Péteken utolsó óra után az aulában ácsorogtam, és Sorára vártam. Már meg sem lepődtem, amikor nem egyedül érkezett.

-Wataru! - intett oda nekem. Odamentem hozzájuk, és udvariasan köszöntem. Két idegen szempár pislogott rám.

-Tényleg nagyon cuki - hajolt az egyikük hirtelen a szemmagasságomba. Megijedtem a hirtelen közelségétől, így automatikusan közelebb húzódtam Sorához.

-Nyugi, Ayato - nevetett fel a bátyám. Mosolyogva rám pillantott. Ezzel a pillantással azt akarta sugallni, hogy nem kell félnem Ayatotól, ő csak szimplán ilyen. Egy kicsit megnyugodtam. Bíztam a bátyám barátválasztási képességeiben. A másik srác viszont aggasztott egy kicsit.

-Milyen kár, hogy nem lány - mért végig, és lehet, hogy rosszul láttam, de mintha megnyalta volna a száját.

-Ne mondd, Kaito, hogy felizgultál rá - karolta át vigyorogva Ayato.

-Dehogyis - röhögött fel.

-Most, hogy kitárgyaltátok a dolgokat, indulhatnánk? - kérdezte Sora. A hangja morcosan csengett.

-Persze! - indult meg az ajtó felé Ayato.

A negyed órás gyalogút során csendben baktattam a fiúk mögött. Röhögtek és hülyéskedtek. Én a gondolataimba merültem. Kicsit irigy voltam rájuk, mert nekem sosem voltak ilyen jó barátaim. Sőt, semmiféle barátom nem volt. Az osztálytársaimmal is úgy vagyok, hogy nem utálnak, néha hozzám szólnak, azt annyi.

Hazaérve Sora rendelt pizzát, majd a srácokkal felvonult a szobájába. Én lent maradtam a nappaliban, mert egymás mellett vannak a szobáink, és egy idő után biztos az agyamra ment volna a folyamatos hahotázás. Leültem törökülésben a kanapéra, és úgy döntöttem megcsinálom hétfőre a házikat. A matek rendesen kifogott rajtam. Levettem a szemüvegemet (ami persze dioptria nélküli, csak azért hordom mert tetszik) hátha így megvilágosulnak előttem a dolgok. Akaratlanul is a kémia-fizika tanárunk jutott eszembe. Ilyenkor mindig azt csinálja, hogy kopog, majd megkérdezi ,,Ki az?" hatásszünet ,,Aki ezt érti?".

A csengő volt az én megmentőm. Kimentem és kifizettem, majd négy pizzásdobozzal a kezemben egyensúlyoztam be a konyhába.

-Megjött a pizza? - kiáltott le a lépcső tetejéről Sora.

-Igen - válaszoltam. Természetesen én is kaptam egy egészet, így a négysajtos-kukoricás pizzámmal együtt visszatelepedtem a kanapéra. Miután összezsíroztam, és lehetetlenebbnél lehetetlenebb számokat kutyultam össze, eltettem a matematikát, és inkább folytattam a többivel. Ez a folyamat sokkal gyorsabban ment, ezért negyed óra múlva elégedetten ettem tovább, immáron teljes nyugalomban, kajámat.

Szörnyen unatkoztam, ezért azzal szórakoztam, hogy a kémia füzetem hátuljába apró képregényeket rajzoltam. A kedvencem egy űrlényről szólt, aki szerelmes lett egy földlakóba, de sosem lehettek együtt...

10 óra körül felmásztam az emeletre, majd miután megfürödtem, befeküdtem az ágyamba. Bárányokat kezdtem el számolgatni, de 100-nál tovább nem jutottam, mert elnyomott az álom.

Valamikor éjfél után, bágyadtan nyitottam ki a szememet. Úgy éreztem, mintha fáznék, aztán bizsergető érzés futott végig a testemen. A felsőm nyakamig fel volt tűrve. Teljesen ledöbbentem. Kaito a mellkasom fölé volt hajolva, és nyelvével a mellbimbómat nyalogatta. Észrevette, hogy felébredtem, de gyorsabb volt. Egy mozdulattal megragadta a karjaimat, és a fejem fölé feszítette, hogy ne tudjak mozogni. A félelemtől minden álmosságom elpárolgott.

-Eressz el! - próbáltam határozott lenni, de a hangom megremegett.

-Tudod férfi létedre elég cuki vagy - vette az arcom a tenyere közé - Nem fogom hagyni, hogy kicsússz a kezeim közül. A többiek alszanak, így nyugodtan meg tudlak dugni - vigyorgott - Nem baj, hogy nem vagy lány, így is ugyanolyan élvezetes lesz.

Kiáltani akartam, de azon kívül, hogy nem jött ki egy hang sem a torkomon, Kaito a takaró sarkát a számba gyömöszölte.

-Nem lenne túl jó, ha hangoskodnál - hajolt újra a mellkasomhoz, és folytatta az előbbi tevékenységét. A szemembe könnyek gyűltek. Próbáltam a lábammal hadonászni, de túl erős volt. Nem akartam, hogy ez a seggfej megerőszakoljon. Nem akartam senki másé lenni, csak Soraé!

A keze már az alsómnál kalandozott, amikor hirtelen kivágódott az ajtóm. Ayato és a bátyám álltak a küszöbön, és egy pillanatra lefagytak. Sora megindult, és lerángatta rólam Kaitot, majd egy akkorát behúzott neki, hogy a földre esett.

-Húzz innen! - sziszegte, hogy még én is megijedtem tőle.

Kaito letörölte az orrából kifolyó vért, majd minden szó nélkül elhagyta a szobát. Ayato vele ment, gondolom, hogy kidobja.

Az ágyon ültem, és valósággal remegtem.

-Wataru, jól vagy? - jött oda hozzám azonnal Sora.

Erre nem tudtam mit mondani. Hozzábújtam, és kitört belőlem a zokogás.

-Shhh, semmi baj - ölelt át. A hátamat kezdte simogatni.

-Én úgy féltem! Azt hittem... - csuklott el a hangom - Azt hittem, hogy meg fog...

-Tudom. De már minden rendben. Az a szemét meg még megemlegeti, hogy kikezdett veled - komorult el az arca.

Sokáig sírtam, Sora pedig szüntelen ölelt magához.

Lassan kezdtem megnyugodni. Megdörzsöltem a vörös szemeimet, és Sorara néztem.

-Aludj egy kicsit - simította meg az arcomat.

Megint félelem fogott el. Nem akartam itt aludni, ahol az előbb még...

Valószínűleg megérezte a félelmemet. Nem szólt semmit, csak gyengéden mosolygott. Felkelt, és óvatosan felemelt. A mellkasába fúrtam a fejem, miközben átvitt a saját szobájába. Befektetett az ágyába, és betakart.

-Úgy szeretlek - motyogtam félálomban, majd mielőtt hallhattam volna aválaszát, elaludtam.