menő sport, amit élvezetes csinálni az a korcsolyázás - bólogatott.

-De miattam tette - mondtam halkan - Hogy mindig mellettem tudjon lenni...

-Az tök jó! - lelkesült, de végül leesett neki, hogy mit is akarok ezzel mondani - Oh... De biztos ez? Megkérdezted erről?

-Azt mondta azt az időt is inkább velem töltené... Nem egyértelmű, hogy azért, hogy mindig mellettem legyen?! Hogy mindenhova kísérgessen, nehogy történjen velem valami - mondtam gúnyosan.

-Tudod, hogy az az eset nagyon megviselte őt is...

-Tudom! - emeltem fel a hangom - De ez nem ok arra, hogy úgy bánjon velem, mint egy gyerekkel, akire a nap 24 órájában figyelni kell!

-Wataru...

-Nem, én ezt így nem bírom - ráztam a fejem - Ha tényleg szeret, akkor hagyjon nekem legalább egy minimális szabad teret. Ha mindig sülve-főve együtt vagyunk, az nem biztos, hogy feltétlenül jót tesz a kapcsolatunknak...

-Szerintem ezt el kéne mondanod Soranak - sóhajtott - Bár tudom, hogy nehéz. Sora is elég kemény fejű. De hidd el, mindent, amit tesz, érted teszi. Az más kérdés, hogy neki is meg kéne kérdeznie téged, hogy neked mi a jó.

-Hogy nekem mi a jó? - ismételtem.

-Igen. Végül is ez egy jó kapcsolat alapja. Oda kell figyelnünk arra, hogy a másiknak mi a jó. Ha olyat teszek, ami a páromnak nem tetszik, akkor inkább ne csináljam, mert hosszútávon árthat a kapcsolatnak.

-Veletek is volt ilyen?

-Természetesen. Bár a mi kapcsolatunk elég hierarchikus - nevetett - Általában az lesz, amit June akar, de ha nem tetszene, akkor megmondanám. Meg látod, ez a sok animés cucc miattam van. Szóval a mi kapcsolatunk kicsit másabb - gondolkozott el - Mindegy a lényeg, hogy úgy tűnik, mintha June egy diktátor lenne, de igazából törődik velem a maga módján.

-Ugye tudod, hogy minden szavad kristálytisztán hallom? - motyogta June.

Sun-Hee monológja elgondolkodtatott. Hisz Sora tényleg mindig az én érdekeimet helyezte előtérbe. Most is csak rám gondolt. Talán tényleg meg kéne beszélnem vele a dolgokat. De féltem hazamenni.

-Szerintem mennem kéne - álltam fel - Köszönöm, hogy itt lehettem.

-Szívesen máskor is. Nem akarsz beköszönni Taenek és Yoonginak?

-De - csillant fel a szemem.

Átmentünk a szobába, és a sarokban álló magas ketrec felé vettük az irányt. A két cukormókus összebújva aludt.

-Olyan aranyosak - olvadoztam.

-Ugye?

-Viszont most már tényleg megyek.

Felhúztam a kabátomat és a csizmámat. Elköszöntem Sun-Heeéktól, és már ott sem voltam.

Az utcán elővettem a telefonomat, és ekkor vettem észre a rengeteg nem fogadott hívásomat. Rihitot hívtam vissza előbb.

-Szia - hallottam meg a hangját - Ma mégsem tudok átmenni hozzátok, mert közbejött valami.

-Semmi baj, én sem vagyok otthon.

-Akkor jó. A holnap jó neked?

-Hát nem tudom. Majd holnap reggel megbeszéljük.

-Oké. Most lerakom, szia!

-Szia.

A hívás megszakadt.

Elindultam hazafelé. Szerencsére még nem sötétedett. Nagy nehezen rávettem magam, és írtam Soranak, hogy mindjárt otthon leszek. Nem tudtam, mire számítsak. De tényleg ez a legjobb, amit tehetünk. Hogy megbeszéljük a dolgokat.

-

Újabb hosszabb rész ^^ Ren és Rin meg bekerültek az éterbe, vagy hogy mondják ezt...